Televízó

A nyolcvanas évek televíziózása elé

Túl/lebecsült anyagiak és megpörkölődött eszmék

Losonczi Ágnes

A társadalmi mozgások nem mérhetőek s ki sem fejezhetőek évtizedekben. Az emberi gondolkodás ugyan igyekszik előre is, utólag is beszorítani az időkorlátok közé a fejlődés útját és tendenciáit, de ezek átcsapnak a megadott időkereteken. A sokat vitatott hetvenes évek első felében bizonyos jellemzők folytatódtak, mások megtörtek azokból, amelyeket a hatvanas évek elindítottak. Sok minden megrekedt, míg más akkor indult pezsgésnek, amelyeket lehet, hogy a nyolcvanas évek sajátjának tartanak majd a rendszerező emberek.

Az biztos, kevés évtized indult el annyi bizalmatlanság, annyi rossz jóslat közepette, mint „a” nyolcvanas évek. Minden, a világ sorsán aggódva gondolkodó elme a gazdaságtól a politikai világ alakulásig a válságtünetek növekedését jelzi. S valóban, az első évek nem sok jót hoztak magukkal, nem tűnnek ígéreteseknek. Fokozódó anyagi, gazdasági bajok, robbanó erőkkel teli keleti, nyugati és távoli világ. Egyoldalon erősödő és mélyülő konzervativizmus, más oldalról elkeseredett utóvéd – s talán elővéd – harcokkal küzdenek a népfelemelő tömegmozgalmak. Gátlástalanul jelentkező, már régen eltemetettnek hitt, retrográd osztályhatalmak újjáéledésének lehetünk tanúi. A „jóléti államok” kormányzatai – itt most Franciaország erős kivétel – visszavonják a welfare-programokat; úgy vélik, nem kell már társadalomjavításban versenyezni a szocialista világgal. Nem éri meg a befektetést, nem térül meg se politikában, se hatalomban, se világsikerben, ugyanakkor kiváltják az erősödő konzervatív társadalmi bázis ellenérzését és csökkentik az annyira féltett „vállalkozói kedvet”. A második világháború óta ilyen nézetek, amilyenek ma elhangzanak, nem jutottak nyíltan kormányképviselethez. A baloldali radikális mozgalmak befolyása elenyészett, részben lejártak, részben lejáratták őket.

A szocialista országokban jelentkező súlyos gazdasági nehézségek és azok hatása a társadalomra, a társadalmi, politikai megoldásokban nem sok biztató változatot mutatnak. Magyarország még sziget bizonyos tekintetben, de számos jele van a közelgő árnyékoknak. Nemcsak a világpiaci árak hullámoznak át hozzánk, késleltetve ugyan, de nem nagyon gyengülve, hanem a fogyasztási és termelési metódusok mellett társadalmi mozgások és gondolatrendszerek is áthatnak és befolyásuk alá vonják egy-másik élet- vagy gondolkodásmód-elemet. Földrajzi, társadalmi helyzetünk olyan, hogy sokféle módon csaphatnak át rajtunk a világhullámok, jóllehet mindig alakulnak saját létkülönbségeink felfogó, értelmező és alakító rendszerén.

A Televízió véleménytükröző és -formáló nagyhatalom. Ennek arányában nagy a hatalmi felelőssége is, és az a felelősség, hogy kinek is felelős. Mire, kire ügyel műsorainak készítése során. Jelentősége több annál, mint hogy betölti és kitölti az emberek szabad idejét. Sugallt életértékeinek befolyásoló szerepe van, beépül nemcsak a mindennapi programokba, de a gondolkodásba és az ideálokba is – ha nem is mindig azzal, amivel be akart épülni.

