KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Simó Sándorral

Forgatókönyv-vezénylés

Bársony Éva

 

Simó Sándor filmje, amelynek forgatását a közönség látványos riportokban és aggályoskodó glosszákban kísérhette nyomon a televízió és a lapok jóvoltából, karácsonykor kerül a mozikba. Beszélgetésünk idején az utómunkálatok folytak, a zajokat és a különleges hangeffektusokat vették fel a jelenetekhez. A hármas együttműködésnek megfelelően a film címe magyarul: Viadukt; németül: Der Fall Silvester Matuschka; angolul Matushka.

A koprodukció létrejöttének részleteiről ugyancsak beszámolt a sajtó, lényegét Simó Sándor a következőkben foglalta össze. A Matuska-sztori megfilmesítése Egon Eis nyugatnémet író ötlete volt, javaslatát a ZDF dokumentumosztálya karolta fel. A ZDF és a magyar filmszakma között már korábban jó kapcsolat alakult ki, s így André Libik, a film tető alá hozásával megbízott producer, személyes ismerősként kereste fel Simó Sándort és a Hunnia Stúdiót. A tárgyalások 1980-ban kezdődtek, majd időközben a nyugatnémet producer megnyerte a filmhez Peter Oppenheimer amerikai producert.

Tegyük félre széplelkűségünket és beszéljünk arról, amiről rendszerint hallgatni szoktunk. Mi volt az amerikai fél bevonásában az üzlet? Hiszen már létrejött a szerződés a ZDF és a MAFILM-Hunnia között.

– Oppenheimer vállalta a film forgalmazását, mégpedig úgy, hogy nincsenek jelentős, kizárólagos területek. Ez magyarán azt jelenti, hogy a nyugatnémet fél a német nyelvterületen forgalmazza a filmet, mi a szocialista országokban, mindenütt másutt pedig – beleértve nemcsak Amerikát, hanem Európa többi országát is – az amerikai producer.

A bevétel már az első centtől osztódik.

Úgy tudom, éppen egy témán dolgozott, amikor elfogadta a ZDF ajánlatát…

– Az utolsó filmem óta, ami elég régen volt, több témával is foglalkoztam, de egyikkel sem jutottam túl messzire. Ami a Matuska-filmet illeti, a ZDF mindenképpen megcsinálta volna, függetlenül a magyar filmgyártás részvételétől. A dolog nagyon egyszerű volt: érdekesnek ígérkezett filmet csinálni egy emberről, aki síneket robbant és vonatot siklat ki. Ennyi az egész. Az más kérdés, hogy a megvalósulás azután már végtelenül lassú folyamat volt, hosszú időbe telt, míg az ötletből kialakult Eis forgatókönyve.

Eddigi játékfilmjeinek, a Szemüvegeseknek, A legszebb férfikornak és az Apám néhány boldog évének a forgatókönyvét saját maga írta. Mi volt most a helyzet? Milyen a helyzete a rendezőnek, aki ha takarékoskodunk a farizeus körülírás cirkalmaival a megrendelőnek dolgozik, többé-kevésbé a nyugati filmgyártás szisztémája szerint. Milyen lehetősége volt például beleszólni a forgatókönyv alakulásába?

– Elvben annyi, mint itthon. Megkérdezték a véleményemet, és én elmondtam, miről mit gondolok. Gyakorlatilag azonban nem sok lehetőségem volt. Eis írt egy forgatókönyvet, és én néhány helyen belepiszkáltam. A megrendelőnek megvoltak az elképzelései, és megvolt a koncepciója. Szigorúan ragaszkodtak a valóságban megtörtént sztorihoz, és elutasítottak minden javaslatot, amit nem lehetett dokumentummal alátámasztani. Csak nagy nehézségek árán tudtam elérni néhány kiegészítést. Olyan jelenetekről volt szó, amelyekre nem utalt egyetlen dokumentum sem. Csakhogy Matuskáról nagyon keveset tudunk, azon kívül, hogy négy merényletet követett el. De hogy mit csinált két merénylet között? Erre vonatkozóan kevés utalást találtunk.

