Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomrólTeremtő ízlésPörös Géza
„A szocializált filmprodukció sem állíthatja be magát egy jövendő század közönségére.
Bizonyos fokú siker – vagyis megértés – kérlelhetetlen anyagi feltétele a film létrejöttének.
Az a paradox helyzet, hogy előbb kell meglennie a közönségnek, mint a műnek, melyet csak előre biztosított megértés (melyre számíthat a termelő) tesz lehetővé.
Itt már nem a készet passzívan élvező ízlésről, hanem ihlető, biztató, teremtő ízlésről van szó.
Elméleti hozzáértésről és olyan esztétikáról, amely nem a meglevő művészi alkotásból vonja le tanulságait, hanem elméleti előre-elgondolásban követeli és várja azt.
[…] Ez az értelme és szerepe a majd minden civilizált országban létrejött »Filmbarát«-szervezeteknek.
[…] A »filmbarátok« elméletileg is művelt tagjai mint előre biztosított közönség kínálják magukat a producensnek, hogy merjen új jót is próbálni.”
Balázs Béla: Filmkultúra
Magyarországon 1957 óta működnek filmklubok. Jóllehet a rákövetkező évtizedekben e közművelődési forma széles körben vált népszerűvé – üzemek, oktatási intézmények, művelődési otthonok gyors egymásutánban hoztak létre klubokat –, a koordináció fogyatékosságaiból fakadó problémák (szakképzett vezetők, illetve előadók alacsony száma, rendszeres továbbképzésüknek, valamint a szakirodalmi ellátottságnak a megoldatlansága stb.) már akkor felvetették a filmklubszövetség megalakításának szükségességét. Részben ez utóbbi előkészítésére hívták össze az érdekelteket az 1967-es pécsi játékfilmszemlén, ám az ötlet azóta is ötlet maradt.
Miközben generációk nőnek fel töredéknyi filmműveltség nélkül – hisz iskolai filmoktatásról gyakorlatilag nem beszélhetünk –, a klubok anyagi-szervezeti-személyi gondok szorításában dolgoznak. Bár számuk a közelmúltban egy kényszerű intézkedés nyomán a felére csökkent, a megmaradtak tekintélyes része továbbra is híján van a színvonalas munkához szükséges feltételeknek. Aligha túlzás azt állítani, hogy a megoldatlanságok további halmozása bizonyos értelemben a filmkultúra, mint organikus rendszer működés-zavaraihoz vezethet, ami már művelődéspolitikai céljaink elérését is veszélyeztetheti.
Feltehetően ennek felismerése élteti azt a több éves, sok irányban gyűrűző eszmecserét, amely a szakmai tanácskozásokon és a különféle sajtóorgánumok hasábjain folyik a filmklubok helyzetének javítása érdekében.
Az események sorában legutóbb a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága rendezett tanácskozást valamennyi érdekelt fél részvételével. Az 1982. július 2-án a budapesti Fészek Klubban megtartott értekezleten – amelyet dr. Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes nyitott meg –, a klubok és a filmszakma képviselői egyetértettek abban, hogy a filmklubmozgalom fejlődésének elősegítése gyors és összehangolt cselekvést igényel.
De hát hol is szorít a cipő? Melyek a mozgalom legégetőbb ellentmondásai? Ki hogyan képzeli el orvoslásukat? Ezekről a kérdésekről faggattam gyakorló klubvezetőket, valamint az illetékes állami és társadalmi szervek felelős munkatársait.
Tálas Imre filmklubvezető, Balatonfüred
– Mióta vezet filmklubot?
– 1978 szeptembere óta. Akkor kerültem át a füredi Kisfaludy filmszínházhoz üzemvezetőnek, és – mivel itt mindent nekem kell csinálni – a klubot is én vezetem. Azt megelőzően építési csoportvezető voltam a Hajógyárban.
– Mondjon valamit a filmklubról. Kik a tagjai, hányan járnak ide?
– A moziban 256 férőhely van, a filmklub programjaira általában 200–220 ember vált bérletet. Többségük a Hajógyár szocialista brigádjának tagja, de szép számmal jönnek mások is: pedagógusok, a Hungarhotels helyi kirendeltségének alkalmazottai, gimnazisták, szakközépiskolások. A felnőtt bérlet 48 forintba kerül, az ifjúsági 30-ba, ehhez jön még egységesen 5 forint igazolványpénz. A bérletek egy sorozatra érvényesek, ami 6 filmből áll. Őszi-tavaszi rendszerben dolgozunk, így évente két sorozatot indítunk el.
– Ki állítja össze a sorozatokat?
– A Filmtudományi Intézetnek van egy ajánlólistája, abból válogathatunk. A sorozatokat megbontani nem lehet, tehát vagy az egészet igényeljük, vagy semmit.
– Legutóbb milyen sorozatot rendeltek?
– Most volt egy Gérard Philipe-sorozat, azelőtt pedig Bergman-filmeket vetítettünk. Általában egy színész vagy egy rendező életművét mutatjuk be, és ezeket szeretik is az emberek.
– Bevezetők elhangzanak a filmklub vetítései előtt?
– Igen. Kromene Lászlóné magyar-történelem szakos tanár a filmklub előadója. A sorozat kezdetén tart egy hosszabb előadást az illető színész vagy rendező életművéről, majd az egyes filmek előtt részletesen méltatja a művet. Sajnos, vitákat már nem tudunk szervezni, mert a filmklub előadása este 6 órakor kezdődik, 8 órakor viszont már mozielőadás van, a termet át kell adni. Más helyiségünk viszont nincs. Pedig igény lenne rá, csak a feltételeket nem tudjuk megteremteni.