A Magyar Televízió egyike a legjobb televízióknak. Programja sok igényre épül és sok igényt is kísérel meg kielégíteni. Sok skálán tud játszani, tud érzékeny és bonyolult lenni, szól kevesek és értők nyelvén, de izgalomba tud hozni százezreket. Szórakoztat romantikusan és modernül, ad magas művészetet és magas tudományt, kommersz műveket és ipari szórakoztatást. Lehet vitatkozni az arányokon és a tartalmon, hogy kiket közvetít és kiket nem, hogy mindig eltalálja-e a hangot és az időt, nem tehetne-e nagyobb erőfeszítést egyik vagy másik irányba, hogy nem teng-e túl a lazítás, az elterelés mechanizmusa – de most nem ez a témám. Ennek ugyanis megvannak a szakemberei, azoknak vannak eszközeik, vitakészségük, vitassák azok. Más oldalról szeretném felhívni a figyelmet bizonyos hiányokra.

Az információk túláradása és az informáltság hiánya

Az emberek mindennapi életvitelük során létérdekeik szerint olyan helyzetekbe kerülnek, amelyekhez kevés a tudásuk, ismereteik nincsenek, tájékozódni és eligazodni sem tudnak. Másik oldalról viszont rengeteg olyan információt kapnak, amelyet nem értenek, nem tudják elrendezni saját tudásszintjükön.

A létérdekek ismerete a Televízió hatásának és létműködésének alfája és omegája, de úgy tűnik, ebben a feladatban nincs annyira otthon amenynyire otthon van most már minden családban. A világ, amit sugároz, még mindig nagyobb hányadában „művi világ”, az, hogy kire ismernek rá az emberek és ki ismer magára – ez a kérdés.

Valóban mindenki, aki befolyást akar gyakorolni az emberekre, tisztában van azzal, hogy mi minden éri őket, amelyekben nincs feloldás és a megoldáshoz alig kapnak segítséget? Tudják-e, hogy mit jelent az, hogy a tér kitágult, hogy idegen, soha nem hallott országok válságai remegtetik meg a levegőt, bekerülvén a szobába, miközben elvesztik a biztonságot még saját legbensőbb viszonyaikban is, idegenné válnak saját családjukban, és azt sem tudják, hogy mitől lesz nehezebb vagy könnyebb az életük.

Az emberek mind a nagyvilágban, mind a maguk kis világában sokkal több mindentől függenek, mint amiről egyáltalában tudomásuk van, ugyanakkor sokkal több információhoz jutnak, mint amit értelmező készségükkel fel tudnak fogni, illetve amelyet a rendelkezésre álló ismeretes fogalomtartományból igazából az életükhöz tudnának kapcsolni. Kialakult a nyilvános és terjesztett ismeretek fala és mintha emögött történne minden, ami tényleg fontos az emberek életében.

Nem a mindennapi világ sűrűbb ábrázolását hiányolom – bár ha az emberek többségi igényeire épülne a műsor, inkább megszavaznának egy jó krimit, mint egy lényegre törő, valóságfeltáró dokumentumfilm bemutatását. A valóság sohasem lehet olyan vonzó, mint amikor az emberek kiemelkedhetnek zárt, szűk világukból és átemelkedhetnek a felelősségüktől függetlenül zajló, izgalmas mesevilágba. De ezek a pillanatok nem változtathatnak azon, hogy az emberek a valóságban élnek, ott kell megvívni a küzdelmeket – sok esélykülönbséggel –, s ha kikapcsolódnak is belőle, feledvén, fellazítván a napi feszültségeket, a műsor után oda kell visszatérni – a családba, a munkahelyre, a társadalomba, az országba, a világba – tehát a küzdelmekbe. Ehhez kellene többet és igazibbat segíteni, az életet követő, életet ismerő alapokon, érthető, emberi nyelven beszélni és osztozni a gondokban, segíteni a megoldások keresésében – már amennyire lehet. Ehhez tisztában kell lenni azzal, hol élünk, hogy élnek nálunk az emberek. Tisztában kell lenni küzdelmeikkel, hiányaikkal, törekvéseikkel és azokkal a hatásokkal, amelyek átszövik az életüket és megragadnak benne.

