KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/május
JEGYZET
• Zalán Vince: Magyar filmek Berlinben
• Deli Bálint Attila: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
• Schubert Gusztáv: Kísérleti filmezés Magyarországon I.
VITA
• Csala Károly: Hogyan? Vita a forgatókönyvről
• Koltai Tamás: „Emberábrázolást tanultunk” Vita a forgatókönyvről. Kerekasztal-beszélgetés színészekkel

• Zsugán István: Kettős szorítottság kínjában Beszélgetés Makk Károllyal
• Bernáth László: Mozi vagy tévé? Új népszerű-tudományos filmekről
• Hegedűs Zoltán: Szatíra (galamb)epével Szívzűr
• Bikácsy Gergely: Örömragály Aranycsapat
• Zalán Vince: Táncmúzeum Cha-cha-cha
• Kovács András Bálint: A megkésettség drámája Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Loránd Gábor: A vád tanúi Nürnberg, 1946
• Györffy Miklós: Patkányok és emberek Amerikai nagybácsim
ANIMÁCIÓ
• Lajta Gábor: A mese és eszközei Jurij Norsteinről
• N. N.: Jurij Norstein filmjei
• Reisenbüchler Sándor: A kisgyerek és a filozófus
• Vajda Béla: A kisgyerek és a filozófus
• Varga Csaba: A kisgyerek és a filozófus

• Robinson David: A brit film koldus tehetsége
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Sánchez gyermekei
• Simándi Júlia: Milka
• Deli Bálint Attila: Egy kis romantika
• Báron György: Egy elvált férfi ballépései
• Lajta Gábor: Tizenkét hónap
• Kovács András Bálint: Alma
• Mayer Tamás Egon: Találkozás
• Schubert Gusztáv: Nyerítő nyeremény
• Deli Bálint Attila: Hegyi emberek
TELEVÍZÓ
• Losonczi Ágnes: Túl/lebecsült anyagiak és megpörkölődött eszmék A nyolcvanas évek televíziózása elé
• Koltai Ágnes: Könnyű bánat Csere
• Marx József: Milyen tévét szeretnék a nyolcvanas években?
• Kis Csaba: Moszkvától – Kamcsatkáig A szovjet televízióról
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Kubrick, avagy a pesszimizmus

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A brit film koldus tehetsége

Robinson David

Londoni tudósítónk beszámolója

Már-már szakállas szellemesség – idestova jó félévszázada szájról szájra jár –, hogy Nagy-Britanniának nincs filmgyártása, csak állandó filmipari válsága. E tekintetben 1982 nem sok változást hozott. A mozik látogatottsága az infláció és a recesszió újabb hullámaival természetszerűen csökken. A forgalmazásra szánt játékfilmek termelése évről évre újabb mélypontra süllyed. Az új filmek finanszírozásának esélyei egyre csekélyebbek. A „Brit Filmipar Jövőjéért” elnevezésű kormánybizottság, amelytől mindenki a megváltást várta, valósággal feledésbe merült, miután négy évvel ezelőtt közzétett egy gyatra és semmitmondó előzetes jelentést. Még ha most olyan jelentéssel állna is elő a bizottság, amilyet vártak tőle, vagyis a film állami támogatásának bizonyos módjaira tett javaslatokkal, kevés esély volna az ilyen javaslatok elfogadására az állandó pénzszűkében szenvedő kormányzat időszakában. A független üzleti szektor, Lord Grade hatalmas Associated Communications Corporation-ja – melynek leányvállalata, az ITC egy ideig a brit filmipar legbőkezűbb beruházója volt – pénzügyi zavarba került, főleg az olyan katasztrofális vállalkozásokkal járó veszteségeknek köszönhetően, mint amilyen a förtelmes A Titanic kiemelése volt.