– Az említettek mellett melyek a legsúlyosabb gondjaik?
– Nagyon hiányzik az előadásokhoz szükséges szakirodalom. A könyvtárban csak kevés van belőle, így aztán marad a Nemeskürty könyv, meg a Gregor-Patalas. Célszerű lenne olyan továbbképzéseket, tanácskozásokat rendezni, ahol összejöhetnének a hasonló cipőben járó filmklubvezetők, megismernénk egymás munkáját, kicserélnénk a tapasztalatokat, mert biztos, hogy egymástól is sokat tanulhatnánk. Ha megalakul a filmklubszövetség – s erről már hallottam –, annak éppen ezeket a feladatokat kell leghamarabb megoldania.
Dr. Vértényi Jenő fimklubvezető, Zalaegerszeg
– Kérem, mutassa be néhány szóval a klubját.
– 1975 óta vagyok a városi filmklub vezetője. Hosszú ideig az Ifjúsági és Úttörőház volt az otthonunk, tavaly azonban fenntartónknak, a Zala megyei Moziüzemi Vállalatnak, végre sikerült megfelelő elhelyezést szerezni számunkra az Ady filmcentrumban. Ennek kisterme a mienk. Hozzávetőlegesen 80–85 főt számlálunk; tagságunk összetétele mind a kor, mind a foglalkozás tekintetében meglehetősen heterogén. Nyitottak vagyunk, bárki beléphet a klubba, ősszel és tavasszal egy-egy hat filmből álló sorozatot mutatunk be, amelynek tárgya lehet egy rendezői életmű (Fellini, Jancsó és mások munkássága), egy korszakos jelentőségű filmtörténeti irányzat (francia új hullám) vagy bármi egyéb.
– Milyen szempontok alapján állítják össze a programokat?
– A sorozatok összeállításánál elsősorban a Filmtudományi Intézet által 1978-ban kiadott tematikai javaslatokat vesszük figyelembe. Sajnos, az említett tematika túlnyomórészt 10 évesnél régebbi filmeket tartalmaz. Mivel bővítésére mind a mai napig nem került sor, kínálatával azt sugallja, hogy a jó film, a művészileg értékes film egyenlő az archív filmmel. Feltehetően nem ez volt a tematika készítőinek szándéka, ám a nem kívánt eredmény mégis létrejött, mindenekelőtt azért, mert a javasolt sorozatokat a filmkölcsönzési gyakorlat szinte kötelező erővel tukmálja a klubokra.
– Hogyhogy?
– Elvileg a sorozatok megbonthatók, de a módosításokat sok esetben nem igazolják vissza. Ilyenkor a kifogás az, hogy a változtatás nem hordoz koncepciót, holott csak más koncepcióról van szó. Persze, alkalmasint MOKÉP-filmekkel is kiegészíthetjük a programot, csakhogy a MOKÉP-nek már negyedévvel a vetítés előtt jelezni kell igényünket, s hogyan kérjünk tőlük filmet akkor, amikor még nem ismerem a Filmtudományi Intézet válaszát? Magyarán: a két filmkölcsönzővel való párhuzamos kapcsolat számos bizonytalansági tényezőt rejt magában. Bonyolítja a helyzetet, hogy a MOKÉP-filmekkel csak a forgalmazási idő lejártáig lehet számolni. Azt már meg sem említem, hogy ezt a sok utánajárást igénylő munkát mi nem főállásban végezzük… Az elmondottak következtében a filmművészet mai alkotásai eleve korlátozottabban jelenhetnek meg a klubok műsorán, így a kortársi filmmel kapcsolatos előítéletek – amelyek különböző okoknál fogva, olykor a hivatásos kritika által is szítva, elég szívósan tartják hadállásaikat a nézők körében – tovább növekszenek. Ez azután újratermeli az igények egyoldalúságát, azt tudniillik, hogy a klubtagok maguk is a „régi jó filmeket” kérik számon a klubvezetőtől. Bevallom, ennek az igénynek könnyű eleget tenni. Két okból is. Egyfelől azért, mert ezáltal kizárólag olyan filmek szerepelnek a klubok műsorán, amelyek filmtörténeti-esztétikai értékelése lényegében már elfogadott, másfelől azért, mert a szóban forgó művek szakirodalma hozzáférhető. Ez utóbbi különösen fontos szempont a vidéki klubvezetők számára, mivel az esetek jelentős százalékában az adott filmhez szükséges szakmunkák, kritikák beszerzése komoly nehézségbe ütközik. Mondom, a közismert, többször látott filmről érdekesebbet, értékesebbet tudok mondani, ezzel együtt mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a mégoly értékes archív filmek hegemóniájával a filmklubok egyre inkább afféle „pótfilmmúzeummá” válnak. Itt említeném meg azt a közismert tényt is, hogy az elmúlt esztendőkben a tévé számos archív sorozatot sugárzott, amelyek az adott témát, témákat hosszú időre „megölték”. Például a Jean Gabin-sorozatban szerepelt művek iránt most nincs érdeklődés. Mivel a televíziónak ez az egyébként igen jelentős közművelődési értékkel bíró tevékenysége várhatóan tovább folytatódik, úgy vélem, a jövőben nehezebb lesz a tagság megtartása. Száz szónak is egy a vége: a filmkluboknak ki kell nyitniuk ajtóikat a kortárs filmművészet értékei előtt.