Küzdelem az anyagi világért, az anyagi világgal

A szellemi tevékenységek materialista fordulata lassabban ment végbe, mint a valóságban. A köztudat és a társadalmi tudatot formálni akaró propaganda a tényleges életfolyamatok mögött, szinte azokat rosszallva haladt. Kettős gőg táplálja: az egyik a szocialista, kollektivista, anyagiakat megvető, egyéni törekvéseket elítélő, eszméket magasba helyező puritán gőg; a másik az értelmiségi magasabbrendűség alapállása, amelyik elsősorban a szellem termékeivel, azoktól, azokból él; az elemi létfenntartás megoldásán már túl vannak, az számukra biztosított, azzal nem kell törődni. Ez a kettős: eszmei és szellemi felsőbbrendűség tudata – most nem vitatva a magasabbrendüség valódiságát – elítélően nézi az emberek napi küzdelmeit az életet fenntartó anyagiakért.

Kétségtelen, a létérdekek is átalakultak, különböznek. Évszázadok szokásrendszere köti a szellemi műhelyeket és a szellem kimunkálóit az általuk felismert és elsajátított világ kifejezésének létérdekéért. Kevesek azok és mindig is kevesen voltak a tudás–hatalom–hatás kivételezettjei között, akik a saját vagy a világ felismert gondjain kívül azonosulni tudtak a népi gondokkal. Ez sohasem volt a hatást gyakorló többség közöttük.

A létérdekek különböző szintjeit

kellene megérteni, amitől élnek az emberek és amiből élünk valamennyien. A Televíziónak különösen tudatában kell lennie a társadalmilag behatárolt életszint-különbségeknek. Nem lehet kispolgáriságnak minősíteni a „magánház”-építést, amikor ez a leginkább hozzáférhető lakásmegoldási mód, és ebbe rokkannak bele az otthonépítő generációk. Még akkor sem, hogy egy „top” (társadalmi csúcs) ezen már túl van – kapta, örökölte, más izzadta ki – és éppen azok vagy azoknak készítik a műsort. Nem lehet a „zabálás” és a rossz táplálkozási struktúra ellen csak uszítani, amikor minimum kétmillió embernek nagy anyagi megterhelés, hogy megfelelő „korszerű” táplálókhoz jusson és az élelmiszerárak emelése és további emelkedése nagy súllyal nehezedik a mindennapi ellátásukra és rögzíti a hagyományosan rossz táplálkozási struktúrát. A rosszabbul élőkkel szemben – legalábbis minimális tapintat kötelez, mert társadalmi érzékenységben itt is rosszul állunk.

Az elfogadott és használt szövegek közül, amelyeket gondolkodás nélkül ismételgetnek a különböző propagandafórumok, nem egyet ajánlanék revízió alá venni. Ilyen rögtön az első lépésre az a „szlogen”, amikor a jobb élet feltételeinek megteremtéséről szólnak: megszokott leegyszerűsítéssel, olykor avittan pedagogikus válasz és megoldás egyben: – „Jobban kell dolgozni!” – Azon kívül, hogy ez mennyire semmitmondó, s az „igyekezz fiam”, „tanulj jobban fiam”, „szedd össze magad”, régen pedagógiai lomtárba került serkentőivel egyenértékűen hatásos, de azon kívül, hogy elkoptatott, inkább bosszant, mint biztat. Kinek és kiknek, mikor, hogyan, milyen feltételek mellett, milyen szerkezetben, milyen beleszólási lehetőséggel, milyen érdeket ismerve, milyen ellenértékért kell jobban dolgozni, hogy jobban tudjunk élni. A munkára – jóra és rosszra is – a válasz a gyakorlat, és a gyakorlat válaszai, tudjuk, mindig meggyőzőbbek, mint a legszellemesebb propaganda – pedig az sem gyakori – s az emberek jobban is hisznek saját megtapasztalt életüknek.