A rendező helyzeténél maradjunk még egy szóra. Nálunk furcsa szituáció alakult ki; ezt vallottam korábban, és nincs okom most sem revideálni. A magyar rendező sok mindenben nem úgy rendező, ahogy a nagyvilágban értelmezik. Az együttműködés során rés nyílt előttem, amin keresztül beleláttam, hogyan dolgoznak a nyugatnémet tévénél. És egy még keskenyebb résen át megfigyelhettem, hogy az a sok feltételezés, ami például az amerikai rendezőket nálunk valami nagyhatalmú filmistenségnek képzeli, tulajdonképpen naiv hiedelem. A valóság ezzel szemben az, hogy a rendezőt szakembernek tekintik, aki megbízásra levezényli a forgatókönyvet, de a filmhez nem ő találja ki sem az ideológiát, sem a sztorit. Megkapja a forgatókönyvet, s nincs joga attól érdemben eltérni, dialógusokat megváltoztatni, elképzeléseket újrafogalmazni. Még az olyan nagyokkal is megtörténik, mint Robert Altman, hogy ha nem a megrendelő, a producer koncepciója szerint dolgoznak, egyszerűen leváltják őket. Akár forgatás közben is. Menesztik, és megbíznak valaki mást. De az is kétségtelen, hogy a rendező a filmgyártás mechanizmusában a legmagasabb ponton áll, egy összeszokott üzemet irányít, amihez nagyon kell érteni, s ahol nem lehet blöffölni; de nem egyedüli gazdája a filmnek.

Valójában éppen ebből a szempontból érdekes, hogy a Viadukthoz hogyan állt össze a stáb? Hogyan történt a színészek kiválasztása?

– A stáb többségében magyarokból állt, magyar volt az operatőr: Andor Tamás; a hangmérnök, az asszisztensek, a gyártásvezető és még sokan. Két jelentős feladatot külföldi szakember végzett. A film látványának tervezője – amit mi díszlettervezőnek nevezünk – a világhírű magyar származású francia művész, Alexandre Trauner volt; a vágó pedig remek szakember, az amerikai Don Stern. A színészek kiválasztásában is megmutatkozott a megváltozott rendezői attitűd. Általános gyakorlat, az amerikai filmgyártásban különösen, hogy a legnagyobb rendezőktől eltekintve, a producer oszt szerepet, de a rendezővel megbeszélve. Könnyebb a megbeszélés, ha amerikai, angol, esetleg francia a rendező, tehát olyan, aki utazik a világban, látja a filmeket, s tulajdonképpen naprakészen ismeri a nemzetközi színész-piac kínálatát. Én az első adagban kapott 14 névből tizenegyet nem ismertem. Nekiálltam a nálunk fellelhető filmjeiket végignézni, tízen elő is fordultak: volt, hogy tíz év előtti filmben. Tény, hogy végül két név maradt fenn: Dennis Hopper és Michael Sarrazin. Közrejátszott egy másik körülmény is, a színészek árfolyama. Például kértem, hozzák el Richard Dreyfusst. De ekkorát nem lehetett nyújtózni, odáig már nem ért a takaró. A főszereplő végül az amerikai Michael Sarrazin lett. A többiek részben német, részben magyar színészek. A németek közül két nevet szeretnék kiemelni, Towje Kleinerét és Armin Mueller-Stahlét. Mueller-Stahl kapta meg az idén az NSZK-ban évenként odaítélt színészi díjat. Öt többé-kevésbé jelentős szerepet magyar színészek játszanak: Bács Ferenc, Koltai Róbert, Udvaros Dorottya, Tordy Géza és Hetényi Pál.

A Matuska-sztoriról Várkonyi Zoltán 1959-ben forgatott filmet, Merénylet címmel. A Viadukt miben érintkezik, illetve miben tér el a 23 év előtti feldolgozástól?

