AnimációJurij NorsteinrőlA mese és eszközeiLajta Gábor
Szívesen teszek kísérletet arra, hogy két utóbbi filmje alapján fölvázoljam Jurij Norstein alkotói portréját. Annál is inkább, mert munkái nemcsak spontán hatásukkal nyűgöztek le, hanem jórészt az animációs filmekkel kapcsolatos kételyeimet is eloszlatták. Elvont esztétikai igények megfogalmazása ugyanis könnyen vezethet bizonytalan talajra. Hiszen például a játékfilmes dramaturgia, a karikaturisztikus sémák alkalmazása, a puszta illúziókeltés öncélú tökéletesítése sok általánosan elfogadott filmre jellemző, legyen szó akár az amerikai Muppet Show-ról, akár a lengyel Mackó Misi-sorozatról. Létezhet-e egyáltalán az ezzel szemben elképzelt, képzőművészet predesztinálta mesefilm? Norstein munkáival adja meg a választ. Persze, a műfajnak megvannak a maga kiválóságai, sőt klasszikusai is, de nála olyan teljességgel találkozunk, az eszközök olyan gazdagságával, amely eddig teljesen szokatlan volt.
Az 1940-ben született Jurij Norstein 1973-ra készítette el első önálló filmjét, A róka és a nyúl címmel. Korábban is dolgozott már, mint társrendező és animátor (vagyis mozgástervező, aki életet lehel a holt rajzokba, tárgyakba), e munkái, a Huszonötödike, az első nap, valamint A kersenci csata figyelmet keltettek, az utóbbi két díjat is nyert. A róka és a nyúl után következett A kócsag és a gém című költői népmesefeldolgozás, majd a Süni a ködben, s négyévi szünet után, 1979-ben a mintegy félórás Mesék meséje. E filmekkel Norstein a világ legjobb rajzfilmrendezői közé emelkedett, s ezt az is bizonyítja, hogy négy önálló filmjére eddig tizenöt díjat kapott, többek között New Yorkban, Annecy-ben, Zágrábban, Lille-ben, Oberhausenben.
Vajon mi adja a Mesék meséje vagy a Süni a ködben varázsát, mi az, ami már az első kockáktól kezdve rabul ejt? Először is: a szakmai tökély. Sok hollywoodi játékfilm kitűnően indul, hiszen először a mű ragyogó szövete tűnik szembe, ha aztán mindenestül ki is dobhatjuk. Norstein végig kézben tartja anyagát, és humanista mondanivalója teljesen azonosul a formával. Ez a professzionizmus azonban nem a korábban említett animációs filmek illúziókeltő mesterkedése, hanem hangok, színek, formák, mélység és mozgás tökéletes összhangja. Norstein láthatólag meg akarja – és meg is tudja – csinálni mindazt, amit elképzelt; semmit sem áldoz föl valamely extrém gondolat kifejtése vagy a végső poén kedvéért. (Hogy ezt egy példával megvilágítsam: képzeljük el, mivé lenne Rófusz Ferenc A légy című filmje a mozgó „légyszem-optika” nélkül.) Norstein még azt is megengedheti magának, hogy a tökéletes közegben látszólag amatőr megoldásokat hagyjon. A Mesék meséje egyik visszatérő témájában például „rossz” mozgatást és megvilágítás-ingadozásokat láthatunk. Ez csak fokozza a jelenet álomszerű hatását, továbbá a rajz „megmozdítása” így nyilvánvalóbbá válik, s ezáltal mintegy az animáció titkát is föltárja. Norman McLaren, a híres kanadai rajzfilmes szerint ugyan „az animáció nem a mozgó rajzok művészete, hanem a mozgás rajzolásának művészete”. McLaren keze nyilván maga felé hajlott, de bármilyen jelentős újító is ő, a rajzfilmnek már Walt Disney-nél ugyanez volt a lényege. Jurij Norstein e téren is teljességre törekszik. Tudja ő tökéletesen mozgatni a figuráit, mégpedig a kevésbé képlékeny „kirakós” technikával, amikor is előre kivágott rajzokat tologatnak az objektív előtt.
Norsteint azonban nem a mozgás vagy az átváltozás problémái érdeklik elsősorban, mint McLarent vagy sok más kísérletező művészt, nem is egy-egy történet elmesélése a célja. Művészete inkább a költői montázsfilm és a képzőművészet elegyítéséből származik. Valahol Huszárik Zoltán kisfilmjei és Tarkovszkij Tükörje között helyezhető el. A feszes vágásmód, a „lebegő” szerkesztés, a meglepő ellenpontozás és asszociációk az úttörő magyar filmrendezővel rokonítják, míg a Mesék meséje borongós zöld tónusa, háborús kísértése, sőt egyes konkrét képei is a Tükör felé mutatnak.
Norstein munkái jellegzetesen képviselik azt a – végső soron reménytelen – vállalkozást, hogy közben-közben „megállítható” legyen a rohanó film, ne fusson le vigasztalanul, miután a történet bevégeztetett. Talán a festészet bonyolult vizuális élménye volt az, amely arra késztette Norsteint, hogy a kép és idő tökéletes egybehangolásával másokénál intenzívebb részletszépségeket hívjon életre, amelyek mindig visszahúznak a filmhez, vágyunk rá, hogy láthassuk őket, és kifürkészhessük titkaikat. Vannak persze filmrendezők, akik elfogadják a „mesélő film” áradását, és kiváló műveket alkothatnak így is, sőt abszolút értelemben bizonyára nekik van igazuk.