Az emberek ma, Magyarországon, minden ellenkező híresztelés ellenére, sokat dolgoznak. Nem könnyen teremtik meg azt az életszintet, amin élnek. Mégis a propaganda rendkívül sűrűn marasztalja el az embereket azért, hogy nem dolgoznak, lógnak, ügyeskednek stb. „Többet élünk fel, mint amit termelünk” – és a lógósok között keresik a bűnöst, és a visszaélésben, lopásban találják meg a magyarázatot. Nemcsak azért bántó ez a feltételezés, mert a tényleges munkával szerzett életszint érdemét tagadja, hanem még abszurdum is: ellopni is csak azt lehet, amit valakik megtermeltek. Egyesek visszaéléséből vagy ügyeskedéséből általános népi visszaélést feltételezni káros, éppen a nehezen szerzett emberi önbecsülést sérti a nagyon sokat dolgozóknál.

Meg kell nézni ezelőtt az általános ítélkezés előtt például az időmérlegeket, vagy azt, hogy mennyit és mit termeltek a társadalmi munkaórák eredményeként (a Népszabadság közölte) és már ezek alapján is egyértelműen kiderül annak a tarthatatlansága, hogy ez „lógós ország”.

Igaz, hogy nemcsak az első gazdaságban végzett munka teremtette és termelte meg a jelenlegi életszintet, hanem az is, amit ezen felül végeztek el. Az inflálódástól való rettegés miatt alacsonyan tartott bérek és az a sok kárt okozó gyakorlat, hogy a teljesítménynek nincs sem megfelelő értékelési, sem bérezési rendszere, ez árt – sok minden egyéb mellett – az első gazdaságnak. Bonyolítja az alacsonyan tartott bérek miatti berzenkedést még az, hogy a második gazdaság, amely éppen az első gazdaság hiányaira épülve virágzik, teljesen megváltoztatja a bérarányokat. Itt a teljesítmény megfizetése mellett a hiány emeli „értékén felül” az árakat, következésképpen a béreket is, és még bonyolultabbá teszi a munkaerő helyzetét. A második gazdaságban végzett munka viszont azt jelenti, hogy az emberek munkaideje a két gazdaságban együtt 10–12 órára nőtt és még örül az, aki dolgozhat és lehetősége van keresni.

Lássunk világosan: az első gazdaságban keresett bér a fix jövedelemmel rendelkezők alsó és alsó közép szintjén már az alapellátásban is elemi gondokat jelent; az élelmiszerárak a megfelelő táplálkozási színvonal elérését nehezítik meg ennél a rétegnél, de gyakorlatilag teljesen lehetetlen még a közép és felső közép béreiből is lakásmegoldásokat remélni, nemhogy tervezni.

A kettős munkával járó életforma viszont azzal jár, hogy az életlehetőségek adott színvonalon tartása – és nemcsak növelése – érdekében nincs szabadság, nincs hétvégi pihenés, a bérkiegészítés, illetve jövedelemszerzés érdekében a munka állandósul. Ennek következménye kihat az egész életvitelre, testi és lelki állapotra, családra, emberi viszonyokra – s egyelőre még felmérhetetlen, de már tapasztalható, hogy megbetegedéseket hoz magával, kimerültséget, fáradságot, feszültséget, amelyek a továbbiakban még halmozottabban fognak jelentkezni.

Ezzel együtt, ha kényszervállalás is, de önként vállalt kényszer a külön munka és ettől a kereseti lehetőségtől való megfosztás közvetlen kárain túl súlyos következménnyel járhat.

