SzívzűrSzatíra (galamb)epévelHegedűs Zoltán
Idestova tizenkét éve, hogy Böszörményi Géza első nagy játékfilmje, a Madárkák bemutatásra került. A film írója Gyarmathy Lívia volt, akinek az egy évvel korábbi Ismeri a szandi mandit? című közéleti hevületü, groteszk szatíráját viszont Böszörményi írta. Hogy ki milyen mértékben határozta meg a film egészét, szemléletét, stílusát, kifelé titok maradt; mondandójuk, szándékuk közös volt, s főképpen az a törekvésük, hogy ledobják a filmvígjátékok irodalmias gúnyáját, a komikumot szatirikus képekben fogalmazzák meg. Közös volt az is fellépésükben, hogy nagy várakozást keltettek kísérleteikkel s hogy ez mennyire erős volt, mutatja, hogy most is él sokakban a remény, még mindig túljuthatnak műfajt próbálgató, felemás kísérleteiken. Ha egyszer nekivágnak, mint most Böszörményi, hét évvel a kevés sikert hozó Autó című filmje után.
Ezúttal Böszörményi Géza mellett Balázs József író jegyzi társszerzőként a forgatókönyvet, és – föltehetően csak egy figura megteremtésének ötéletéig – Jiří Menzel, a komikus groteszk műfaj ismert művésze mind színpadon, mind filmen, íróként, színészként és rendezőként egyaránt. De ez a néhány tollvonással fölvázolt, poétikus-filozofikus figura, Demeter, az ács – akit maga Menzel alakít – olyanféle hatást tesz a film más részeire, mint a Hold a nagy tengerekre, maga felé görbíti a felszínt, bár fölemelni a poézis egébe nem bírja; várunk valami költői szimbólumot, miközben egy kezdetben napsugaras, hétköznapi vígjáték zajlik némileg zavarosan előttünk, hogy aztán – rendezői intésre – a film komorabb színt öltsön, mintha mélyebb mondanivalóval telítődne a végkifejlet felé. De ezt a „mélyebbet” sehogyse leljük. A kis körorvos és a férfira éhes három „kőrdáma” (a feleség és a két falusi tanítónő) története marad az, aminek indult: elkapkodott (vagy megvágott?), sablonos vígjáték egy valószínűleg elsietett házasság válságáról. Ezt azután számos mulatságos jelenet, figurává személyesített vicc, megfigyelés és sablon tarkítja, benépesítve figuráikkal a különben holtnak tűnő falut; könnyen kezelhető burleszk környezetet teremt a vígjáték köré.
Ez magában nem baj, csak akkor, ha túlteng, ha szétszabdalja a cselekményszálat; ha a nézőnek hol az oldala fájdul meg a nevetéstől, hol a feje a sztori összefüggésének keresésétől. Egyszóval megint a régi szerkesztési hiba! Hogy mennyire régi, arra 73-ból idéznék Böszörményitől pár mondatot. Gyarmathy Lívia filmjéről, a Szandi mandiról van szó, melynek írói munkájában Böszörményi is részt vett. „A Szandi mandiban a jelenségek, mint a mozaikkockák, tömbökben ábrázolva sorakoztak egymás után. Határfelületükön megtört a néző azonosulási törekvése, csak értelmi kötődésre nyújtottak lehetőséget, hiányzott a dinamikus érzelmi átmenet.” A korabeli kritikák, más-más fogalmazásban és éllel, ezt hányták a szemükre: lírát és groteszk komikumot vegyítenek filmjeikben, de valamiért nem jön létre egynemű anyag, egyik a másikat kiveti magából, ezért hat úgy, mintha két, egymástól többé-kevésbé idegen film peregne a szalagon. Minthogy pedig ez a líra ártatlan, liliomos szerelemről szólt, vagy illemtudó vágyakozásról, nem is kevesen vélték úgy, hogy itt a mai, városi szabadszájúság próbál keveredni egy régmúlt erkölcsi szigorral. Lehet, hogy így volt. Lehet, hogy ki is lehetne elemezni valamit ebből a szigorú morálból, mely az esztétikum nyelvén „apage Satanas”-t kiáltott a neveletlen komikumra, óva tőle legalább a film szentimentális lírájába ágyazott hőseit.
Nos, a Szivzűrben a szerelem nem viseli ezt a patyolatos glóriát. A „kőrdámák” és a körorvos is, arra alkalmas más szereplőkkel együtt, jócskán megmártóznak a „bűnös” komikumban szerelmi téren is – „a tömbökben ábrázolt mozaikkockák”, amikről Böszörményi egykor beszélt, s melyeknek „határfelületén megtört a néző azonosulási törekvése”, íme jelen van, talán kiáltóbban, mint korábbi filmjeiben. És „az azonosulás megteremtésének közvetlenebb eszköze”, minek szükségét oly jól látta, „a sztori elbeszélése”, legalábbis „az érzelmi azonosulást lehetővé tevő elbeszélés” követhetősége sehol. Persze, ma már mindenkinek van annyi filmolvasási tapasztalata, hogy ha veszi a fáradságot, össze tudja rakni magában, ha megkurtítva is, értelmesen a sztorit. De addigra már hol van a tapasztalatlan kis körorvos csalódottságának vígjátéki fénye, szilárd elhatározása, hogy azért is gyökeret ver ebben a lehetetlen faluban a két tanítónő oldalán, minthogy felesége néhány házasságtörési kísérlet után elszáll egy marcona képű katonatiszt oldalán. Hol van a Szívzűrből a szívek visszhangja! Még a körorvos sztetoszkópjával se hallani.