– A két film között az a hasonlóság, hogy az is, és ez is a dokumentumokra épül. Másként nem megy. Várkonyi csak a biatorbágyi robbantással foglalkozott. Mi Matuska életének azzal a bőven számított egy évével, ami alatt az összes vasúti merényletét végrehajtotta. Azaz: 1930. december 30-tól 1931. októberéig, a letartóztatásáig. Ezután egy rövid részben következik a bírósági tárgyalás. Ami a film jellegét illeti, abban teljesen egyetértettünk, hogy a legszélesebb közönségnek szóló, populáris filmet akarunk csinálni. Ez a film arra törekszik, hogy lekösse a figyelmet anélkül, hogy ízlésrontó, hazug vagy tisztességtelen eszközökkel élne; s úgy érdekes, hogy még valami üzenete is van. Egyszerű üzenete, amit nem szégyell. Mondjuk, olyan egyszerű és hétköznapi üzenet, hogy tessék vigyázni, mert ilyen fickók egyszerre csak előbukkannak, és ezeket politikailag ki tudják használni. Természetesen ez nem az a fajta film, amiben kiváltképpen a személyes gondolataimat mondom el. Az eddigi filmjeimet azért csináltam meg, mert azt mondtam el bennük, amit hitem szerint csak én tudtam elmondani.

Ha antológiát kellene szerkesztenie a filmjeiből, amelyeknek éppen a legjellegzetesebb vonásuk az a személyesség, ami igazán szerzőivé avatja az úgynevezett szerzői filmet, akkor hogyan kap ezek mellett helyet a Viadukt?

– Van egy foglalkozásom, én választottam, mert ezt szeretem csinálni. Szeretek filmet rendezni. A televízióban a legkülönbözőbb dolgokat rendeztem, jóformán mindent, talán az egy fociközvetítésen kívül. Többségük nem lenne besorolható a személyessége révén a képzelt antológiába. De szerettem csinálni őket, és például a 12 év előtti több részes kalandfilmet, a Borsot, határozottan élveztem. Ha van közlendőm, ami összeáll játékfilmmé, akkor megcsinálom a magam filmjét. Ha hagyják… Ha nincs személyes közlendőm, akkor csinálok mást.

A populáris filmről vagy nevezzük közönségfilmnek, mindenkinek megvan a maga kialakult véleménye. Egy közhelyet mégis megkockáztatok: igazán jó minőségűt és valóban nagysikerűt a legnehezebb csinálni.

– Tény, hogy rendkívül magabiztosan kell birtokolni hozzá az eszközöket. Mint ahogyan a színházban is a vígjátékot a legnehezebb csinálni. A populáris film helyzete nálunk nagyon nehéz. Azt tudjuk, hogy a nemzetközi filmipart az elmúlt 10–15 évben három nagy hatás érte. Az egyik a szex – az alfától az ómegáig, a nemek kapcsolatának szókimondó tárgyalásától a legszélsőségesebb pornóig. A másik a brutalitás, ami nálunk ugyancsak hallomásból ismert, mert ami itthon nyilvánosság elé kerül, az az angolkisasszonyok gyakorló órája a kemény kegyetlenségekhez képest. A harmadik pedig a sci-fi. Ez a három hatás lendítette meg a filmipart, mozgatta meg az üzletmenetet. Az első kettő nem jöhet számításba, a harmadikra, a sci-fire nincs pénz.

A közönségfilm kötött műfajokban dolgozik. Dobozokba osztályoz, és minden dobozban ott van a dramaturgiai klisé. Gondoljunk például a westernre. A világ legkötöttebb dramaturgiája szerint „működik”, a lecke éppen az, hogy ehhez alkalmazkodva a rendező hogyan tud egyéni arcot adni a filmnek. Sok nagy egyéniség is belement ebbe a játékba, nem is szólva arról, hogy egy amerikai színész akkor kapta meg a felsőfokú bizonyítványt, ha megcsinálta a maga westernhősét. Még Dustin Hoffmannak is el kellett játszania a maga westernjét, ugyanis ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki intellektuális beállítottságú vagy sem.