A következő évek sem fognak hozni könnyebbedést, ezen a téren sem. Emelkednek és emelkedni fognak az elemi létezést kielégítő ellátás költségei: az élelmiszerek termelési és fogyasztási árai, emelkedni fognak a lakás megteremtésének költségei. Már a hatvanas években létrejött különbség a „lemaradók” és „gyarapodók” között a nyolcvanas években még növekszik majd. A több metszetben széthúzott anyagi ellátási mezőben tovább folyik a küzdelem: több lépéshátrányba kerülnek azok, akiknek a hetvenes évek még nem tették szükségessé – vagy nem tették lehetségessé – például a lakásgondok megoldását (családalapítás előtt álló fiatalok, alacsony jövedelmű, rossz anyagi helyzetű vagy szakmai és területi okok miatt külön keresethez nem jutó, nem mozgékony rétegek). Nőnek a különbségek: lehet, hogy kiugrik majd egy szakmai szempontból elég körülhatárolt, nem nagy réteg, amelyik mindenféle hiány pótlásával jó színvonalú, jövedelemhez jut és eltér tőlük azoknak az élet-, munkalehetősége, akiknek sem szakmájuk, sem bátorságuk, sem lehetőségük nincs, hogy beszorítottságukból kitörjenek. A társadalmi különbségek erősödni fognak – ebben az esetben – a kezdeményező kockázatvállalók és az erre sok szempontból képtelen emberek között.

A társadalmi mezőny széthúzódása azt is jelenti, hogy a társadalom belső feszültségei növekedni fognak, s a különböző hatalommal és lehetőségekkel rendelkezők között erősödik a nyílt és látens küzdelem. Küzdelem lesz a mozdításváltozás és a maradás-megrögzöttség akarói között. Az utak és megoldások sokféleségének keresési változatait és az alternatívák körét jó volna, ha ismernék a propagandaszervezők és az emberek elé tárnák, fény- és árnyoldalaikkal együtt.

Keresni kell a megoldást és megoldásokat a növekvő gondokra. Az újtól várható konfliktusok léte nem szabad, hogy ijessze a cselekvést. A régi berögzöttségektől eltérő megoldások új gondolkodási és vezetési módszert kívánnak, többek között az ezért való felelősség vállalását is.

A Televíziónak meg kellene találni az utat, ahogyan segíti a gondokban: országosan is és a különböző létfeltételek mellett élő emberek különbségei szerint is. Ismernie kell ezeket a különbségeket és az ezek által behatárolt cselekvési lehetőségeit is. A társadalmi felelősség azt kívánja, hogy mindegyik léte szavakban, képekben kifejeződésre juthasson.

Miből élünk és miről beszélünk?

– az anyagi világ megteremtésének gondjairól.

A magyar propaganda – általában az újságok, a Rádió és a Televízió is – a szocialista-materialista gondolkodásmódhoz hűen – az anyagi világról szólva nem osztozik a kapitalista világ reklám-metódusával, és nem csak kizárólag a fogyasztás oldaláról beszél. Erre fordított sok idő és oldal tanúskodik erről, és erőfeszítések, hogy az anyagiak elsajátításánál és elosztásánál fontosabb nálunk a termelés. Már más kérdés, hogy ezek a híradások mennyiben hatásosak, kinek a számára szólnak, illetve kik fogják fel teljes értelmében ezeket a közléseket.

A társadalmi lét egyik kulcskérdése, ezért érdemes lenne megvizsgálni a termelésről szóló adások szerkezetét, mennyiben tükrözik azokat a folyamatokat, amelyekben a társadalmi létérdekek kifejeződnek és mennyiben szűkül a szorosan vett apparátusok (ipari-gazdasági) érdekeinek kifejezésére.

