GandhiIndiai történelem – kezdőknekÁgh Attila
Világsiker a Gandhi-film. A hazai néző is nehezen tudja kivonni magát a hatása alól, egyszerre szenzációs és köznapi, történelmi és jelenkori, közérthető és sejtelmes távlatokat felnagyító. A film minden igényt kielégít, aki először hall az újkori indiai történelemről, azt éppúgy lebilincseli, mint azt, aki a történet főszereplőit korábbi olvasmányaiból ismeri és megelevenedni látja természetes környezetükben. Végre láttunk egy jó, politikusan történelmi filmet, ünneprontás lenne a szigorú, kötözködő kritika. És mégis, az indiai sajtó nagyon is mérsékelt lelkesedéssel fogadta a filmet. Alig ismerték fel benne a saját történelmüket, s benne Gandhi hiteles alakját is hiába keresték, bár mindenki elismerte, hogy a külföldieknek sokat nyújt ez a film a modern India megismerésében. Hogy kinek van itt igaza? A világszerte ünneplő közönségnek vagy a hűvös indiai fogadtatásnak? Szerintünk az igazság nincs középúton, hanem erősen közelít az indiai felfogáshoz, amely egy nyugati gyártmányú Gandhi-mítoszt lát ebben a filmben.
A félmeztelen fakír
Gandhit Churchill nevezte félmeztelen indiai fakírnak, de aligha csak a saját véleményét fejezte ki ezzel. Az angolok így látták, és ma is így látják Gandhit, akkor is, ha a megvetést jórészt már a csodálat váltotta fel. Pedig Gandhi ugyanolyan nyugatias műveltségű ember volt, mint bárki korának Angliájában, s amikor Dél-Afrikában politikusként megkezdte pályáját, öltözéke is megfelelt egy kifogástalan gentlemannel kapcsolatos előírásoknak. Ám amikor hazatért, s elkezdte magának felfedezni Indiát, az öltözéke és a viselkedése egy csapásra megváltozott, s csak a briliáns jogi érvelése sejteti, hogy nyugatias műveltsége nemcsak túlélte, hanem katalizálta is ezt a csodálatos átváltozást. Hallgassuk meg magát Gandhit a Kongresszus Párt tanácskozásán! Ő volt az első, aki belátta, hogy nyugatias öltözékű és viselkedésű entellektüelek kis csoportja sem megérteni, sem mozgósítani nem tudja az indiai tömegeket. A beszéde után gyorsan változik a szín: a Kongresszus Párt vezetői maguk is hagyományos indiai öltözéket vesznek fel, legalábbis a „nép közé járás” idejére.
Gandhi öltözéke nem külsőség, hanem kommunikáció. Azonosulás saját népével, nem pusztán külsőség, bár a külsejében is megmutatkozik. Nem az európaiaknak szóló jelkép, hanem indiai tömegeknek, amelyeket ő tudott először mozgósítani, a politikába bevinni és hatalmas erővé változtatni. Ez Gandhi titka, és ebből a film nagyon keveset árul el, mert nagyon kevés köze van az indiai valósághoz. Gandhi megpróbálja meggyógyítani, összeforrasztani a társadalom szétroncsolt szövetét: a szövés-fonás nem keleties hóbort, hanem a legjózanabb gazdasági döntés, amely a legérzékenyebb pontján érintette a gyarmatbirodalmat, akárcsak a sólepárlás. A filmben csak azt látjuk, hogy Gandhi és követői állják az ütést, s azt nem értjük, hogy ő üt nagyobbat és keményebbet. Nemcsak politikai manifesztációkkal, hanem jól megfontolt gazdasági akciókkal. A „félmeztelen fakír” nem írt gazdasági értekezéseket, de mindenkinél jobban ismerte a függőség gazdasági mechanizmusát, és sorra vágta el ezeket a kötelékeket. Több mint három évtizeddel a halála után az egész világ közgazdaságtana újra felfedezte Gandhit, a falvak önellátásának fokozása, a falusi önkormányzat kiépítése, az alapvető szükségletek kielégítése, a mezőgazdaság és a kisüzemek fejlesztése a mai „gandhista” gazdaságtan credójává vált. Gandhi nem a tradicionalizmus lázadása a modernség ellen, nem a xenofóbia képviselete az örök indiai lélek nevében, hanem az indiai tradíciók rejtett, potenciális dinamizmusának kibontakoztatása egy modern műveltségű ember szellemvilágában. A „tradicionalizmusra” apelláló „gazdaságtanánál” ma sem tudnak jobbat az elmaradott országok „modernizálására”.
A film tehát nem a reális, hiteles Gandhit mutatja, hanem a jóság és erőszakmentesség – kissé ravasz – prófétáját. A jó és a rossz küzd a filmben, mint valamennyi szélesvásznú szuperprodukcióban, megannyi modern népmesében. Újra és újra ismétlődnek Gandhi alakjához kötötten a jöttem, láttam, győztem sémái, a könnyű, gyors sikerek sorozatai, a jóság ellenállhatatlan rohamai a gonoszság bástyái ellen. Gandhi nem igazi ember, hanem istenember, azaz Megváltó. A Jézus Krisztussal való párhuzam olyan nyilvánvaló, hogy aligha lehet véletlen. A szelídség és jóság modern prófétája fel is idézi a bibliai bölcsességet: tartsd oda a másik orcádat is. De az sem lehet véletlen, hogy a nyugati publikum felismeri ezt, ráérez a „félmeztelen fakír” mögött felsejlő Krisztus-figurára – a Gandhi-film világsikerének egyik nyitja föltétlenül ez.