Szekfü András szociológus, filmklubvezető
– A köznapi tudat hajlamos a pontatlanságra, gyakran igencsak különböző jelenségeket említünk egy kalap alatt. Filmklubnak tekintjük a bérletes előadásokat is, meg a viszonylag kisszámú közönségnek vetített, beszélgetéssel egybekötött rendezvényt is. Melyik értelmezése a helyes, a szűkebb vagy a tágabb?
– Én szűken értem. Csak a filmklubot tartom filmklubnak, a klub meghatározása pedig megtalálható az Értelmező szótárban… A filmklub tehát a filmművészet iránti érdeklődés alapján szerveződő közösség, ahol az emberek eszmét cserélnek, társalognak, megisznak egy teát, mindeközben barátságok, emberi kapcsolatok szövődnek. Ily módon nem tekinthető klubnak a bérletes előadás – ami pusztán gazdasági vállalkozás –, de az sem, ahol az előadó megtartja 500 embernek az 5–10 perces bevezetőjét, és már mehet is haza. Az utóbbi esetben a klubvezető vagy előadó nem is tud érdemi művészetpedagógiai folyamatokat célul kitűzni, holott pontosan ez volna a kívánatos. Tehát a művelődés közösségi mivolta jelenti a filmklub meghatározó kritériumát, ez adja meg létjogát a jövőben is, amikor a jelenleg hozzáférhetetlen filmeket is bárki megvásárolhatja videokazettán.
– Gyakran hangzik el az a vád, hogy filmklubjaink – finoman fogalmazva – mostohán bánnak a magyar és a szocialista filmművészet értékeivel. Ezzel kapcsolatban megkérdezném, miféle akadályok gátolják a helyes filmművészeti értéktudat kialakítását?
– Alapvetően az a filmátvételi és forgalmazási gyakorlat, amely létrehozza a tiltott gyümölcs elnevezésű kosarat – ez utóbbiba beletartoznak a nehezen elérhető filmek is, ennélfogva értéktől független tényezők kapnak szerepet a programok összeállításában. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy klubvezetőként értékek mellett kardoskodjam, amikor a klubtagok azt mondják a szemembe, hogy amit te értéknek tartasz, azt megnézhetem a moziban, ellenben ezt vagy azt a filmet csak a klubban láthatom. A jelenleginél sokkal kiegyensúlyozottabb átvételi és felújítási politikára volna szükség ahhoz, hogy megszűnjön az a hamis tudat, mely szerint az az értékes, ami nem hozzáférhető. Itt vannak például a 30-as évek filmjei, a Kölcsönkért kastély, a Halálos tavasz vagy a Kabos Gyula-filmek. Hát miért kell ezeket klubokba szorítani, miért nem mehetnek a mozihálózatban, amikor tömeges igény van rájuk. Vajon az öles plakátokkal reklámozott Ez Amerika című fércmű jobb film ezeknél? Szorosan ide tartozik az anyagi érdekeltség kérdése is. Megítélésein szerint a moziüzemi vállalatoknak nem elsőrangú anyagi érdeke a klubok fenntartása, mivelhogy számukra csakis a nagy létszámú, 5–600 fős klubok jelentenek üzletet. De mondom: nem ez az igazi klub. Semmi kétség, találhatók kisebb létszámú klubok is, mindazonáltal a helyzetet beszédesen jellemzi az a tény, hogy a FŐMO 60 fő alatti létszámmal nem indít be klubot. És teljesen igazuk van, végtére is egy vállalat nem engedheti meg magának, hogy rendszeresen ráfizessen a boltra. Amíg a moziforgalmazásban az eszmeileg-művészileg értékes filmeket „A” kategóriába sorolják, sőt preferálják, s utóbbiak forgalmazási sikere érdekében a vállalatok dolgozóikat anyagilag is ösztönözhetik, a filmklubokban vetített filmek „B” kategóriájúaknak minősülnek. Ebben az esetben a dotáció is kevesebb, és hiányzik a személyi ösztönzés lehetősége is. Furcsa ellentmondás ez, hiszen a filmklubokban vetített filmek fő jellemzője éppen az vagy annak kellene lennie, hogy ezek kifejezetten értékes filmek.
– Orvoslásra váró gond tehát bőven akad. Gondolom, azért is sürgették a Minisztérium Filmfőigazgatósága által legutóbb összehívott értekezlet résztvevői – filmklubvezetők, a moziüzemi vállalatok munkatársai, a filmszakma képviselői – a Filmklubok Szövetségének megalakulását. Ha csakugyan megalakul a szövetség, ön miben látná legfontosabb funkcióit?