Egyik tapasztalat: miközben a magyar viszonylagos jólét ott nyerte meg a csatát, hogy hagyta – amikor hagyta – és serkentette a mezőgazdasági termelési kedvet, úgy tűnik, mintha hírközlő szerveink és közöttük a Televízió is ezt kevéssé engedte volna a tudatáig eljutni. A műsorok között és a műsorokon belül tendenciákat és struktúrát figyelve, alig van érdemben szó – kivéve az értelmiségieknek és funkcionáriusoknak szóló vitaműsorokat – a háztáji gazdaságokról. Mintha a régi rosszallás jutna ebben kifejezésre: nem szabad erősíteni a kistulajdonosi magatartást és szemléletet, mégha olyan kicsi tulajdonról van is szó, mint a háztáji. De elhangzik(zott) olykor, szó szerint hallhattuk, a szellemi elit rosszallását is, hogy olvasás és kulturális szabadidő-eltöltés helyett hagymát termesztenek!

Sokak számára elképesztő gondolat volna – s a kistermelés ördöge ellen tömjénfüstért kiáltanának – ha mondjuk a „jó gazdákat”, a kistermelőket szóhoz juttatnák. Lenne például egy termelési fórumuk, ahol kicserélhetnék termelési tapasztalataikat, beszélhetnének értékesítési gondjaikról, a szövetkezetek bázis szerepéről, kisgazdaságokkal való együttműködésről stb. Mert az igaz, hogy ebből országosan lehet viszonylag jól élni, de kínos róla beszélni. Az árutermelő kisgazdaságokból legalább egymillió ember él közvetlenül, de közvetve több millió ember ellátása nyer – vagy veszíthet – rajta. A munkások és a városi emberek megélhetési szintje szorosan függ attól, hogy milyen szinten, milyen mennyiségben, milyen költséggel és milyen értékesítés útján juthat a háztájiban megtermelt termékekhez.

Azért is kellene világosan tudatosítani azt, ami Magyarországon kialakult, mert a „magyar út” nemcsak Kelet-Európában érdekes. A harmadik világ számára fontos tapasztalat lehet, ott, ahol szeretnének szocialista fordulatot létrehozni és ugyanakkor bázisként építeni akarnak a kisparaszti szakértelemre és érdekeltségre a jó közellátás és terméseredmények érdekében.

A termelési propaganda mintha azt folytatná, amit a „vas és acél országa” révületében tett, mintha szégyellné a mezőgazdaságot. A mezőgazdaságról leginkább az időszakos hírekben hallhatunk, s a „szánt az eke”, „betakarították”, „még kint áll a földeken”, „szedik a katonák és diákok a…” stb., ezen a szinten tudatosít, de az igazi dicsekvés tárgya ma is az ipar. (Más kérdés, hogy milyen a dicsekvés filmbeli minősége és hatása.)

A tájékoztatás a mezőgazdaságról lényegesen alatta van tényleges súlyának, nemhogy szintjén lenne, vagy serkentően menne előtte. Mintha rögződött volna az a sajátos rémület, hogy a mezőgazdaság előtérbe állítása valamilyen elmaradottság ismérve lenne.

Nincs is igazán becse annak, ami itt a mezőgazdaságban történik, a diadal-jelentések azt becsülik, ami másutt van. S ha nem érné meg a munkát és nem kötné a föld magához az embereket a kisárutermelés anyagi szempontból is megtérülő eredményeivel, igen kérdéses lenne, hogy maradna-e egyáltalán valaki – a mozdulni nem tudó öregeken kívül – a mezőgazdaságban. Nemcsak vonzereje, becsülete sincs ennek a munkának és ez idő szerint kontraszelekciós módon mennek a fiatalok a szakiskolákba és a mezőgazdasági szakmákba.

Több megbecsülést érdemelnének azok, akik az ország élelmiszerellátását, valódi termelési eredményeit elérik, nem nagy zajjal-füsttel-lánggal, nem is igazán méltányolva, nem is mindig jól megfizetve. (Hasonlítsuk össze a mezőgazdasági órabéreket pl. az iparival. Nagyüzemben is, kisüzemben is. Az ismert dolog, hogy a kritikus háztáji jövedelmet átszámítva órabérre, az a legalacsonyabb ipari órabérek szintjén áll.) Minden szem az ipari termelésen függ, csak amikor a „természet mostoha”, akkor derül ki, hogy ipari termelésünk eredményei ellenére bajban van a népgazdaság, vagy amikor az időjárás kedvező, akkor derül ki, hogy az ipari gondok ellenére is elég jól áll a népgazdaság szénája.