Gandhi alakja így mítosszá emelődik, s mégpedig – félek – nem is indiai, hanem európai mítosszá. Afféle szupersztárrá, mint Jézus Krisztus a vallásos tárgyú, áltörténelmi szuperprodukciók világsikere idején, így ez a film még hatásosabb is, mint a Tíz parancsolat. De jó esetben sem több, mint az igazságosságért küzdő hős szimbolikus alakja, aki éppen indiai, azonban annyira általános emberi, hogy minden néző úgy vélheti, Gandhi az övé is. Pedig általános emberi csak az lehet, ami egy történelmi itt és most-ban reális, annak a saját törvénye szerint. Az indiai történelem sem ismeri a jó és rossz elvont küzdelmét, sehol a világon sem találkozunk a „meztelen”, közvetlen formában elérhető és kézzelfogható jósággal és igazságossággal. Fájnak az igazságosság és jóság könnyű győzelmei, mert túl gyorsak és szenzációsak ahhoz, hogy követhetőek legyenek, hogy közük lehessen a valóságos élethez. Nem is ismerik fel bennük saját harcaikat az indiaiak, ahogy a saját világukat sem abban a szép, romantikus szegénységben, amelyet a film elénk tár. Aki csak egyszer is látott valódi indiai nyomort, az tudja, hogy ez a nyomor szívfacsaró, lehangoló, égbekiáltó, és hiányzik belőle a tisztes szegénység minden derűje és romantikája. Gandhi a hétszázezer nyomorgó indiai falu képviselője volt, s ha megszólalt, úgy fejezte ki magát, hogy ezek a tömegek megértsék, s nem az üdvhadsereg számára írt gegeket.
A könnyű Gandhi alakja onnan ismerhető fel, hogy nem szegélyezik az útját konfliktusok. Ahol megjelenik, azonnal elfogadják, felismerik benne a vezért – vagy ha tetszik, a Megváltót –, és követik hívó szavát. A Kongresszus Párt többi alakjai elhalványulnak, díszletté válnak Gandhi mellett, ahogy az egész film megsínyli a díszletszerűséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Gandhi mindenütt igen nehezen nyert csatát, s a történet többi főszereplői a saját jogukon is kimagasló történelmi egyéniségek voltak. Közülük legalább egy, mégpedig Nehru, maga is Gandhi-méretű figura, akit Gandhi is így kezelt és becsült. De viszonyukat végestelen végig éles konfliktusok kísérik, amelyek több ponton közeljutottak a szakításhoz, s az utókor ma is vitatja, hol hibázott Gandhi és hol Nehru. Nehru nagyra becsülte, de nem istenítette Gandhit, többször is szembefordult vele és a gandhizmussal, márpedig ki tenné Nehrut a „gonoszok” közé?
Dzsinnah, a Moszlim Liga vezére az más, ő kezdettől fogva csak szenveleg és fanyalog a gandhizmuson és csak a végén mutatja meg az igazi arcát, nyíltan átlép az ellenség, a gonoszok soraiba. Ez is messze van a történelmi igazságtól, de hogy a Gandhi-film mindenütt a legkisebb ellenállást keresi, az főleg abból tűnik ki, hogy elkerüli a találkozást azokkal, akiknek alakja valódi kihívást jelentett Gandhi számára. Elég csak B. R. Ambedkar és Gandhi vitáját említenünk, amely egyike volt a kor legszikrázóbb ideológiai összecsapásainak Indiában. Az „érinthetetlenek” kérdését Gandhi a személyes példamutatásával és haridzsánokká (isten emberei) való átkeresztelésével sem tudta megoldani, s ez az életműve egyik nagy kudarca. Ambedkar előre megjósolta ezt, s az érinthetetlenek harci programját az osztályharc terminusaiban fogalmazta meg. Elkerüli a film Gandhi és Bharat Singh találkozását is a siralomházban, ahol az utóbbi mint a fegyveres harc vezetője a kivégzésre vár, s akit Gandhi nem tud meggyőzni, hogy életéért adja fel elveit. De a mai India nemzeti hősének tekinti Subhas Chandra Bose-t is, aki az Indiai Nemzeti Hadsereg vezetője volt, és a második világháború alatt küzdött seregével az angol gyarmatosítók ellen. Gandhi nem az egyetlen, hanem a legfényesebb csillag volt az indiai függetlenségi harc egén, első volt az egyenlők között.