Mindezek ellenére a brit film 1981-ben a mérsékelt jóérzés állapotába jutott. Szinte minden előzmény nélkül egyszerre három brit film indult igen meggyőző támadásra az amerikai filmpiacon. A Karel Reisz rendezte A francia hadnagy szeretője és Terry Gilliam Időbanditák című filmje egymást váltva a Variety sikerlistájának élére került; Hugh Hudson elsőfilmes rendező Tűzszekerek című munkája szintén előkelő helyezést ért el a sikerlistán. Mindhárom film művészi tekintetben is megállja a helyét. Karel Reisz filmje John Fowles regényéből készült, Harold Pinter átdolgozásában. Mérsékelt újszerűsége abban rejlik, hogy a készítők megpróbálták az eredeti irodalmi mű formai kísérleteit a film nyelvére lefordítani. Ráadásul ékesen bizonyította, hogy mesterségbeli tudás és színészi játék tekintetében az angol film még ma is kiváló eredményekre képes.

Terry Gilliam az abszurd komédia mai iskolájának egyik központi alakja. E stílusában nagyon angol irányzat gyökerei Lewis Carrollig és a Viktória korabeli abszurd írókig vezethetők vissza, mindemellett szatirikus témaválasztása és megközelítési módja nagyon is mai. Az Időbanditák azonban eltér a Monty Python-filmek parodisztikus stílusától. A tudományos-fantasztikus világot egy gyermek szemével láttatja. A Legfőbb Lény gonosz kis törpéket küld, hogy összefoltozzák a teremtésben keletkezett lyukakat. A törpék a lyukakon ide-oda ugrálnak a történelem különböző korszakaiban, súlyos testi sértéseket, rablásokat hajtanak végre. Nehéz lett volna megjósolni, hogy a komédia és a bizarr fantázia e különös ötvözete ilyen varázslatos hatással lesz a tengerentúli közönségre. A Tűzszekerek sikerének titka talán könnyebben magyarázható. Angliában a film példátlan népszerűsége teljesen elhomályosítja a forgatókönyv és a rendezés alapvető hibáit. A történet az 1924-es olimpia idején játszódik. Két brit sportoló egyéni küzdelmét mutatja be a győzelemért. Egy olyan korszakban, amikor a nemzeti öntudat alaposan megtépázódott, és általános bizonytalanságérzés uralkodik, méltán számíthat sikerre egy olyan film, amely a nemzeti múlt nagy eredményeit idézi fel, jóllehet az ilyesmi teljesen szokatlan a brit filmben.

Ez a három, véletlenül egyidejűleg nemzetközi sikert aratott film, díjak és díjakra történt jelöléseik sem változtatnak gyökeresen a makacs válságon, aminek legrosszabb aspektusa az állandó tehetség-tékozlás; ez idestova két évtizede jellemző a brit filmre. Szimptomatikus annak a rendezőcsoportnak a későbbi pályája, amelyik az 50-es évek „Free Cinema” csoportosulásból emelkedett ki. Karel Reisz, bár aktív maradt, jó, ha kétévenként készített egy-egy filmet. A francia hadnagy szeretője tíz év óta az első, amit Angliában rendezett. John Schlesinger szintén főleg az Egyesült Allamokban dolgozott, s legutóbbi filmjei, a Jenkik és a Huszadrangú autósztráda súlyos bizonytalanságról, ha ugyan nem tehetségének hanyatlásáról árulkodnak. Tony Richardson esetében pedig a hanyatlást nem lehet nem észrevenni; a rettenetes Joseph Andrews óta a rendező, akinek személy szerint a legtöbbet köszönhetett az 50-es években újjászületett brit film, nyilvánvalóan szakított a filmezéssel.

Még az 50-es évek csoportosulásának legtehetségesebb tagja is, Lindsay Anderson, aki megalkuvást nem tűrve, visszautasított minden olyan tervet vagy munkaajánlatot, amelyek nem igényelték teljes alkotói energiáját, főleg a színháznak szentelte idejét, miután befejezte a Ha… és az Ó, szerencsés ember! című filmekből álló diptichonját. Azóta filmes ténykedése mindössze két produkcióban merült ki: megfilmesítette David Storey Ünneplés című darabját, amit színházban is megrendezett, majd videokazettára vett egy anarchikus komédiát A régi banda címmel. Anderson nemrégiben már-már megrendezte első nagyszabású, amerikai filmjét a Csukaszürke című regény nyomán, amely egy West Pointban történt botrány-esetet dolgoz fel, de végül is elvetette ezt, hogy helyette egy szerényebb, de személyesebb filmet készítsen Angliában. A Britannia kórház forgatókönyvét David Scherwin közreműködésével ő maga írta; témájában és stílusában szemlátomást eddigi közös műveiket, a Ha… és az Ó, szerencsés ember! című munkáikat idézi. A. szereplők száma százon felül van. Anderson szinte babonásan ragaszkodik hozzá, hogy minden régi, szeretett és hűséges színházi és filmbeli munkatársával újra együtt dolgozzon. Az anarchikus komédia egy nagy kórház egyetlen napját mutatja be, ahol a személyzet éppen sztrájkol, s ahová a kórház új szárnyának felavatására magasrangú vendég érkezik, miközben a sebészet vezetője veszedelmes kísérleteket végez humánmutációval.