– Félek, hogy egy rövid beszélgetés keretében a funkciók és a feladatok töredékét sem tudjuk felsorolni, ezért éppencsak megemlítenék néhányat a fontosabbak közül. Az ön által említett ankéton szóba került számos egyéb probléma mellett a kópiaállomány kérdése is. Ezzel kapcsolatban nekem az a véleményem, hogy mind a MOKÉP, mind a Filmtudományi Intézet folytassa tovább filmklubellátó tevékenységét, egyidejűleg azonban fel kell mérnünk a hiányokat, s javasolni kell az állami filmátvételi szerveknek a hiányzó művek megvásárlását. Természetesen a szövetségnek legyen joga a későbbiekben is vásárlási és filmcsere-igényét előterjeszteni, valamint önállóan vásárolni azoktól a kisebb nyugati baloldali forgalmazóktól, amelyek – sajnos – nem partnerei a MOKÉP-nek. Tehát célszerűnek tartanám fokozatosan kiépíteni a szövetség kópiaállományát is, amelynek a meglevő állományt kiegészítő funkciója lenne. Az előadók felkészültségének javítása megkívánja a képzés-továbbképzés átfogó rendszerének kialakítását, a folyamatos információcsere érdekében pedig létre kell hozni egy kiadványt. Nem kis-Filmvilágra vagy kis-Filmkultúrára gondolok, hanem praktikus tájékoztatóra és fórumra. Hasznosítani lehetne a mozgalom legjobbjainak filmelemzési képességét. Minden klubvezető gondja az információhiány a filmekről. De aki az elmúlt években, mondjuk, ötször látta a Doktor Caligarit, az bizonyosan tud erről a filmről olyan elemzést írni, amely kollégáinak munkáját segítheti. Tisztában vagyok vele: költségigényes ábrándok kergetése mostanában meglehetősen irreális vállalkozás, ezért én a filmklubszövetség legfőbb feladatának éppen az eddig kihasználatlan szellemi energiák mozgósítását tartom.
Dósai István, a HUNGAROFILM igazgatója
– Ön, mint a filmjeink külföldi eladásával foglalkozó vállalat vezetője, nyilván közelről ismeri a különböző országok filmklubhálózatát. Általában miféle funkciókat töltenek be a filmklubok az egyes országok filmforgalmazásában?
– A filmklubok szerte a világon a mozi alternatíváját jelentik. Miközben differenciált rétegigényt elégítenek ki, egyidejűleg a mozihálózatból különböző okok miatt kiszoruló művek otthonát képezik. Nyugaton mind a magyar, mind a szocialista országok értékes filmjeit túlnyomórészt a klubok forgalmazzák. Vegyük például Angliát. Londonban még csak előfordul, hogy egy nem angol, nem amerikai, nem olasz, nem francia film a „nagymozik” műsorán szerepeljen, de vidéken már kizárólag a filmklubokban tekinthetők meg a lengyel, svájci vagy magyar filmek. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy tudomásom szerint a mi klubjaink tekintélyes hányadában inkább a filmtörténeti múlt értékei dominálnak, ami természetesen nem baj, de azért módfelett elgondolkoztató. Ugyanis egy filmklubmozgalom magát károsítja meg, ha megfeledkezik a kortársi filmművészet értékeinek népszerűsítéséről. Meggyőződésem, a filmkluboknak nálunk is fel kell karolniok a kis nemzetek filmművészetének értékeit, egyáltalán, a forgalmazási szempontból – bocsánatos egyszerűsítéssel – „harmadik világhoz” tartozó filmművészetek produktumait. Anélkül, hogy ismerném az ide vonatkozó statisztikai adatokat, megkérdezném: milyen arányban szerepel klubjaink műsorán a nyugatnémet, a görög vagy a svéd film? Hány japán, afrikai vagy dél-amerikai filmet láttak a klubtagok? A szocialista országok művészfilmjeiről nem is beszélve.
– Miben látja ennek okát?
– Nézze, számos vonatkozásban a filmklubok tagjai is csak egy fejjel magasabbak – ha magasabbak – az „átlagnézőnél”, az ő ízlésük sem mentes a filmpiac cenzúrájának hatásától. Éppen a filmkluboknak kellene a piac által favorizált kétes értékek ellenében – ahogy mondani szoktam – lyukat törni a piac cenzúrájának falán, s az igazi értékek számára toborozni embereket.
– Sokak szerint ezért is lenne kívánatos a klubok munkáját összefogó szövetség létrehozása…
– Legyen filmklubszövetség, de nemcsak ezen fog múlni a dolog. A franciáknál van szövetség, az Egyesült Államokban nincs, ettől függetlenül mindkét országban kiválóan működnek a filmklubok. Tartalmi kérdéseket kell megoldanunk, a szervezetiek ezekhez képest másodlagosak.
Föld Ottó, a MAFILM igazgatója
– Jelenleg létezik valamilyen kapcsolat a MAFILM és a filmklubok között?
– Hivatalos iratban rögzített kapcsolat hálistennek nincs, viszont annál elevenebb, sokoldalúbb a kapcsolatunk a gyakorlatban. A filmbarátok a megmondhatói annak, hány alkotó járja filmjeivel az országot, nem egy közülük – szenvedélyes „ankétozó” lévén – 50–100 vagy annál is több meghívásnak tesz eleget filmjének bemutatását követően. Létezik tehát nemes hagyomány, amit feltétlenül folytatni kell. Sőt, ha a filmklubok eddigi tevékenységével kapcsolatban megenged egy korántsem ünneprontásnak szánt észrevételt, az éppen az, hogy mintha a magyar és általában a szocialista országok kortársi filmjei súlyukhoz képest mostohagyermekei lennének a filmkluboknak. Persze, magam is tisztában vagyok azzal, hogy a klubprogramot fűszerezni is kell, mégpedig olyan filmekkel, amelyeket csakis ott lehet megtekinteni; ám a helyes értéktudat kialakítása aligha érhető el a ritkaságok csokorbagyűjtésével.
– A helyes értéktudat irányába való orientálás is feladata volna a Filmklubok Szövetségének, mely utóbbi megalakítását egyre többen sürgetik. Mi erről a véleménye?
