FesztiválPesaroAz ember és a történelemZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
„Mi az oka, hogy Budapest fölényesen legyőzte Belgrádot?” – tette fel meg lehetősen bulvár-ízű főcímében a kérdést a Corriere della Sera Pesaróba kiküldött kritikusa, majd cikke alcímében sommásan megállapította. „A magyar filmművészet biztos és sajátos esztétikai fejlődést mutat, a jugoszláv viszont nyugati sémákat másol.” Ez az egymondatos, értékelés, bármilyen hízelgő filmgyártásunkra nézve, nyilvánvalóan a bulvár-címadás hagyományaiból fakadóan leegyszerűsítő értékítélet; tény azonban, hogy kevés olyan átütő sikert hozott bemutatkozási lehetősége volt a magyar filmnek, mint az Új Filmművészet XVIII. Nemzetközi Seregszemléje idén Pesaróban.
Mint ismeretes, jó néhány éve már, hogy Pesaróban nem szokásos jellegű, aktuális filmfesztiválokat rendeznek, hanem monografikus, áttekintő igényű szemléket, már-már tudományos-filmtörténeti tanulmány-érvényű áttekintéseket egy-egy ország filmgyártásának valamelyik korszakáról, esetleg irányzatáról. (Tavaly a 70-es évek latin-amerikai filmjeinek szentelték a találkozó teljes programját, tavalyelőtt pedig a szovjet filmművészet több nagy korszakát fémjelző reprezentatív műveinek adtak fórumot; – Olaszországban mindaddig a legteljesebb és leggazdagabb válogatás révén.)
A szervezési szabályok egyik legvitatottabbika kimondja, hogy a fesztivál főműsorában nem szerepelhet olyan film, amely valamelyik első osztályú nemzetközi fesztiválról ismeretes az olasz kritikusok (és olvasóközönség) előtt, illetve bármelyik olaszországi fesztiválon – vagy pláne a mozik vagy a tévék műsorán – előzőleg már helyet kapott. Nyilvánvaló, hogy legreprezentatívabb alkotásait minden filmgyártó ország benevezi egyik vagy másik fesztiválra, így a pesarói szervezőknek kissé a „maradékból” kell válogatniuk, ezért korábban az a vád érte őket, hogy némileg „másodlagos” a program. A szervezők erre azt válaszolják, hogy a filmművészet fejlődése iránt valóban komolyan érdeklődőknek – márpedig a pesarói közönség zömét filmszakemberek, illetve a témában szakosodni kívánó diákok, egyetemisták alkotják –, nemcsak a jéghegyek csúcsait kell ismerniük, hanem rendkívül tanulságos a nemzetközi hírnévre szert tett, reprezentatív művek szakmai-szellemi „hátországának” az alapos föltérképezése is. S ez nyilván így igaz. Ám talán a korábbi évek bírálataiból is okulva, a fesztivál szervezői idén valamelyest változtattak az említett kizárásos elven: a hivatalos program mellett rendeztek egy informatív vetítéssorozatot is filmművészetünk világsikert aratott – s a nemzetközi fesztiválok, olykor ottani mozibemutatók nyomán Olaszországban is híres – alkotásaiból. Összesen 33 mű szerepelt „A magyar film informatív szemléje” elnevezésű sorozat műsorán, olyan klasszikusokkal kezdve, mint a Valahol Európában és a Talpalatnyi föld, a Körhinta, a Hannibál tanár úr, illetve a későbbi korszakokból a Tízezer nap, a Húsz óra, a Szerelmesfilm, a Szerelem, a Holt vidék stb.; – valamint Jancsó Miklós teljes életművének bemutatója; s „Huszárik Zoltán emlékére” címmel levetítették a fájdalmasan korán eltávozott művész valamennyi alkotását. És mindez csupán a kiegészítő, informatív szekció műsora volt; a fő programon, amely „A 70-es évek magyar filmművészete” címet viselte, összesen 22 – Olaszországban eddig nem vetített – filmünk szerepelt, időrendben az 1970-es Arctól az Egy őrült éjszakán, A határozaton, a Jutalomutazáson, a Filmregényen át a Trombitásig, a Mérkőzésig, a Családi tűzfészekig, a Két történet a félmúltból című, 1979-es Makk-filmig bezárólag. Mindemellett egy szomszédos teremben, videón további harmincegynéhány filmünk pergett a pesarói érdeklődők előtt (maga a teljes címfelsorolás kitöltené e beszámoló terjedelmi kereteit); – összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a legfigyelmesebb olasz filmbarátoknak alkalmuk nyílt megismerkedni a magyar filmgyártás elmúlt évtizedének gyakorlatilag teljes keresztmetszetével. S a vetítések közül számosat a rendezőkkel való találkozások követték – két tucatnál több alkotónkkal személyesen is beszélgethettek az itáliai filmbarátok –; valamint egésznapos kerekasztal-konferenciát rendeztek a mai magyar filmművészet problémáiról. (A bevezető előadásokat Nemeskürty István, Szabó György és Marx József, illetve Dárday István, Kósa Ferenc és Kovács András tartotta.)