A tehetség elvesztegetése jellemzi a következő generáció művészeit is. A hatvanas évek egyik legtermékenyebb brit rendezőjének, Ken Russellnak csupán a legutóbbi filmje, az Egyesült Államokban készült Megváltozott körülmények nevezhető ötletes science fiction fantáziának. Jack Gold kommersz filmjeiben képtelen megvalósítani televíziós munkáinak eredetiségét és érzékenységét, legszemélyesebb mozifilmje, a David Garnett regényéből készült A hazatérő tengerész súlyos kudarc mind művészi, mind anyagi vonatkozásban.

Ken Loach megalkuvást nem ismerő elkötelezettsége a közvetlen társadalmi témák iránt nem változott az évek folyamán, s ugyanilyen rendületlen az amatőr színészek erényeibe vetett hite is. A televízió finanszírozta, és csupán korlátozott számú fesztiválközönség előtt vetítették le tavaly Cannes-ban, majd Locarnóban a Tekintetek és mosolyok című filmjét. Megrázó dokumentum azokról a fiatal munkanélküliekről, akik számára egyetlen út marad nyitva: katonai szolgálatot vállalni Észak-Írországban. Ez a hatásos, erőteljes mű – témájánál fogva mindenképpen – egyedülálló az angol film történetében.

Stephen Frears esete talán még riasztóbb példája a tehetség parlagon hevertetésének. Költői-realista tévéjátékainak tanúbizonysága szerint egyike ő a Nagy-Britanniában működő legegyénibb és legrendkívülibb tehetségeknek. (Műveinek – mint például a remek Kimenőnek, is – a forgatókönyvét Alan Bennett északírországi drámaíró írta.) Mégis egy évtizednél több idő telt el azóta, hogy egyetlen mozifilmjét, A hekust elkészítette. Nemrégiben tervbe vette, hogy filmre viszi John Lahr életét Joe Ortonnak, a hatvanas évek drámaírójának Hegyezd a füled című darabja alapján. Sajnos, hónapokig tartó forgatókönyvírás és tervezgetés után elvetette ezt az ötletet.

Más rendezők is nehezen boldogulnak új terveikkel. Bill Douglas azóta nem forgatott filmet, amióta befejezte önéletrajzi trilógiáját. A Gyermekkorom, Családom és az Utam haza bensőséges, személyes érzelmi megközelítésével, egyszersmind puritán stílusával vonzotta a közönséget. Douglas évek óta nem talál szerte Angliában egyetlen intézményt sem, amely lebilincselően izgalmas új tervének csekély költségvetését finanszírozná. A tervezett film a korai szakszervezeti mozgalom néhány aktivistájáról szólna, akiket büntetésből Ausztráliába deportáltak; itt játszódna a film cselekménye.

Mike Leigh kísérleti munkáiban a forgatókönyvet a színészek improvizációi alapján írja. Ezt a módszert színházi munkájában is következetesen folytatja. Az a kevés film, amit eddig csinált, mind a televíziónak készült. A Küzdők remek tanulmány egy fiatal párról, amely mind szellemi, mind anyagi tekintetben kilátástalan társadalmi környezetben él, mégis merészen szembeszáll a mindennapok nyomasztó problémáival.

Az új, fiatal rendezőnemzedék mindazonáltal, úgy látszik, elszántabban fordul szembe az eddig kialakult gazdasági konvenciókkal, s megpróbál bármilyen elérhető forrásból pénzt kicsikarni filmjei elkészítéséhez. Az egyik fő forrás a Brit Filmintézet Gyártási Alapja. Azt a meglehetősen csekély összeget, amit az Alap évente kap a kormánytól, alkalmanként a magánszektor toldja meg adományaival. Annak idején az Alap támogatásával készültek Karel Reisz, Tony Richardson, Ken Russell és Bill Douglas első művei. Az új nemzedék két legérdekesebb tehetsége, Chris Petit és Peter Greenaway az Alaptól kapott munkalehetőséget.