– Bizonyosan szükség van a klubok munkáját összehangoló, érdekvédő szervre; koordinációs irodára vagy szövetségre, mindegy, minek nevezzük, nem az elnevezés a lényeg. De isten őrizz, hogy megint valamiféle agyonszabályozott intézményt hozzunk létre, ellenkezőleg: nagyon rugalmas, laza szervezet legyen ez. Emellett Budapesten és a megyeszékhelyeken, valamint nagyobb városokban célszerű lenne kialakítani afféle filmes központokat, amelyek magukban foglalhatnának egy 100–150 személyes klubmozit, egy presszót, ahol beszélgetni lehet a filmekről, egy kis könyvtárat, ahol megtalálható valamennyi filmes könyv és folyóirat, de ahol majd videokazettákat is kölcsönözhetnek az érdeklődők, hiszen a jövőben ez nagyon fontos szerepet fog játszani a művelődésben.
Draskovics Tiborné, a Filmtudotnányi Intézet osztályvezetője
– 1978-ig körülbelül 500 filmklub működött az országban. Ezt a mennyiséget önök akkor hozzávetőlegesen a felére csökkentették. Mi volt e sokat vitatott lépés oka?
– Szeretném hangsúlyozni, nem jókedvünkben hoztuk ezt a döntést. Kényszerhelyzetben voltunk. Sem filmmel, sem kópiával, sem személyi feltétellel nem győztük a növekvő mennyiségű igények kielégítését. A 70-es évek második felében – részben a közművelődési törvény hatására – a fővárosban például gombamódra szaporodtak el klubok, csakhogy e tiszteletre méltó aktivitás ritkán párosult a technikai feltételek és az igények reális ismeretével. Számos helyen a vetítések színvonala alatta maradt a kívánatosnak, ugyanis zömük csak 16 mm-es vetítővel rendelkezett, s keskeny kópiáink minősége valamivel gyengébb a normálénál. Mindazonáltal a szelekció során igyekeztünk minőségi szempontokat érvényesíteni, egyetlen jól működő klubot sem szüntettünk meg. Így valamennyi középiskolai, egyetemi és kollégiumi filmklub megmaradt. Ami a területi megoszlást illeti, vidéken – ahol valamennyi döntésünk az érdekeltekkel való partneri együttműködésen alapult – a vérveszteség minimális volt, a fővárosban viszont jelentős számú klubot kényszerültünk megszüntetni.
Budapesten nemcsak azért szüntettünk meg a vidékiekhez képest nagyobb számú klubot, mert az előbbiek számát eleve aránytalanul magasnak ítéltük, hanem azért is, mert a bennük folyó munka minősége különböző okok miatt formális volt. Amíg a vidéki moziüzemi vállalatok például egyértelműen felvállalták a filmklubokat, a FŐMO meghatározta mind a minimális taglétszámot, mind a MOKÉP-es és „filmtudományis” filmek arányát az egyes programokon belül. Végezetül hadd tegyem mindehhez hozzá, hogy mi általában egy filmből egy kópiát tudunk a filmklubok rendelkezésére bocsátani, tehát pillanatnyi lehetőségeinkkel csak egy meghatározott mennyiségi igény kielégítésére vállalkozhatunk.
– A klubok munkájának segítése végett a Filmtudományi Intézet összeállított egy több mint 200 variációt tartalmazó programajánlatot. A megrendelőnek módjában áll változtatni az egyes sorozatokon?
– Hát persze, ez csak ajánlat, amit azért készítettünk el, hogy a klubokban a filmek mindig egy koncepció jegyében kövessék egymást.
– A filmklubokban folyó tevékenység tán legfontosabb meghatározója a klubvezető, illetve az előadó. Milyen erőfeszítéseket tesz az intézet rendszeres továbbképzésük érdekében?
– Nem a mundér védelmében mondom, de vitathatatlan tény: a jelenleg működő klubvezetők, mi több, kritikusok, a filmklubokban alapozták meg filmműveltségüket. Ezzel együtt igaz, hogy az érintettek szakmai felkészültsége rendkívül eltérő, s véleményem szerint ameddig az egyetemi-főiskolai filmoktatás állapota meg nem változik, addig számottevő mértékű javulásban aligha reménykedhetünk. Természetesen szerény lehetőségeink határain belül megpróbálunk jobbítani a helyzeten. Évi két alkalommal 90 fő részére 4 napos továbbképzést rendezünk, amelynek programjában az információs vetítések mellett filmtörténeti és elméleti előadások szerepelnek.
– A filmklubvezetők gyakran panaszkodnak, hogy kevés a szakkönyv.
– Sajnos, a panasz jogos. A Népművelési Propaganda Irodával évekkel ezelőtt közösen kiadott Filmkörkép köteteit ma már sehol sem lehet megkapni. A helyzeten tehát javítani kell, s bár a filmkönyvkiadásban nemcsak mi vagyunk érdekeltek, egy pillanatra sem kívánunk kibújni a felelősség alól. Az utóbbi években szorosan együttműködünk a MOKÉP-pel, ennek eredményeként éppen a közeljövőben jelenik meg Király Jenő szerkesztésében a Film és szórakozás című kötet. Vannak egyéb terveink is, így szeretnénk újra kiadni az alapvető filmesztétikai munkákat – Balázs Béla műveit például –, s remélhetőleg sikerül beindítani egy havilapot is a filmklubok számára.
– Az utóbbi időben számos fórumon felvetődött a filmklubszövetség megalakításának a gondolata, önnek mi erről a véleménye?
