KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vörös föld

Egy műfaj jelzései

Csala Károly

 

Szántó László bauxitbányász különös históriája még rosszul elmesélve is érdekes történet. Malacai „vörös földet”, bauxitot túrnak ki olyan domboldalon, ahol a kutatók szerint nem várható érdemleges minőségű érc. Megpróbálja elismertetni fölfedezését, de mindaddig nem sikerül neki, amíg trösztök, igazgatóságok, intézmények – egyszóval, az illetékesek – számára valami okból nem válik szükségessé, hogy utánanézzenek, igaz-e? Akkor azonban már – a dolgok eléggé elfogadható logikája szerint – mindeme érdekelteknek az válik érdekükké, hogy a magányos lelőhely-fölfedezőt mellőzzék: máskülönben az egész ügy mint az ő évek során át bizonyítható hanyagságuk, nemtörődömségük kerülne a nyilvánosság elé. Így hát az új lelőhely kiaknázásával együtt az igazság eltussolásának manővere is beindul. Történetesen Szántó László faluját is el kell törölni a föld színéről a felszíni fejtés megindítása érdekében, s az emberek, akiknek otthonait, életét földúlja a változás, szembefordulnak Szántóval (ők jól tudják, hogy csakugyan „ő az oka” sorsuk nehéz fordulatának); hősünknek némi kis pénzjutalommal és robbantómesteri kinevezéssel szúrják ki a szemét, miközben a főnökségek megjutalmazzák és kitüntetik egymást. Mindent összevetve: egy ember, aki országos érdekeket lendített előre nem csupán leletével, de „magányos farkasként” sokáig reménytelenül vívott küzdelmével is, végül ugyanolyan „senki” marad, mint annak előtte volt.

Hogy megtörtént-e mindez, vagy csupán a képzelet terméke, az bizonyára fontos lehet a bauxitbányász szakma dolgozóinak és vezetőinek; nekünk, akiknek egy film mesélte el e történetet, az a fontos: így történhetett vagy történhet-e? Jellemző-e társadalmunk „működésére” ez vagy az ilyen história?

Ezzel a kérdésünkkel, természetesen, már nem a valóságos vagy kitalált történetre kérdezünk, hanem elmondásának mikéntjére. A film hitelességére.

Ebből a sztoriból, amely – valljuk be – már első hallásra sem tűnik föl hihetetlennek vagy valószerűtlennek, ellenkezőleg, olyannak rémlik, amilyenhez hasonlót tucatjával „tudnánk mesélni” mindannyian, dokumentum-játékfilmet készített Dárday István forgatókönyvíró és Vitézy László rendező, Darvas Máté és Pap Ferenc operatőri, valamint amatőr szereplők színészi közreműködésével.

Ez a filmkészítési mód kiváltképp alkalmasnak bizonyult az utóbbi években a különböző társadalmi intézmények, szervezetek működési mechanizmusainak korábban nem látott hitelű és részletességű föltárására, valamint az egyéni viselkedésmódok részletgazdag és filmben, színházban korábban nem megszokott ábrázolására.

A dokumentálás (tényrögzítés) formai jegyeivel rendelkező és operáló filmkészítés, igaz, néhány alkotásban megpróbált másfajta anyaggal is megbirkózni; a társadalom intézményes struktúráinak s a bennük mozgó egyéneknek a konfliktusa (jellegzetesen szociológiai-szociográfiai, illetve szociálpszichológiai vonatkozású filmtémák) helyett a nem-intézményes társadalmi mechanizmusok és az egyéni pszichikum magában vett ábrázolásának területére merészkedett, vagyis a közvetett (tehát az irodalomban és a filmművészetben éppenséggel „hagyományosnak” számító) társadalomábrázolás próbájára is vállalkozott. Egyszer több, máskor kevesebb sikerrel (Filmregény, Dédelgetett kedvenceink). De igencsak tanulságos, hogy a „több sikernek” az volt az előfeltétele: bizonyos epikus totalitásban a társadalom közvetlenül szemlélhető, intézményes gépezetei is bennmaradjanak a filmszerzők látókörében s művük ábrázolási mezejében, s épp ezekből kiindulva, működésüknek immár láthatatlan mélyáramként terjengő „folytatását” kíséreljék meg föltárni az egyéni sorsokban (Filmregény), és semmiképpen sem ezektől praktikusan elválasztva próbálják analizálni az egyéni sorsok társadalmi vonatkozásait (miként szintén tanulságosan, ám véleményem szerint kevés sikerrel tette ezt a Dédelgetett kedvenceink).