Petit kritikusként kezdte pályáját a radikális londoni hetilapnál, a Time Outnál. Első filmje, a Rádiózás, amelyet részben az Alap, részben pedig Wim Wenders Münchenben székelő produkciós vállalata finanszírozott, igen világosan kifejezésre juttatta a rendezőnek Wenders iránti csodálatát és háláját. Ezt a némileg puritán, utánérzéses, de stílusos hozzájárulását az „útközben” (a „road film”) műfajához új filmjében, a P.D. James detektívhistóriájára alapozott Nem nőknek való állásban is folytatja Petit, s ugyanakkor a negyvenes évek amerikai „film noir”-jának tiszteleg vele.

Peter Greenaway eredeti tehetség. Humora sajátságosan angol, részben a nyelven alapul, részben pedig azokon az utalásokon, amelyek az angol nemzeti karakter gyarlóságait állítják pellengérre. Nehéz megjósolni, vajon milyen sikert arathatnak filmjei más országokban, mivel egy külföldi számára ez a fajta humor nehezen érthető. Néhány filmjében, mint például a Séta H.-ban címűben, amelyben formailag egy fiktív irodalmi személyiség után kutat, az irodalom- és művészetkritika közhelyeivel fejezi ki magát. Katasztrófa című háromórás filmjében a hivatalos vizsgálatok és a televíziós riportok stílusában vizsgálja egy fiktív katasztrófa hatását ugyancsak fiktív emberekre. Remek paródia ez az oknyomozó riportok nyelvezetéről és stílusáról, ugyanakkor groteszk tanulmány a katasztrófa sújtotta emberekről. Greenaway éppen most fejezi be legújabb filmjét, A rajzoló szerződését, amely stilizált, tizennyolcadik századi pasztorál-miliőben játszódik.

A brit filmesek állandó problémája, hogy még a szerény költségvetésű tervekhez sem találnak anyagi támogatást, ha azok eltérnek a hagyományos kommerszfilmek normáitól és kliséitől. Egy újabb alkalmi megoldás e gondokra a Nemzeti Filmköltségvetési Testület, amely a Kereskedelemügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, s amely egy igen csekély összeggel részesül a mozibevételekből. Jelenlegi titkára, Mamoun Hassan, azelőtt a Brit Filmintézet Gyártási Igazgatóságának titkára volt, s új pozíciójában harcosan támogat minden olyan tervet, amely megkísérli felfrissíteni, megújítani az előítételektől és konvencióktól begyöpösödött angol filmipart.

A Testület legutóbbi produkciója Lindsay Anderson Britannia kórháza volt. Az utóbbi két év termékei közt néhány új tehetség kalandor módra alacsony költségvetéssel készült filmje is szerepel. Franco Rosso Babylonja, könyörtelen, kemény képet fest egy nyugat-indiai fiatalokból álló kis közösségről Dél-London szegénynegyedében. Rosso bátorságára vall, hogy filmje az Angliában manapság oly kényes faji kérdésről beszél.

A Testület csupán arra kapott felhatalmazást, hogy a gyártási költségek egy részét fizesse, amit később a film nyereségéből vissza kell téríteni. A költségek nagyobb részét általában magánvállalkozók állják. Több film készült már ily módon, például Ken Loach Fekete Jackje, amely egy bájos, kosztümös kalandfilm-témát szándékoltan földhözragadt-realista stílusban ad elő, valamint David Gladwell első játékfilmje, az Egy túlélő emlékiratai, aki korábban a Brit Filmintézet Gyártási Igazgatóságánál forgatta Rekviem egy faluért című filmjét. Az Egy túlélő emlékiratai Doris Lessing regénye nyomán készült. A közeljövőben játszódó történet lidérces vízió a városi élet csődjéről és a társadalmi anarchiáról. A forgatókönyvből hiányzik a feszültség, és teljes mértékben hiányzik az az atmoszférikus erő is, amely annyira jellemezte Gladwell korábbi munkáját. Ezt a fajta dicséretes bukást azonban szégyenkezés nélkül vállalhatja a Testület, csak becsületére válik.