Nem valamiféle stílusmankó kedvéért említettem tehát Huszárik nevét. Az ő filmjeiben is föllelhetjük az előbb vázolt törekvéseket.
Ezek után talán nem meglepő, hogy Jurij Norstein gyakorló festő is. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs itt a festészetet összekeverni a filmmel. Norsteint a részletek kimunkálása és felfokozása vezethette, de ezek a részletek csak egy minden ízében filmes közegben érhetik el hatásukat. Gondoljunk csak a titokzatos halra, amely feljön a mélyből, megnézi a vízbe hullott falevelet, majd lassan eltűnik. Talán nem is emlékszünk e rövid jelenetet megelőző képre, mégis csak azáltal létezhet, ami előtte volt, s ami utána jön, nélkülük halott volna, mint a zenéből kiszakított hang. Nem összefűzött mozgó festmények sorozata tehát Norstein filmművészete.
Egyébként festői szempontból eklektikus füzér lenne ez. Van ugyan egy viszonylag uralkodó bársonyos-plasztikus rajzmodor, amellyel a Süni és a kisfarkas figurája is készült, de Norstein e tekintetben sem egyhúrú. Képi világa – mondhatnánk úgy is – áttételes idézetekből áll; hol Picassóra emlékeztet (például a Mesék meséjében a vékony barna vonalakkal rajzolt művészcsalád a Vándorkomédiásokra), hol régi szép meseillusztrációkra. Persze, egyáltalán nem olyan régen, még az én gyermekkoromban sem voltak divatban az összecsapott, a hiányos rajztudást „absztrahálással” vagy gyermeki firkálással leplező illusztrációk. A gyermek fantáziája is igényli a valóságot, ami épp elég rejtélyes ahhoz, hogy ő gondolatban továbbképzelje. Az a bizonyos „esztétikai hajszál” éppen ott húzódik, ahol a kismesteri tudálékossággal leltárba vett „valóság” elválik az igazitól. Jurij Norstein pontosan érzi ezt, és néhol szinte szabadasszociációs filmkölteményét rendkívül éles részletmegfigyelésekkel gazdagítja. Gondoljunk csak a ködben bolyongó Sünire, vagy a Mesék meséjében a sültkrumplit evő kisfarkas „élethű” mozdulataira, a száguldó vonatra, a vissza-visszatérő fényözönre, amely felolvasztja a körvonalakat, a papírlapra, amely ragyog az Éluard-arcú költő előtt… Ez utóbbit különben csak az csinálhatta meg, aki szembetalálkozott már az üres papír vagy a lealapozott festővászon sugárzásával.
Norstein fittyet hány a szakmai intelmeknek, amelyek óvnak különböző animációs technikák egybeolvasztásától; hol rajzolt almát, hol valódi almát használ, fényképet kever rajzzal, rajzot papírkivágással, valódi tűznél süti a papírkrumplit, s ki tudja hányféle előtétet, lágyítót használ, ráexponálást és más trükköt kever boszorkányosan. Mert mindez természetesnek hat, és ez eddig talán még senkinek sem sikerült.
Most említem meg az operatőri munkát, amely jelentős mértékben hozzájárult a film homogén közegének kialakításához, a fény- és színhatásokhoz, trükkökhöz. S bár Norstein filmjei majdnem szerzői filmek (a rajzolás, a mozgatás is az ő munkája), egy ilyen kicsiszolt technikájú művész nem nélkülözheti az abszolút precíz fényképezést, világítást. A film puritán, nem túlzsúfolt, kontrasztos hangjai fontos kiegészítői a képnek.
Föltűnhetett, hogy eddig nem szóltam kifejezetten a mondanivalóról. Ebben az akadályozott, hogy a történet elmesélése ez esetben különösen keveset ér, a filmek üzenete pedig, bár végső fokon nagyon egyszerű, igazán mégis látva vált ki bonyolultabb érzelmeket. Mutatja ezt az is, hogy a forgatókönyv helyenkénti narratív gyengeségeit az erőteljes filmnyelv képes a különben mindvégig érezhető egységbe forrasztani.
A Süni a ködben és a Mesék meséje az őszinte világra-ámulást jeleníti meg. Ehhez kapcsolódik Norstein formai megoldása, hogy a hátteret lépteti elő főszereplővé. Hiszen jobbára azt látjuk, amit az eltévedt Süni, vagy a (szimbólumszerű) kisfarkas jártában-keltében. Lírai montázs ez a bennünket körülvevő térről.
Ahogy a „primitív” festők óta változott a művészet a térábrázolás tökéletesedésével a későreneszánszig, úgy lép túl Norstein is az ősrajzfilmeken. Magasabb fokon megújítva fölhasználja ugyan az animáció eddigi eredményeit, pillanatnyilag mégis azokkal a kísérletezőbb játékfilmekkel tart rokonságot, amelyek képi látásmódjának megfelelnek. Bár Jurij Norstein filmjeinek erénye éppen az, hogy a hogyan még nem fedi el a miértet, az eszközök tökéletesítésével járó telítettség azonban az ő filmjeit is fenyegeti, mint ahogy a túlérés fenyegette a reneszánsz festményeit.
De egyelőre ez legyen a legnagyobb gondunk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1684 átlag: 5.34 |
 |
|