Vitézy László – szögezzük le – olyan témára alkalmazza a dokumentum-játékfilmezési módszert, amire az par excellence alkalmas, amire azt eredetileg „kitalálták”. A rendezőtől ezúttal távol áll bármiféle kísérletezés e metódussal, műfajjal, még olyan részletkérdésekben is, mint amilyen egy-egy szereplő megválasztása (mert előző művében, a Békeidőben, amelynek dramaturgiai építkezése és ábrázolási módszere úgyszintén a már mások által lerakott síneken haladt – „hagyományos” volt tehát a dokumentum-játékfilm műfajában –, a hivatásos színész amatőrök közé keverése kísérletnek számíthatott).

E filmezési mód sikeres alkalmazásához kevés – bár elengedhetetlen – a közérdekű téma, a jó logikával konstruált cselekmény- és történés-sor, de még a „tipázs”, a szereplő személyek biztos kezű kiválogatása is. Mindezeknek a feltételeknek egyébként – ezt se mulasszuk el megállapítani – eleget tesz a Vörös föld. Ám egy dokumentum-játékfilm művészi és társadalmi jelentőségű (vagyis hatású) aktussá „varázsolása” még csak ezek után, eme előfeltételek teljesítése után következhet, hajtódhat végre; a módszer ereje nem nyilvánul meg csak úgy magától.

Miben is áll hát a fikciós „dokumentálás” hatóereje?

Azt hiszem, legeslegelsősorban a tárgy sokoldalú körüljárásában és tanulmányozásában, mert ez eredményezheti az előre megírható és kiszámítható összefüggések bemutatásán túl a rejtett, felszín alatt bujkáló, meglepő, újszerű pszichikai és szociálpszichikai jelenségek megragadását – gesztusokban, intonációkban, látszólag jelentéktelen és akár a tárgyalt témához alig tartozó reagálásokban. Nyilvánvaló, hogy ez a játékfilmekben megszokottnál valamelyest – olykor jelentékenyen – hosszabb bemutatását igényli az egyes szereplőknek, eseményeknek vagy „eseménytelenségeknek”. Ámde a megfigyelés – a beállítások, a jelenetek – hosszúsága csakis akkor igazolódik, ha csakugyan újszerű megfigyelési eredményekre vezet.

Vitézy Lászlónak viszont már előző mozifilmjét, a Békeidőt nézve sem azzal volt gond(om), hogy túlzásba viszi a megfigyelést, az elmélyedést, hogy visszaél a néző türelmével a szereplők viselkedésének hosszadalmas tanulmányozása során (miként más, hasonló módszerrel dolgozó rendezők művei esetében olykor nem indokolatlanul szóvá tette a kritika). Nem, éppen ellenkezőleg: a dokumentum-játékfilm dramaturgiai szokásait fölvéve, javarészt amatőr szereplőkkel, a megfigyelésre-tanulmányozásra „kitalált” (szűken tartott) kameraállásokat és -mozgásokat alkalmazva, voltaképpen a „normális-szokványos” játékfilm nézőjének igényeit kívánta kielégíteni; magyarán: a modort megtartva, inkább a cselekményes mozi felé közelített (ami egy csöppet sem vont le filmje társadalmi jelentőségű témájának érdekességéből, csak épp – meggyőződésem szerint – jócskán csökkentette filmje művészi meggyőző erejét); nem „tanulmányozta” igazi művészi egyénítéshez és tipizáláshoz vezető intenzitással, mélységgel választott szereplőit.

A Vörös föld még határozottabb lépés ebben az irányban. Nem pusztán emberábrázolása, de már dramaturgiája is számos ponton csupán jelzésszerű. Magyarán: a film nem egy jelenetében már a kerete, a váza is megengedhetetlenül szűk az emberi viselkedések megfigyelésének, tanulmányozásának. Ilyen jelenetekben aztán elmélyülésről, az ábrázolás valódi intenzitásáról szó sem lehet. S ez egyben azt jelenti: az is vázlatos-elnagyolt marad, amit az „emberi tényezőknek”, az egyéni viselkedéseknek közvetíteniük kellene, vagyis az adott társadalmi intézményrendszer működési mechanizmusa. Ez pedig végső soron már az egész film mint társadalom- és emberábrázolás hitelességét kérdőjelezi meg némely ponton. (Publicisztikai hitelét és hevületét nem okvetlenül veszejti el ezáltal a film. De mint műalkotás értékcsökkenést mutat.)

