TelevízóTanúkihallgatásBevallani a múltatKőháti Zsolt
Esztergályos gyarapodó életművében a Tanúkihallgatás című film a 41 éves rendező két legfontosabb törekvését összegezi szemléletesen. Az egyik: a mindenkori fiatalok életformájának, problémáinak a figyelemmel kísérése – mégpedig a benső érintettség hitelével. A másik: antifasiszta szenvedélye, melyről legutóbb Rolf Hochhuth: A helytartó című drámájának televíziós változata is meggyőzhette a nézőt.
Egyik legállandóbb alkotótársának, Szántó Erikának a novelláját írta filmre s rendezte meg Esztergályos Károly. (A Megmondod, ki vagy? című, 1969-es novelláskötet utolsó darabja volt ez az írás.)
Szántó Erika novellája egyes szám első személyben fogalmazott, szorongásos életérzést kifejező munka; inkább csak hangulati előlegzése ennek a mostani televíziós feldolgozásnak. Esztergályos konkrétabbá teszi a hivatkozásokat; a történet tárgyiasabbá, keményebbé válik a képernyőn. Hasznosítva a hetvenes évek filmes-televíziós dokumentarista vonulatának bizonyos eredményeit.
Jelen és múlt eltéphetetlen összetartozásáról szól a Tanúkihallgatás. Olyasmiről, amit a mai tizenévesek, húsz körüliek – mint a film hősnője, Ildi is – egykönnyen minősítenek „száz évvel ezelőtt” történtnek, s hajlamosak legyinteni rá. Mert melyiküknek „ügy” már a zsidóüldözés, a nyilas vérengzés? Pedig csak 15 esztendeje, hogy nyilasper volt Budapesten: jóval a rémtetteik elkövetése után kellett felelősségre vonni a sokáig háborítatlanul meglapulókat. Ha nem (vagy legalábbis nem eleget) beszélünk is manapság róla: a mai magyar állampolgárok tíz- és százezreinek sorsát befolyásolták egészen közvetlenül azok az események, amelyeknek fölidézésével Esztergályos elkezdi a Tanúkihallgatást.
Esztergályos János szociáldemokrata képviselőt látjuk (Tordy Géza megszemélyesítésében), amint 1939-ben az országgyűlés nyilvánossága előtt tiltakozik a zsidótörvények bevezetése ellen, s a társadalom valódi problémáinak a megoldását követeli. – Hatásos és jó kezdés; történelmi elégtétel egy akkoriban – íme – létező magatartásformának. Kár, hogy Tordy kissé egysíkúan oldja meg a feladatot, nehezen hangolódunk rá előadásmódjára, nehezen tudjuk elhelyezni ezt a megnyilatkozást a kor politikai koordinátarendszerében; annál is inkább, mivel a honatyák reagálását a film nem mutatja.
Hirtelen kontrasztként kapjuk mindezek után a jelen képsorait. Egy átlagos család életének a rajzát. Ildi (Kelemen Éva) otthagyta a férjét – pedig még szinte kamaszlány –; anyja (Ruttkai Éva) egyedül neveli őt (később megtudjuk: az apa 1956-ban elhagyta az országot). Kitűnő a környezet bemutatása: a lányszoba falának újságkivágatai – atomfelhő képe stb. – az ott lakó gondolatvilágát érzékeltetik. Fölrémlik valamelyest a múltba ágyazottság, a múlttal való kapcsolat mozzanata, de egyelőre még Ildi tudatának mélyén van mindez; külső híradás ez még a legbelül szunnyadó érzelmekről, indulatokról.
S erre „üt rá” mintegy a következő képsor: egy haláltábor kivégzésjelenete. Rabruhás emberek lépnek egy óriási helyiségbe. Levetkőznek; karjukon számok árulkodnak a státusukról. S kiderül: mindez jelenkori visszapillantás, a csöpögő zuhanyrózsák, a szögesdrótok egy mai fölidézés kellékei. Főiskolai előadás próbáját látjuk, avagy tán filmfelvételt, ugyanott.
Most már jelen és múlt drasztikus párviadala zajlik. Ildi édesanyja egy ügyvéddel tárgyal az eszpresszóban: megkeresték őt, egy készülő nyilasper vádlottját kellene képről fölismernie. Miközben Ildi és színművészeti főiskolás szerelme diszkóban tölti idejét. Majd villamosra szállnak, s ekkor következik a film egyik legérdekesebb jelenete: a villamosozó fiatalok háttal ülnek a Duna-parton folyó helyszíni szemlének, a nyilas gaztettek rekonstrukciójának. Ildit még nem érintik ezek a dolgok; szerelmét, a kissé nyegle, bodorított hajú főiskolást még kevésbé. Számukra mindez: történelem; lecke, tananyag, esetleg: művészi lehetőség.
A színes filmben ettől kezdve fekete-fehér betétjelenetek ábrázolják az 1944 karácsonyán történt nyilas tömegmészárlás eseményeinek újraélését. Babák „alakítják” most a hajdani áldozatokat, s a gyilkosok – önkéntelen s árulkodó hitellel – ugyanazt teszik velük, amit annak idején követtek el.