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a pesarói mustra kiadásában megjelent A magyar filmművészet – az ember és a történelem című, két és félszáz oldalas tanulmánykötet, amelyet az itáliai egyetemek két tucatnál több filmtanszékén alighanem kézikönyvként használnak majd (amint az előző évek hasonló jellegű pesarói kiadványaival történt). A kötet magyar szerzők hazai folyóiratokban megjelent tanulmányaiból vett válogatás; összesen huszonegy cikk fordítása, B. Nagy László 1970-ben közölt írásától egészen Bódy Gábornak, illetve Berend T. Ivánnak a Filmvilág 1982/3., illetve 4. számában megjelent tanulmányaiig. (Csak zárójelben: ismét emészthetett bennünket a sárga irigység az úgynevezett nyomdai átfutási idők összehasonlításakor: a magyarul április közepén napvilágot látott Berend-cikk június elsején – könyvalakban! – olvasható volt olaszul… A hazai filmkönyvkiadás gondjairól folytatott, egyelőre eléggé eredménytelennek tetsző vitában elgondolkodtató érv lehet eme olasz kötet létezésének puszta ténye is.)
A magyar filmművészettel párhuzamosan bemutatni tervezett jugoszláv retrospektív haloványabbnak tetszett (a jugoszláv filmművészet valóságos értékeinél alighanem jóval szürkébbnek); részint mert a vám- és repülősztrájk miatt több, értékesnek mondott jugoszláv film kópiája egyáltalán meg sem érkezett, ezért állandóan változott a meghirdetett program. Másfelől a legkiválóbbnak jelzett és az előzetes műsorban szereplő jugoszláv filmek közül néhányat alkotóik (producereik?) állítólag az utolsó pillanatban visszavontak, mert inkább más, versenyjellegű fesztiválokra küldték el őket; – amiből aztán elég parázs hangulatú kommüniké-párbaj is keletkezett a jugoszláv illetékesek és a pesarói szervezők között. Bizonyára efféle külső körülmények is magyarázzák a beszámolónk bevezetőjében idézett Corriere-cikk indulatosan sommás megállapítását; pedig a műsorban mégiscsak levetített jugoszláv filmek némelyike érdemes a figyelemre (ha igazán kimagasló alkotás nem akadt is közöttük). Ilyenek voltak például az újvidéki Vicsek Károly – lapunkban már ismertetett – 1974-es Parlag és 1979-es Trófea című filmjei, a zágrábi Fadil Hadzié 1979-es Az újságíró című, aktuálisan társadalomkritikai szemléletű alkotása; a partizánfilmek hagyományait folytató ®ivojin Pavlović-film, az 1977-es A vadászat; a vendégmunkás-kérdéssel sokrétűen foglalkozó Bolond napok, Nikola Babić szintén 1977-ben forgatott filmje; valamint Zozen Tadik A bűntény ritmusa; és még folytathatnánk a felsorolást. Félő azonban, hogy bármiféle, művészi érték-szempontú megállapításra való törekvés szükségképpen torz eredményekre vezetne, minthogy az említett szervezési anomáliák miatt a pesarói jugoszláv mustra meglehetősen esetlegesre sikeredett; a jugoszláv film legjellegzetesebb törekvéseinek és művészi eredményeinek tárgyszerű megítéléséhez tehát valamely kedvezőbb alkalomra kell várnunk ennél az idei, ilyenformán féloldalassá alakult pesarói találkozónál. Amely azonban – hogy hazabeszéljünk: soha nagyobb balszerencsét – a szokásosnál is sokkal inkább a magyar filmművészet értékeire összpontosította az olasz filmbarátok figyelmét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1238 átlag: 5.44 |
 |
|