Ez a kritika korántsem csak a Televízióra vonatkozik: itt a Televízió csak látványosan fejezi ki azt, ami országos propagandaszemléletben uralkodik.

Nem mintha az ipari termelés túlsúlya és hangsúlya – és egyáltalán a termelésről szóló adások nélkülöznék a sematizmust. Mind az eredmények közlésében, mind a „vannak még bajok” fejcsóválásaiban van, ami kritikára szorulna és amin változtatni lenne jó. Igen sokszor művi a csodálat, hamis a lelkesedés, lekezelően felnéző a munkások áhítatos csodálata; olykor valami proletkultos Göre Gáborság sérti a néző szemét és fülét, amikor a kamera az üzemekben vagy a munkások között jár.

Itt nem hiányzik a dolgok bemutatása, csak a „mit” és a „hogyan” a kérdés. A témákban és a viszonyban visszhangzik valami – az idősebbek erre érzékenyebbek – az ötvenes évek „minden ötödik napon egy új gyár születik!” lelkesedéséből. Új gyárak, gyárrészlegek, szalagsorok, új típusok stb. bevezetéséről hallunk, látunk. De ez az információ önmagában semmit se mond az egyszerű – de a komplikált tévénézőnek sem. Hiszen azt nem lehet tudni, hogy ez az új (gyáregység, szalagsor, gyártmány) mihez képest fejlődés, hogy illeszkedik a gazdaságba, mit adnak a termékei, mi a szerepe a világban. Valami valódi kapaszkodó kellene, ami tényleg értelmezi létrejöttén túl a funkcióját és értelmét is. Hiszen nem igaz, hogy minden gyár hézagot pótol, hogy minden beruházást érdemes volt megcsinálni, hogy minden futószalag vidám munkásokat és jobb munkafeltételeket teremt. Igaz, az is kiderül, hogy az ipari rózsaszínben vannak még foltok, gondok vannak a termékkel, termelési szerkezettel, alkatrészellátással, értékesítéssel, együttműködéssel stb., tehát van sok „probléma”. A lelkesedés, és az alóla kigyűrődő gondok nincsenek mindig adekvátan összejátszva.

Van rá példa és nyilván lehet is érdekesen bemutatni az ipari fejlődés valóságos és nem illúziókkal körbelelkendezett termelési diadalát, de a lényegre törés kevesebbszer jelentkezik, mint a vigyázállás az ipari termelés előtt. Pedig milyen érdekes lenne – mondjuk Moldova módszerével –, módosítva a televízió igényeire – körbejárni egyes iparágakat vagy komolyabb termelési gondokat. (Pl. Kovács András módján is.)