Kanyarodjunk vissza a Viadukthoz. A tények és a fikció összedolgozásával milyennek mutatja be a film az események főszereplőjét, Matuskát? Milyen dokumentumokat sikerült napvilágra hozni a film előkészítése idején a nyilvánossághoz intézett felhívás eredményeként?

– A film megpróbál választ adni egy bizonyos értelemben hétköznapinak nem nevezhető figura cselekedeteinek miértjére. Valamiféle pszichológiai-történeti képet próbáltunk adni egy emberről, aki őrült volt, bár nem a szó hétköznapi értelmében. Nem vette be fordítva a cigarettát, nem hadonászott eszeveszetten, és az őrületnek a közismerten vígjátéki megnyilvánulásaitól egészen távol állt. A környezete tökéletesen normálisnak tartotta, mert a környezetében tökéletesen normálisan viselkedett. Ebbe az is belefér, hogy szerette a ribancokat, de rendezett és gyengéd családi életet élt. Charmeurnek tartották, kedves és vígkedélyű volt… Ugyanakkor messianisztikus elképzelések foglalkoztatták, tagja volt egy szektának. Ezen kívül ügyeskedő, izgő-mozgó ember. Képzettsége szerint tanító, de foglalkozását nem űzte. Húszegynéhány évesen került a háborúba, az utászoknál szolgált, minden valószínűség szerint itt szerzett bizonyos készséget a robbanószerkezetek kezelésében. A háború után ezzel-azzal próbálkozott. Jól nősült, lett egy kis pénze, seftelni kezdett, majd 1927-ben letelepedett Bécsben. Beszállt különböző üzletekbe, az anyagi helyzete egy időre biztonságosan jó volt. A merényletek évében azonban már nem állt jól pénzügyi szénája.

Rengeteg anyagot néztünk át, és gyűjtöttünk; információkat és a korhangulatra vonatkozó forrásokat egyaránt. Birtokunkba került néhány lap Matuska naplójából is, ezeket valószínűleg a börtönőrnek adta el, azoktól ambiciózus fiatal hírlapírók szerezték meg annak idején. Több száz levelet és képet kaptunk a felhívásra. A levelek történeti vonatkozásokat nem tartalmaztak, de érdekes forrásul szolgáltak például a korabeli közhangulat és a reagálások felidézéséhez. A film történész szaktanácsadója, Vásárhelyi Miklós a külföldi dokumentumoknak is utánanézett, köztük például a bécsi bírósági tárgyalás teljes anyagát áttanulmányozta. Nagy segítséget adott Nemes Dezső könyve, A biatorbágyi merénylet. Felhasználtuk azt a koncepciót, amit Nemes kifejt, de amelyre egy sereg jel utal is, ami szerint Matuskát felhasználták valamilyen érdekek szolgálatára. Finom effektusokká fogalmazni nagyon nehéz egy elképzelést anélkül, hogy a feszültség ne lankadna. Meglehet, éppen ezért a történet egyszerűbb, mint a valóságban. A film egészének kicsengésében kíséreltük meg érzékeltetni azt a titokzatosságot, amiről többen tesznek említést. (Például Szálasi és Prónay a naplójában.) Érdekes mozzanat, hogy találtak egy parasztnőt, aki Biatorbágyon együtt volt Matuskával, és vallomásában arról beszélt, hogy a merénylet idején Matuskát többedmagával látta a helyszínen. A vallomását követően elmegyógyintézetbe szállították, ahol titokzatos körülmények között halt meg. Persze, az is igaz, hogy a dokumentumokból és a történelmi utalásokból kevesebbet tudtam felhasználni, mint felhasználtam volna egy teljesen a saját elképzelésem szerinti feldolgozásban. De így is adódott lehetőség, hogy a kor megidézésébe beépülhessenek bizonyos utalások. Remélem, hogy valamilyen mértékben érzékelhető ez abban a világban, amely a filmben megjelenik.

Köszönöm a beszélgetést.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 18-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6942