– A magam részéről minden olyan kezdeményezéssel egyetértek, amely használ a kluboknak. Ha a mozgalom irányítását egy szövetség tudná a leghatékonyabban csinálni, akkor természetesen támogatom ennek megalakítását.
Ifj. Schiffer Pál filmrendező, a Magyar Film- és TV-művészek Szövetsége Filmklub munkabizottságának vezetője
– Az utóbbi években észrevehetően megnövekedett a szövetség aktivitása filmkultúránk különböző természetű gondjainak megoldása érdekében. Mi a magyarázata a kezdeményezőkedv felparázslásának?
– Közismert, hogy a hetvenes évek második felére szembetűnő méreteket öltött a nézőszámcsökkenés – ezen belül is elsősorban a magyar filmek látogatottsága –, így elodázhatatlanná vált ezek okainak számbavétele. Meg kellett vizsgálni, mennyiben voltak ebben ludasak filmjeink, s mennyiben a kor követelményeitől egyre inkább elmaradó forgalmazási rendszer. Ezért alapítottuk meg 1977-ben a Forgalmazási Munkabizottságot, amelyen belül külön albizottságok foglalkoztak a mozival, a társadalmi forgalmazással, valamint a filmklubmozgalommal.
– A filmklubmozgalom munkabizottságnak ön lett a vezetője. Hogyan láttak munkához, milyen feladatokat végeztek el?
– Elöljáróban hadd mondjam el, hogy különböző területeken dolgozó embereket kértünk fel a közös munkára. A MOKÉP, a Filmtudományi Intézet, a moziüzemi vállalatok illetékesei mellett gyakorló klubvezetők, valamint a filmszakemberek, rendezők – Lányi András, Csányi Miklós és Szekfü András – alkották a csoportot. Az első, minden további munkafázist meghatározó feladat a helyzetelemzés elkészítése volt. Valamennyi klubvezetőnek kiküldtünk egy kérdőívet, majd nyakunkba vettük az országot; tényeket, adatokat gyűjtöttünk, tartalmi és technikai szempontok szerint megvizsgáltuk a kópiaállományt, elemeztük a képzés helyzetét, a szakanyaggal való ellátottságot, végül pedig különféle javaslatokkal álltunk elő. Részletesen megfogalmaztuk elképzeléseinket a mozgalom továbbfejlesztéséről, a klubvezetők alap- és továbbképzéséről, nemkülönben a magyar filmek klubforgalmazásának elősegítése érdekében.
– Máris a mozgalom egyik neuralgikus pontjánál vagyunk…
– Módfelett elgondolkoztató, hogy épp a magyar film értékei hiányoznak leginkább a filmklubokból. A nemzeti filmművészet, a nemzeti filmkultúra elképzelhetetlen széles körűen művelt közönség nélkül. Ha azt akarjuk, hogy a magyar filmnek értő közönsége legyen, akkor ennek felnevelésében fontos szerepet kell vállalniuk a kluboknak. De hiába van meg a klubvezetőkben a kezdeményezőkészség, a Filmtudományi Intézet által irányított klubok a kortárs magyar filmekhez egyszerűen nem juthatnak hozzá. Ugyanakkor a vállalatok az új filmeket először a mozikban vetítik, s azok csak akkor kerülnek klubforgalmazásra, ha már nem látnak benne több nézőt. Ezzel szemben Lengyelországban például miniszteri rendelet írja elő, hogy minden lengyel filmnek a bemutató előtt három hónappal a klubok rendelkezésére kell állnia. Mert hol lehet hatékonyan propagálni a nemzeti filmművészetet, ha nem a klubokban?
– Önök többször is szóvátették, hogy a mozgalom számára súlyos érvágást jelentett a Filmtudományi Intézetnek az a döntése, melynek következtében csaknem 240 klub megszűnt. Tény, hogy az Intézet kényszerhelyzetben volt, sem kópiával, sem személyi feltétellel nem győzték a növekvő igényeket kielégíteni.
– Elismerem, csakugyan kényszerhelyzetben voltak. Képtelenségnek tartom, hogy a Filmtudományi Intézet mind a mai napig nem kap állami támogatást, hanem a Filmmúzeum és a filmklubok bevételéből tartja fenn magát. Hova vezetne, ha mondjuk a Széchényi Könyvtár vagy a Nemzeti Galéria egyszercsak dotáció nélkül maradna? Visszatérve a klubokra, ha a Patyomkin páncélost bemutatja egy mozi, akkor nézőnként csaknem 9 forint árkiegészítésben részesül, ellenben ugyanez a film a filmklubokban sem az „A” kategóriájú, sem a preferált filmekhez járó támogatást nem kapja meg. Ha tehát az értéket öntevékenyen nézem meg, hátrányosabb helyzetbe kerülök még a legsilányabb fércmű nézőjénél is. Ez a furcsa helyzet vezérli aztán az Intézet stratégiáját. Nem az a baj, hogy az emberek a Meseautót kérik, hanem hogy a Filmtudományi Intézetnek éppen az az érdeke, hogy minél többször ezt a filmet vetítse… Mint említettem, munkánk során elemeztük a klubok rendelkezésére álló kópiaállomány összetételét és minőségét. Sajnos, eléggé kiterjedt fehér foltokkal találkoztunk. Alkalmasint országok, évtizedek, jelentős alkotói életművek hiányosak. Külön kell szólni a Pannónia vagy a Balázs Béla Stúdió filmjeiről, amelyeket csak komoly erőfeszítés árán tudnak megszerezni a klubok. Szorosan ide tartozik, hogy az adott kópiamennyiséggel legfeljebb 5–6 évig lehet egy klubot megtartani, a variációs lehetőségek tehát meglehetősen szűkösek. Mindazonáltal hangsúlyozni szeretném, nem a filmklub iránti érdeklődés csökkent az utóbbi időben – mint ahogy ezt sokan állítják –, hanem csupán a jelenlegi műsorkínálat veszített vonzásából.
