Beszélgetés Vitézy LászlóvalA megkésettség drámájaKovács András Bálint
– Régebben egy beszélgetésben említette, hogy főiskolás korában nagyon érdekelte az experimentalizmus. Alaposan megváltozott az ízlése azóta.
– Ez még korábban, a főiskola előtt kezdődött. Kollányi Ágostonnak és Vancsa Lajosnak voltam asszisztense, állatfilmeket, meg mindenféle népszerű-tudományos filmet csináltunk. Mellettük tanultam meg a filmszakmát, és ha Kollányi Ágostonnak szüksége volt valamilyen különleges trükkre, akkor Vancsa Lajos vezetésével próbáltuk meg kitalálni, hogy miként legyen. Érthető módon, ezért én inkább a technika felől közelítettem az experimentalizmushoz, nem pedig a képzőművészet irányából. Technikailag még a mai napig is elég jól értek a filmanyag kezeléséhez. Hiszen voltam kameraman, segédoperatőr, aztán operatőr lettem, jól ismerem a laborálás és a trükkök technikáját. Paradox módon mégiscsak a direkt filmezés mellett döntöttem, ami ezeket a technikai ismereteket, különösen az első időkben nem igényelte. Ennek többek közt az lehet az oka, hogy az a fajta experimentalizmus, amely a hetvenes években a Balázs Béla Stúdióban bontakozott ki, eltolódott egy engem nem igazán érdeklő irányba; a filmnyelv bizonyos mértékig öncélú kutatása felé. Nagyon tisztelem és tudom élvezni ezeket az alkotásokat, de csinálni nem tudnám. Engem sokkal inkább az olyanfajta experimentalizmus érdekelt, ami éppenhogy a manipulálatlanabb filmezés, nem pedig a még jobban manipulált film felé tör.
– Az ön filmjeit a „dokumentarizmus” skatulyájába szokták besorolni. Érvényes ez? Ha igen, mit jelent?
– Hát, ha mindenáron be kell sorolni, akkor érvényes, de nagyon nehéz körülhatárolni, hogy pontosan mit jelent. Egy igazán lényeges eleme van: mai problémák általános érvényű, hiteles ábrázolása.
– Legújabb, Vörös föld című filmjének alaptörténete nem éppen mindennapi eset: egy bányász malacai bauxitot túrnak ki a földből…
– …De ami utána történik, az már, azt hiszem általánosan is érvényes. Magyarország vállalati- és intézményrendszere történelmileg kialakult rugalmatlansággal működik úgy, ahogy működik. Mindebből engem most elsősorban a rendszer innovatív készsége érdekelt: hogyan teszi próbára a rendszert egy olyan véletlenül kialakult helyzet, amely nem dolgozható fel pusztán a megszokott, bejáratott mechanizmusok útján. Mit tud az intézményrendszer kezdeni egy előre be nem tervezett eseménnyel? Az új felfedezés mindenkinek jó és mégis nagyon sokáig ellene fordulnak, mert a gépezetet nem kis mértékben olyan érdekek működtetik, melyek éppen nem a megújítás, változtatás, hanem a statusquo megőrzését, a konzerválást részesítik előnyben.
A másik dolog, ami izgatott a történetben: mi történik azzal az emberrel, aki hordozójává válik ennek a véletlennek, vagy pedig érvényt próbál szerezni annak a felfedezésnek, amihez a véletlen hozzásegítette. Mi lesz ennek az embernek a sorsa, hogy kerül szembe a vállalati és intézményrendszerrel, egész lakóhelyi közösségével, s végül saját magával, miközben azért nagynehezen létrejön áldozatokkal, kerülőutakkal és főleg megkésve az, amit akart. És miközben mások aratják le a babért, ő a perifériájára szorul mindannak, ami eredendően neki köszönhető.
A harmadik, az egyik legizgalmasabb dolog az, hogy hogyan lehet a filmben játszó nem színész szereplőket úgy irányítani, hogy bele tudják élni magukat abba a világba, amiben egyébként is élnek, csak nem biztos, hogy belőle mindent tudatosan végiggondoltak.
– Mennyire szükségszerű, hogy ennek az embernek a kezdeményezése ennyire eltorzuljon és végül ellene forduljon?