A Testület pártfogoltjai közül alighanem a skót Bill Forsyth a legrokonszenvesebb egyéniség. Előzőleg a Glasgow-i Ifjúsági Színházban dolgozott, s a színház rendkívül tehetséges, eredeti színészei a főszereplői első két filmjének, a Bizonytalan érzésnek, és a Gregory nőjének. A Bizonytalan érzés létrejöttében nagy szerepet játszottak a rendező saját tapasztalatai, élményei a munkanélküli fiatalokról, akiket a színház fűz össze. Bohózata munkanélküli teenagerekről szól, akik egy ostoba rablást terveznek. Rozsdamentes acélból készült mosogatókat lopnak, részben, hogy egy kis zsebpénzhez jussanak, részben pedig azért, hogy valahogy elűzzék a létezés unalmát.

A Gregory nőjében Forsyth ugyanolyan gyengéd szeretettel ábrázolja vidám, életörömtől duzzadó fiataljait, mint előző filmjében. A történet egy mai általános iskolában játszódik, az első szerelem félszegségét, sutaságát, esetlenségét ábrázolja. A Gregory nője azon kevés film közé tartozik, amely közönségre és tág körű fogalmazásra talált a brit szigeteken anélkül, hogy megelőzte volna az az alapos reklámhadjárat, ami az átlagos kommerszfilmek esetében szokásos.

Forsyth filmjei szerény költségvetéssel készültek; egy átlagos hollywoodi produkció költségeiből ötven vagy még több ilyen film is kitelne. Az utóbbi években még néhány meglehetősen eredeti tehetség is felbukkant – ami azt jelzi, hogy a brit film újjászületőben van –, s ezek az alkotók, ha lehet, még kevesebb költségből hozzák ki filmjeiket, saját pénzből, patrónusok és barátok támogatásával. Így történt Ron Peck és Paul Hallam esetében. Az Éjjeli csavargók aprólékos megfigyeléssel készült társadalmi tanulmány egy fiatal homoszexuális tanár életéről, magányosságáról. David Mingay és Jack Hazan a kiadóvállalatukban szerzett nyereségüket fektetik be időről időre saját filmprodukcióikba. Néhány évvel ezelőtt készült az Egy nagy folt című, invenciózus, impresszionista portréjuk David Hackney-ról, a festőről és követőiről. Újabb munkájuk, a Neveletlen fiú azoknak a fiataloknak a nyomasztó társadalmi világát vizsgálja, akikből a punkrockzene hallgatósága toborzódik, egy örök-optimista szerencsétlen flótás szemével, aki egy nagyobb csoporthoz csapódik.

Az excentrikus tehetségű Derek Jarman esete valósággal mintapéldája az alkotóművész – sajátságosán brit – tragédiájának, aki idejének nagy részét nem az alkotásra fordítja, hanem arra, hogy az alkotáshoz szükséges pénzt megalázó módon összekoldulja. Jarman festő és díszlettervező, többek között ő volt Ken Russell Az ördögök című filmjének a tervezője is. Első filmje, a Sebastiane Szent Sebestyén életének feldolgozása. A rendező különcségét mutatja, hogy a szereplők latinul beszélnek. Következő munkája teljesen más jellegű vállalkozás. A Jubileum olykor szürreális fantáziavilágával a punkmozgalom alapos pszichológiai-szociológiai analízisét adja. Jarman legutóbbi filmjét, ami ugyancsak szerény költségekkel készült, Don Boyd egy kommerszfilm-producer finanszírozta. A Vihar gazdag ornamentikájú, nagy képzelőerőről tanúskodó feldolgozása több szempontból is az egyik legértőbb Shakespeare-adaptációnak tekinthető. Jarman következő, régóta dédelgetett, figyelemre méltó terve Caravaggio életének impresszionista modorú filmre vitele. Sajnos, anyagi támogatást mind ez ideig nem talált hozzá. Kudarca ékes példája a brit film tragédiájának: nagyreményű tehetségek ígéretes művei nem valósulhatnak meg a megfelelő anyagi támogatás híján.

 

Soproni Klára fordítása


 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7103