Ildi és szerelme, Laci mindeközben zavartalanul éli a maga életét. A fiú játékos komolysággal választja el a lányt – az ő kérésére – férjétől, Nagy Istvántól. Az anya téblábol e kapcsolat pszichikai peremvidékén – zavarni sem akarja a lányát, de közömbösnek sem tud mutatkozni. Esztergályos – s Bíró Miklós operatőr – emlékezetes képekben mutatja be a fiatalok szeretkezését, amelynek érzelmi fedezete – látjuk később – vajmi bizonytalan. „Miért ilyen rohadt minden?” – fakad ki a lány, amikor az anyja korholni próbálja felületes kapcsolata miatt. Pedig az anyának igaza van, tanú rá egy későbbi jelenet: próbafelvételen faggatják Ildit eddigi életéről, s azt a szót kell – többször is – a kamerának mondani, hogy – „szeretlek”. (Gálffy László játssza a filmrendezőt, s az operatőr – finom tréfát engedve meg önmagának – Esztergályos Károly.)
A múltidézés – a bírósági tárgyalás, a tanúvallomások s a bizonyításhoz szükséges rekonstrukciók során –, valamint a jelenrajz mind szervesebb összetartozást sugall. A lány csak megkésve éli át annak az abszurditását, ami 1944-ben történt az édesanyjával és sorstársaival. Mint ahogyan az édesanyja is csak most, a lányával folyó beszélgetés s a bírósági szembesítések alkalmával döbben rá: amit elmúltnak, lelkében örökre eltemetettnek hitt, az létezik és rombol. Egy volt nyilast – valamikor a felszabadulás után – hiába ismert föl az utcán, a járókelők nem fogták el, ügyet sem vetettek rá, s még őt vágta pofon az egérutat nyerő gyilkos. Igen, a múltat – bármely szörnyű is ez – be kell vallani. Ildi édesanyja is rákényszerül arra, hogy elmondja a lányának – s a bíróságnak –: a „könyörületes” hóhér csak azért kímélte meg az életét, mert lefeküdt vele. Be kell vallani a múltat, mert az emberellenes szörnyűségek sohasem évülhetnek el. Különösen az egyik tanú – hajdani áldozatjelölt – vallomása megrendítő (Mensáros László adja elő): száz méternyire a lüktető várostól meg lehetett gyilkolni emberek tömegét 1944 karácsonyán. Működött a telefon, kórházba lehetett vinni azt, aki sebesüléssel úszta meg a pogromot. S a századnak erről az abszurditásáról – sajnos, ma is gyakori jellemzőjéről – beszél a Tanúkihallgatás legkivált.
Ildi és édesanyja többé nem képes napirendre térni a – számukra ismét megeshetőnek tetsző – múlt fölött. Nem tudják leküzdeni magukban az emberi közömbösség és kegyetlenség átélésének, illetve újraélésének sokkhatását. A lány egy furcsa „action gratuite” révén válaszol a megismert múlt kihívására: szakadó esőben ül egy padon, s egy arra járó fiúnak fölkínálkozik. Pénzért – száz forintért –, hogy azért az adásvétel „korszerű” szempontjainak is megfeleljen. Az anya pedig – itt a film megőrzi Szántó Erika novellájának alaphelyzetét – föltehetőleg öngyilkos lesz (de legalábbis megkísérli az öngyilkosságot), erre vall a könnyektől elmázolódott levél, amelyet a hirtelen szeretkezés után Ildi a konyhaasztalon talál meg reggel, s rajta a búcsúzó kérés: „hagyjál sokáig aludni”.
Esztergályos Károly színészvezetése ez alkalommal is meghozza a maga kitűnő eredményeit. Ruttkai Éva a Ha megjön József (Kézdi-Kovács Zsolt filmje) óta nem volt ilyen megrendítő filmszalagon (talán még színpadon sem). Egyszerű proletárasszonyt alakít, akinek történelemfilozófiai gondolatai sohasem támadtak, de aki kénytelen ráérezni – s végletes szenvedéllyel – a kor elviselhetetlennek látszó abszurditására. Ezért nem érezzük, hogy tette motiválatlan. S ha az volna is: Ruttkai ezen a filmen bármit elfogadtat velünk, szemérmesen kiperdülő könnyeivel vagy ugató zokogásával, kapcsolatok iránt áhítozó, finom – bár gyakorlatlan – gesztusaival.
A fiatalok alakítói, Kelemen Éva, Laklóth Aladár s a végén fölötlő alkalmi szerető megformálója, Zsótér Sándor elsősorban testi valójukban maiak; kissé beszűkült érzelmi világuk még dokumentáris tekintetben is elfogadható, hiteles.
A nyilas gazságok fölidézésében Esztergályos nemegyszer sikerrel szakad el a rossz sablonoktól. Ezek a gyilkosok nem mind a génjeikben romlott szörnyetegek; olykor nagyon hasonlítanak embertársaikra. Sárosi Gábor s különösen Szirtes Ádám tudja hatásosan érzékeltetni: mennyire hajszálon múlott olykor – s múlik tán ma is –: ki melyik oldalra kerül, gyilkossá lesz-e, vagy áldozattá. Dégi Istvánnál már a régi – nála gyakorta bevált – színészreflexek lépnek működésbe. A tanúk sorából Sulyok Mária alakítása emelkedik ki; a bíró szerepében a nagyszerű Sinkó László körülbelül ugyanazon az érzelmi-gondolati hullámzáson megy keresztül, mint aminek a néző vettetik alá.
Elgondolkodtató, szép film a Tanúkihallgatás. Néhol – például a filmet záró jelenetben – kissé túlbeszélt és didaktikus: mintha a rendező nem bízna eléggé a képek, a szituációk erejében. A film színvilága jellemző és tudatos. Mátay Lívia díszletei sokszor mélyvörösek: a kavargó, leülepítetlen szenvedély külső jelzései (jellemzőn Esztergályos korábbi műveire). Dokumentarista egyszerűség és artisztikus stilizálás ötvöződik a Tanúkihallgatás látványvilágában.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1409 átlag: 5.48 |
 |
|