Nem szívesen időzöm e hiányosságoknál, már csak azért sem, mert a Szívzűr mégiscsak tele van jókedvvel, humorral, finom szatírával, mozgalmassággal, s ha nem is mindig megfelelően egybeszerkesztett, vagy időben exponált, de azért jórészt hatásos, komikus epizódötlettel (s itt nemcsak Menzel Demeter-figurájára gondolok), valamint a főbb szerepekben kitűnő színészekkel, akik ripacskodás nélkül, magától értetődőn tudnak komédiát játszani. Ami itt azért is nagyobb erény, mert a film alakjainak rajza sovány, még jó, ha néhányuknak jelleméből adódik néhány vonás a rajzhoz, legtöbbjüknek – és éppen az említett burleszk-környezetből – csak társadalmi szerepük sablonja tapad alakjukhoz: ők a tsz-elnök, az iskolaigazgató, az állatorvos és alkoholista felesége, a szoknyavadász tréner, volt olimpikon, a cirkuszos, a táppénzcsaló vagány stb., stb. A komédia nagyon hálás ezeknek a sablonoknak, persze, feltéve, ha nem burjánzanak el, pláne, ha a színész némileg árnyalni is képes egyénisége szerint, mint Margittay Ági a tanácselnöknőt sokat megélt fölényével, Pogány Judit és Básti Juli a két tanítónőt más-más röppályán keringő vágyaikkal.
Böszörményi régebben nem ilyen sablonokat állított a groteszk komédia reflektorfényébe, hanem létező típusokat, tipikus emberi jelenségeket, társadalmi visszásságokat. S ha jellemző volt is rá megbocsátó, türelmes galambepéje (a Gyarmathy Lívia által rendezett filmekben ez kevéssé érződött), mindkettőjük alkotásait fémjelezte műfaji kísérletező korszakukban a valóság kontrasztjainak kutatása, azoknak az ellentmondásoknak leleplezése, melyek megszokás, megalkuvás, társadalmi automatizmus, s nem kis mértékben butaságunk révén tudatunk alá csúsznak a mindennapok egyre ülepedő porába. A műfaj – lényegét illetően – persze, nem új; ezt tették a nagy komikusok Chaplintől Tatiig és a cseh szatirikus iskoláig. Csak az elérendő vagy elérhető hatás változik koronként és alkotókként, a megértő, bölcs lemosolygástól az irónia különböző fokozatain keresztül a meghökkentő komikus groteszkig. De egyben ezek a komédia alkotók (színészek és rendezők) megegyeztek: mélyen koruk valóságában éltek. Rájuk is illik az a klasszikus meghatározás, amit Bálint György, a nagy bohóccsaládról, a Rivelsék-ről írt: „Ösztön és értelem hibátlanul működik náluk; szeretik a valóságot és közben kicsúfolják; küzdők, bölcsek és gyerekek egyidőben”.
Amikor Böszörményi még „küzdő, bölcs és gyerek” volt, jól ismerte ezt az esztétikai törvényt: komédiában is csak a valóság (ironikus, szatirikus, groteszk stb.) ábrázolásának van hitele. Aki enélkül a hitelesség nélkül teremti meg azokat a figurákat, szituációkat, környezetet, melyet szatirizálni akar (Böszörményi mindig tiltakozni szokott e szó ellen, hát nem bánom: amin viccelődni akar), könnyen abba a helyzetbe jut, hogy átlátnak rajta, hogy nincs mondanivalója, csupáncsak nevettetni akar! De kínos, ha ezt nem vallja be, ha úgy tesz, mintha mondana valamit. Mert hogy Böszörményi filmjének cselekményszálai szétfutnak, máshol összekuszálódnak, s a gubancok alatt a történésnek néhány fontos mozzanata elvész; hogy önkényesen kezeli az időt; mindez hagyján, előfordult más filmekben is! De hogy e sok stilisztikai és dramaturgiai hibát a valóság groteszk tükörképének tekintsem, erre sem a színészek lelkes igyekezete, néhányuk jó játéka (az említetteken kívül Udvaros Dorottya), sem Böszörményi Géza korábban megszerzett művészi hitele nem tud rábírni. S amikor a filmben már sokadszor úszik elém gonddal poentírozott „kabaréjelenet” (a cirkuszosok, a gyászolók a szimuláló öregasszonynál, az öreg szeladon, aki a leitatott körorvosné meghódítására készül stb.), sóhajtva gondolok a szelíd ácsmesterre, aki galambdúca előtt őrködik éjszakánként és amikor a holdfényben szárnyak nélkül szemem láttára elröpül, szilárdabban hiszek e jelenet igazságában, mint az egész nemlétező faluéban. Bár Böszörményi ebből is kiábrándít: megmutatja nekem a tetőről lezuhant holttá zúzódott ácsmestert. Nehogy tévedésbe essem a valóság felől!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1060 átlag: 5.46 |
 |
|