Sajnos, nagyon fontos pontokon marad vázlatos az ábrázolás. Fordulópontokon. Ahol az egész cselekmény menete határozott irányt kap. Ilyen például az a jelenet, amelyikben a bauxitbánya-vállalat sorsára nézve súlyos körülmény, a termálvizek elapadása derül ki. Hiszen ez a körülmény az, ami miatt előveszik és megvizsgálják Szántó László hitetlenkedve fogadott bejelentését a malacai által kitúrt, jó minőségű bauxitról, a külszíni fejtés lehetőségéről; amely körülmény tehát az események egész lavináját indítja el. S mit látunk a filmen? Egy értekezlet-töredéket, amelyen számunkra érdektelen-ismeretlen (s a későbbiekben sem megismert) emberek érdektelen módon mondogatnak valamit – alig lehet megérteni, összeállítani a közlemény-foszlányokból – a termálvizekkel kapcsolatban szükségessé vált intézkedésekről… Ez a jelenet, funkcióját tekintve, kulcsfontosságú (lehetne), megvalósítását nézve viszont: jelzésszerűen elnagyolt, illusztratív – még jelzésnek sem teljesértékű! (Voltaképpen az is többet érne, ha a film, mondjuk, egy feliratban közölné velünk, mi is a helyzet a termálvizekkel…)

Valami tehát meg van írva, ki van találva a forgatókönyvben – de nincs meg a vásznon.

S nem ez az egyetlen része a filmnek, ahol a vázlatos elnagyoltság, az illusztratív jelzésszerűség uralkodik a műfaj fő követelménye: az elmélyült tanulmányozás, megfigyelés helyett. Hasonlóképpen hiányos a falugyűlés fontos jelenete is, olyannyira, hogy mind a főhőst, mind pedig a vele szembekerülő falusiakat tekintve csaknem érthetetlen, hihetetlen. Ismét: legföljebb a forgatókönyvi szándék világos, a rendezői munka eredménye homályt gerjeszt.

Ezeken a helyeken ugyanis az elkészült film csupán illusztrálja, vázlatosan jelzi a forgatókönyvi elképzelést. S ez az, ami különösképpen egy dokumentum-játékfilmben elfogadhatatlan. Hiszen itt az egész hitele azon múlik: milyen eredetiséggel „szólalnak meg” a részletek. Merthogy maga a módszer, az ábrázolás dokumentáló eljárása, minden eszköze (pár éve még újszerű, mára már megszokott, sőt szokványossá csiszolódott eszköze) ezt a célt van hivatva szolgálni.

Pedig van a Vörös földnek néhány kitűnően sikerült jelenete is. Mindjárt az expozíció is ilyen: a falusi környezet frappáns jellemzése a tanteremben tartott istentisztelettel, ahol a szertartás végeztével Marx és Engels képe foglalja el az oltáriszentség helyét… Ilyen a filmbeli televíziós riport készítése, majd a műsor megtekintése; s ilyen lehetne a temető földúlása ellen tiltakozó falusiak drámájának ábrázolása is, amit azonban nyilvánvalóan túl kemény kézzel nyirbáltak meg (s a kritikus, őszintén szólva, nem lehet meggyőződve róla, hogy ezért is teljes mértékben a rendező volna a felelős, mivel az erőteljes, hitelesre sikerült jelenet sodra túlságosan is önkényesen szakadozik meg, holott igencsak kínálná a folyamatos ábrázolást…).

De mindez nem billenti helyére az összkép egyensúlyát. Mindent összevetve, az ember nem szabadulhat attól az érzésétől a Vörös föld láttán: végetért a dokumentum-játékfilmmel való kísérletezés korszaka, felfedezések helyett immár kimunkált eszközök, sorozatban realizálható témák állnak e filmkészítési mód művelőinek rendelkezésére. Egyedi darabok helyett már bízvást szériában is készülhetnek dokumentum-játékfilmek, így a Vörös föld számos jelenete is már olyan, mintha futószalagon készült volna. Racionális és formatervezett – de pontosan olyan, mint a többi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6940