– Az ön által vezetett munkacsoport, illetve a Magyar Film- és TV-művészek Szövetsége jóideje szorgalmazza a filmklubszövetség megalakítását. Engedje meg hát, hogy megkérdezzem, milyen karakterű szövetséget tartana kívánatosnak?
– Tekintettel arra, hogy részletes javaslattervünket több dokumentumban is rögzítettük, most csupán néhány elvi célkitűzést érintenék. Jómagam olyan szövetségre gondolok, amely elsőrendű feladatának tekinti a klubok, a mozgalom sajátos érdekeinek képviseletét. Az érdekvédelemmel egyenrangú feladat a képzési rendszer kialakítása, a filmellátás formáinak bővítése, szakanyagok készíttetése, a klubvezetők rendszeres informálása, vagyis mindaz, ami elengedhetetlenül szükséges a mozgalom egészséges működéséhez. Mivel alulról fölfelé építkező mozgalomról van szó, a szövetség arculatával kapcsolatban mi csak javaslatokkal hozakodhatunk elő; felépítésének és működésének módjáról végső soron maguk a klubtagok, filmbarátok fognak dönteni.
Kőhalmi Ferenc, a Művelődési Minisztérium Filmfőigazsatóságanak helyettes vezetője
– Az utóbbi években ismét sok szó esik a filmklubmozgalom gondjairól. A sajtóban és a különféle szakmai fórumokon filmalkotók és klubvezetők, elméleti szakemberek és forgalmazók kísérlik meg felkutatni a bajok eredetét. Az egyik alapvető gond az, hogy sem a filmátvételi, sem a forgalmazási gyakorlatban nem sikerült hatékonyan érvényesíteni a mozgalom sajátos érdekeit, ön miben látja ennek okát?
– Elöljáróban megjegyzem, hogy mivel alig néhány hónapja vagyok a Filmfőigazgatóság munkatársa, véleményem elsősorban a filmklubmozgalom dokumentumain és személyes beszélgetéseken alapszik. Ami a kérdést illeti, szocialista társadalmunkban patologikus állapotnak nevezzük azt a jelenséget, ha valamely fontos rétegnek – adott esetben a filmklubok tagjainak – hiányzik a megfelelő érdekképviselete. Később elgondolkoztató tanulságokkal szolgálhat majd e kérdés történeti elemzése, most azonban célszerű a lényegi kiváltó okokról beszélni. A legfontosabb ok, hogy egyre kevésbé beszélhetünk „a” közönségről, mivel a filmnézői igények folyamatos differenciálódása következtében különböző közönségrétegek léteznek. A filmforgalmazás feladata, hogy kövesse ezt a differenciálódást. Mindenekelőtt ezért is született és fejlődik folyamatosan a filmklubmozgalom, mint a filmhez legközelebb állók rétegének sajátos forgalmazási módja. A felgyülemlett ellentmondások egy másik forrását abban látom, hogy mind ez ideig nem tudott létrejönni megfelelő konszenzus a filmszakma különböző részérdekeket képviselő szervei között abban, miért is fontos valamennyiünk számára filmklub. A többszöri nekifutás ellenére sem sikerült előbbre lépni, ugyanis a saját érdekek érthetően szenvedélyes védelme nem párosult a partnerek részérdekeinek méltányos és rugalmas megítélésével. Bevallom, néha az az érzésem, hogy a vitatkozók jelentős része csak adókészülékkel rendelkezik, vevővel nem. Ennek következménye, hogy a dialógust felváltják a párhuzamos monológok. Innen pedig nincs továbbjutás. Az elmúlt években gyakran olvastam Lenin 1917 utáni írásait. Lenin – sokak vélekedésével ellentétben – ellenségeivel ritkán vitatkozott, ellenfeleivel néha, szövetségeseivel már gyakrabban, elvtársaival pedig állandóan. Csakis az érvek és ellenérvek megalkuvásmentes, hosszú csatájában teremthették meg azokat a közös nevezőket, amelyek a cselekvés tartópillérei lettek. Mármost, nekünk az a feladatunk, hogy a filmklubokban a szellemi élmény mennyisége gyarapodjék, tápértéke pedig gazdagodjék. A filmklubba járó emberek – akik között megkülönböztetett figyelem illeti a fiatalokat – nemcsak megérdemlik a velük való törődést, hanem jogosan követelik is. A mi részünkről pedig elemi kötelességteljesítésről van szó. Éppen ezért vissza kell térnünk az érdemi vitához, s a partikuláris érdekek védelme helyett meg kell keresni a cselekvési program alapját képező közös nevezőket. A társadalom most még csak kér bennünket a cselekvésre, rövidesen azonban már kényszeríteni fog. A jelenlegi gazdasági-politikai helyzetben ugyanis létkérdés a szellemi értékek folyamatos, szocialista karakterű bővített újratermelése. Ami a filmet illeti, jelentős szellemi holt tőke van a fémdobozokban. Szándékosan használtam a holt tőke fogalmát, mivelhogy a film Magyarországon még mindig csak napilapként egzisztál: elkészül ma, elolvasom-megnézem ma, eldobom holnap. Ha valamilyen oknál fogva lemaradok a bemutatóról, az adott film nagy valószínűséggel kimarad az életemből.