Megint nem csak a Televízió és a közvetlen propaganda kérdése és hiánya az, hogy nincsenek igazán „nemzeti ügyek” az iparban sem. Hiszen ha minden egyes szalagért, részlegért, termékéért ugyanolyan kötelező módon lelkesedik a szerkesztő vagy riporter, akkor melyik a fontos. A svájciak számára jelkép és nemzeti büszkeség a svájci óra, a svédeknél a svéd acél, a japánoknál a mikrotechnika. Igaz, hogy nem frissen iparosodott világeredményekről van szó. Van-e valami, amiből a magyarok tudnának „nemzeti ügyet” csinálni? Hiányzik koncepcionálisan, valóságban is igényben is, ismertetésben is. Ugyanakkor sok mindenről lehet hallani, amelyek nem „jutnak át” a képernyőn. Valóban, mi van a vasúttal, a textiliparral, a szerszámgépekkel, a traktorgyártással, vagy a feltalálókkal? Miért jött létre a kompjúter-dömping? Mi megy és miért, mi nem megy és miért? Milyen nézetek ütköznek? Nemcsak közgazdasági kérdései vannak a termelésnek, s a technika, technológia ehhez képest meglehetősen háttérben van. Vannak új felfedezések és rengeteg gondolat, ami megvalósulásra törekedne és keresné a kifutás útját. Lehet, hogy ezek között sok kockázatos, de nem kockáztathatna néha felfedezéssel és szembesítéssel a tévé is? Jó lenne, ha valamilyen akcióban vagy produkcióban érdekeltté válna a néző is, lehet azzal, hogy büszke lehet valamire, de lehet azzal is, hogy alaposan kibosszankodja magát, ha rosszul megy valami, vagy félrevitték vagy nem tud érvényesülni az alkotó útja. Az együttélő bosszankodás nagy erő, sokszorosan többet mozdít meg, mint az eminensnek osztályozott tanulók dicsérete.

Ne csak fentről le építkezzünk

A Televízió egyik fő feladata a hatalomtól ráháruló propagandisztikus feladatok ellátása. Ez evidencia és az is, hogy segítenie kell a kormányzásban éppen az emberek befolyásolásának területén és – ha nem is szeretik ezt a kifejezést – segíteni kell a manipulálásban is.

Részvállalása az országos gondokból növekedhetne, ha nemcsak a fentről jött szempontokat tenné fogyaszthatóvá, hanem meg is fordítaná a szempontok kialakulásának útját. Ezzel még bonyolultabb szerepre vállalkozhatna, mint amit tesz. – Általában már csak a kialakult döntések megoldási változatait vitatja, illetve vitattatja meg, holott milyen érdekes gondolat és cselekvésmozgató lenne az, ha a megoldás változatait tenné nyilvános vita tárgyává, sőt a változatok meg- vagy kitalálására buzdíthatna és nyílttá tehetné a folyamatokat.

Érdekes csak egyetlen nap információjának szerkezetét elemzés alá venni és a közlés nyelvi fordulatait megfigyelni, mennyire a „fentről látható való” tükröződik azokban.

Úgy gondolom, mindenki nyerne azon, ha a beállítódás egészében változna, mivel nemcsak a döntések megértésében, az adott helyzet elfogadtatásában van feladata a Televíziónak, hanem az oly sokat emlegetett „emberi tényezőnek” kellene több teret adni, kifejeződésében segíteni, megnyilvánulásait sokszínűen és sok szinten lehetővé tenni. Ehhez ténylegesen meg kell merítkezni a gondokkal épített társadalmi valóságban, nemcsak annak „égi másában”. A szellemi teljesítőképesség kifejlesztésének segítése, a mások és másik iránt érzett felelősség érzése, érzékelése és érzékeltetése, a közösség iránti elkötelezettség szervesen építheti komolyabb részvétellel a napi cselekvést segítő, de azon túlmutató, tartalmas életet építő világba. A gondolat lényege, hogy ne csak a fentről látott vagy látni akart valót, hanem a lentről épített valóságos világot prezentálni és kifejezésre segíteni: mindenképpen méltó – ha nem is mindenkinek tetsző – feladat.

Tényleg alapkérdésnek tartom, hogy hol és hogyan osztozik a Televízió a legnagyobb gondokban, amelyekkel az emberek küzdenek, ismeri-e azokat, segít-e azok feltárásában, megoldásában; vagy inkább eloszlatására és elfeledtetésére törekszik. Csak leültet maga elé bámészan passzív nézésre, vagy képes felállítani az embereket a tévétornán kívül is és megmozgatni a felületi izmokon kívül a gondolkodást és a cselekvést is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 53-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7113

Cikk értékelése:

szavazat: 1150 átlag: 5.54