– Ez eléggé összetett dolog. Olyan szabály nincs, hogy minden jó kezdeményezésnek el kell torzulnia. Ugyanakkor hiányoznak nálunk azok az érdekeltségi mechanizmusok, amelyek hajtóerőivé válhatnának a megújulásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden úgy megy, mint 10–20 évvel ezelőtt, de kialakul az a jelenség, amit én elkésettségnek, neveznék. Minden lényeges felismerés késve születik meg, és a szándékok eltorzulása nem kis mértékben ennek az elkésettségnek a közvetítő közegén keresztül jelenik meg.
– Például hogyan?
– Például úgy, hogy az emberek hazugságokba kényszerülnek. Hazug módon kell megindokolniuk, hogy miért nem foglalkoztak valamivel, amivel kellett volna, s ugyanúgy meg kell indokolni, hogy most viszont miért foglalkoznak vele. De ez az elkésettség más szinten is továbbgyűrűzik. Ha teszem azt egy völgyelzárógátat kell építeni, hogy a duzzasztott vízzel öntözzenek, akkor jó előre el kell készíteni a terveket, az igényeket föl kell mérni, alapos tudományos munkának kell megelőzni ezt. Majd meg kell kezdődnie a terv nyilvánosságra-hozatalának, azért, hogy azokkal, akiket ez sújt, legyen idő egyezkedni, az érdekeket összehangolni. Tehát bele kell vonni az embereket. De mi van akkor, ha egy hirtelen jött árvíz miatt kell ezeket a lépéseket nagyon gyorsan megtenni, és a kapkodás miatt nincs mód a döntésbe belevonni azokat, akiket érint? Hasonló történik ebben a filmben is: az elkésettség miatt állandó hatalomgyakorlás folyik, ahelyett, hogy a döntésbe belevonnák az érdekelteket.
– Mindezek ellenére: volna mód arra, hogy ez a bányász úgy tudja elintézni ezt az ügyet, ami még csak nem is személyes érdeke, hanem állítólag társadalmi érdek, hogy ezzel a legkevesebb kárt okozza? Hiszen őt a legnemesebb szándékok vezérlik.
– Az egyik főnöke azt mondja neki: „Magányos farkasként nem fog boldogulni.” És ő azt válaszolja: „Persze, ha a nagyfőnök találta volna, már rég bánya lenne ott.” Ez jelzi, hogy valamit már megtanult a gépezet működéséből. Mindenhatóvá persze akkor sem válik, ha kiismeri ezt a szisztémát, de legalább mérlegelheti, hogy milyen utat válasszon. Köztudott, hogy ha nálunk valaki egy újítást keresztül akar vinni, akkor állandóan társakat, mégpedig nem árt, ha hatalommal rendelkező társakat keres, akiknek a bevonása megkönnyíti az ötlet elfogadását. A film főszereplője ezt nem vállalja. Viszont az is igaz, hogy ez a lehetőség számára nemigen adott, hiszen ő nem ismer senkit a főnökein kívül, ezek viszont szembeszállnak vele. Neki se képessége, se késztetése nincs egy olyan diplomáciai tevékenységre, ami ilyen esetben feltehetően célravezető lenne.
– A filmben, mint említette, nem színészek játszanak. Ez felvet egy módszerbeli problémát. Amatőr színészek esetében bizonyos színészi készségek hiánya miatt nagyon sok minden elvész, elsősorban a figurák egyéni karakterének kialakítása során. Hol kapja vissza azt, amit itt elveszít?
– Először is nem értek egyet azzal, hogy a színészi játékban olyan sok minden elveszne, hogy azért cserébe kellene visszakapni valamit. Úgy gondolom, hogy nagyon sok emberben van színészi képesség, jóllehet a színészi mesterséget nem ismeri. Az én feladatom az, hogy olyan szituációba állítsam az illetőt, hogy képes legyen színészi produkciót nyújtani egy alkalommal, a filmezés pillanatában. A legfontosabb feladat az, hogy képes legyen az ember felidézni egy olyan szituációt, amit már átélt egyszer. A felidézés nem szakmák szerint megy, hanem élmények szerint. Tehát azok az emberek tudnak jól játszani az ilyen filmekben, akiknek már volt hasonló élményük. Akár úgy, hogy ők játszották azt a szerepet, akár úgy, hogy szembenálltak vele. Ha a felidézés és a beleélés sikerül, akkor művészi értékű produkció is létrejöhet. Úgy, hogy nem érzek feltétlenül veszteséget, amit pótolni kéne. Az viszont kétségtelen, hogy ez a film, a Vörös föld nem elsősorban a pszichologikum felől közelíti meg a szóbanforgó problémákat, hanem a gazdasági, társadalmi struktúrák felől.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1091 átlag: 5.4 |
 |
|