– Filmklubjaink programjainak szembetűnő sajátossága a szocialista, ezen belül a magyar filmművészet értékeitől való idegenkedés. A nemzeti filmművészet, eme hátrányos helyzete különösen elgondolkoztató, hiszen mindannyian tudjuk: szinte semmi lehetőség nincs arra, hogy ezekkel a művekkel a felnövekvő generációk találkozzanak.
– Sajnos, ezt egészen friss tapasztalatokkal támaszthatom alá. A közelmúltban találkozhattam azokkal a fiatalokkal, akik ősszel ösztöndíjasként idegen országokban kezdik meg egyetemi tanulmányaikat. Nagyon valószínű hát, hogy leendő ismerőseik, barátaik gyakran faggatják majd őket hazánk életéről, például a téeszekről. Megkérdeztem, mit tudnak róluk? A válaszok éppencsak kimerítették a középiskolában tanultakat. S kilátta a Talpalatnyi földet, a Húsz órát, a Tízezer napot? A 300 fiatalból mindössze ketten látták Bán Frigyes filmjét, a másik két film teljesen ismeretlen volt számukra. Nem kívánom folytatni, a tény önmagáért beszél… Meggyőződésem, valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy a filmklubmozgalom nem vált a magyar film hátországává. Jelenlegi helyzetünkben ezért nemcsak egy vagy két problémával kell szembenézni, hanem egyidejűleg, egyszerre ható hiányosságok egész együttesével. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy számomra például a kérdések kérdése a klubvezetők képzésének megoldása. A klubvezető, pontosabban a jó klubvezető, nem egyszerűen műveltebb ember társainál, hanem a közösséget magával ragadó, azt minden tulajdonságával szellemi termelésre késztető személyiség. Vajon mitől van az, hogy ha megkérdez egy dunántúli klubvezetőt, nyomban kiderül, hogy – természetesen – a szombathelyi Nagy Árpádné tanítványa volt; egy alföldi Debrecent jelöli meg filmes alma materének, és így tovább. Mert volt néhány nagyhatású, igazi tanítónak nevezhető személyiség, akik évek szívós munkájával nemzedékeket tanítottak meg elméleti érzékenységre, esztétikára, filmtörténetre, no és arra, hogy a magyar film ügyéhez közünk van. Csakhogy: ha egy mozgalmat a véletlenre bízunk, akkor egy-egy kezdeményező ember körül – miként a fenti esetekben is – kialakulhatnak ugyan afféle minőségszigetek, de a spontaneitás hosszabb távon aligha lehet gyümölcsöző. Éppen a képzés-továbbképzés rendszerének megoldatlansága magyarázza azt, hogy a klubvezetők nem részesülnek folyamatos szellemi munícióban. Jómagam például módfelett kívánatosnak tartom, hogy a mozgalom irányítói, aktivistái évenként találkozzanak egymással, legyen lehetőségük a gondok, tapasztalatok kollektív megvitatására s alkalmasint a jónak ígérkező ötletek, kezdeményezések megismerésére.
– A teendők felhalmozódása ellenére a mozgalom, valamint az érdekelt szervek és intézmények között kialakult patthelyzet következtében hosszú ideig valószínűtlennek tűnt a kilábalás a cselekvésképtelenség állapotából. Gondolom, ennek az ellentmondásnak a felismerése késztette a Filmfőigazgatóságot arra, hogy valamennyi érdekelt bevonásával tanácskozást rendezzen a filmklubmozgalom helyzetéről.
– Bennünket mindenekelőtt a társadalmi szükségletek késztettek az egyeztető szerepének a felvállalására, végtére is a mozgalom organikus fejlődése állampolgárok tízezreinek érdeke. Szeretném hozzátenni, határozott elképzeléseink vannak arról, hogy mit kell sürgősen megtenni a filmklubok helyzetének javítása érdekében. Amikor beszélgettünk a MOKÉP, a Filmtudományi Intézet és a Filmművész Szövetség illetékeseivel, kiderült, nekik is kidolgozott terveik vannak. Mindez biztató jel arra, hogy az érdekek konstruktív egyeztetése alapján előbbre jussunk.
– Az önök által összehívott értekezlet számos résztvevője javasolta a filmklubszövetség megalakítását. Ebben a kérdésben mi a Filmfőigazgatóság álláspontja?
– Tanácskozásunk egyértelművé tette azt, hogy a filmklubmozgalom organikus fejlődésének feltétele az erőfeszítések koordinálása. Sok minden azt mutatja, hogy a szervező és koordináló funkciók optimális egyesítésére egy szövetség volna alkalmas. Ezért támogatjuk azt a folyamatot, aminek eredményeként ez létrejöhet. De – figyelembe véve az ennek előkészítésével járó, időigényes adminisztratív teendőket – a szövetség megalakulásáig nincs időnk várni. Valamennyi érdekelt félnek azon kell dolgoznia, hogy lehetőleg már az ősszel javuljanak valamelyest a filmklubok munkájának feltételei, ezzel is segítve a klubok belső, közösségi tevékenységének színvonal-emelkedését. Végül is a döntő cél nem a klub vagy a film maga, hanem azok az értékes emberi érzelmek, gondolatok és viszonyok, amiknek kiváltását és fejlesztését segítheti a mozgókép és a filmet értők és szeretők közössége.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1037 átlag: 5.51 |
 |
|