A megszelídített történelem
A Gandhi-film nem a történelmet kívánja ábrázolni. Fából vaskarika ez, hiszen ezt teszi. Csak nem a megtörtént, hanem a megszelídített történelmet ábrázolja, hogy még a legérzékenyebb angol néző se rohanjon ki felháborodva a moziból. Gandhi, a Megváltó a jóság elvont alakja is, meg a dokumentarista igényű, a részletes pontossággal rekonstruált történelmi harcok főszereplője is. A jók és gonoszok közötti választóvonal semmiképpen sem állítja szembe az angolokat és az indiaiakat, a jó oldalán felbukkannak a Megváltó angol tanítványai és a gonosz végrehajtói szerepkörében csak indiaiakat látunk. Még az indiai alkirály is „átkozottul liberálisnak” tartja magát, s csak szegény Dryer tábornok számítható a gonoszok közé, aki az amritszári vérfürdőt elrendelte. Ez az egyetlen pont, ahol a film nemcsak szépíti és szelídíti, hanem hamisítja is a történelmet: a vérfürdő után a tábornok bíróság előtt áll, s a kihallgatás után az a benyomás marad a nézőben, hogy ez aztán még a jóérzésű angoloknak is sok volt. A valóságban az történt, hogy a tábornokot felmentették – bár a Hunter-bizottság szerint „kissé szigorúan” járt el –, és később kitüntetéssel nyugdíjazták.
A jóság prófétájának még igazi ellenfelei sincsenek a filmben, az imperializmus nem több egyetlenegyszer említett szóviccnél. Ha nem is kívánjuk meg Attenborough-tól, hogy élesen antiimperialista filmet forgasson, de annyival azért tartozott volna, ha nem is a történelmi hűségnek, de Gandhi emlékének, hogy a gyarmatbirodalom angol arcát megmutassa, hiszen a képsorok alapján inkább az hihető, hogy India mindig ilyen volt – szegény és elmaradott, ámbár misztikus és egzotikus ahelyett, hogy az tűnne ki, milyen nyomorulttá tették, mégpedig az angolok. Az angolok a filmben mindvégig távol állnak mindenféle vértől, szennytől és piszoktól, igaz, hogy nem értik Indiát, miközben nagy jóindulattal „modernizálni” akarják.
Szolgáljon erre a képtelenségre példaként a világtörténelem egyik legnagyobb öldöklése. A brit kormány 1947. június 3-án elfogadta a Mountbatten-tervként ismert törvényt India függetlenségéről. Az eredeti terv szerint India 1948 júniusában vált volna függetlenné, de 1947. június 4-én Mountbatten, az utolsó alkirály a sajtókonferencián váratlanul bejelentette, hogy ez jóval korábban, 1947. augusztus 15-én meg fog történni. Ekkor már évek óta folyt a Kongresszus Párt és a Moszlim Liga vetélkedése a politikai színtéren, amit az angolok divide et impera stratégiája váltott ki, s ez az állapot egymás ellen hergelte a hindukat és moszlimokat India-szerte. S amikor eljött a függetlenség napja, amelyet hirtelen előre hoztak, sehol sem volt még megszervezve az indiai közigazgatás és rendőrség, az angol katonaság pedig, amely két évszázadon át igazán tudott „rendet tartani”, lábhoz tett fegyverrel állt. A függetlenség percétől kezdve, úgymond, semmi közük sem volt a belviszályokhoz. Ki ölte meg a több milliónyi menekültet az augusztus 15-én éjfélkor létrejött határ mindkét oldalán? Indiaiak ölték egymást, de a történelmi felelősség most is, itt is az angoloké, akik hullákból hegyeket emeltettek a két ország közé, amelyeken még most sincs hágó Pakisztán és India között. A film, sajnos, itt is a fecsegő felszínt mutatja, s hallgat a mély.
Könnyű Gandhi – súlyos tanulságokkal
A Gandhi-film mégiscsak nagy film, igaz, hogy jórészt a rendező szándékai ellenére. Az európai világ olyan kevéssé ismeri a nem-európai világot, hogy egy ilyen film hatalmas réseket vághat a közöttük levő elválasztó falon. A film dokumentarista jellege és szuperprodukciós technikája a nyugati nézőben megdöbbentő hatást vált ki, ki-ki felfedezi magának Indiát. Ez főképp nem a rendező, hanem Vithalbhai Jhaveri érdeme, aki Gandhi útját követve bejárta Indiát, több évi munkával minden helyszínt gondosan rekonstruált, s így a film részletei nagy pontossággal idézik fel Gandhi alakját, a történelmi hűséggel csak a film egészét illetően van baj.
Az indiai szegénység mélyebb és reménytelenebb ugyan, de már a látottak is megrázzák a nézőt. Dryer tábornokot felmentik ugyan, de a néző nem tudott az amritszári vérfürdőről egyáltalán semmit, s most mégiscsak látja ezeket a borzalmakat. Folytathatnánk tovább a sort, de a lényeg mégiscsak az, hogy a Tíz parancsolat és más vallásos tárgyú divatfilmek és a Gandhi-film közötti alapvető különbség nem a filmek szellemiségében van, hanem abban az elemi tényben, hogy az előbbiek a távoli múltban lezajlott eseményeket mutatják, a Gandhi-film pedig a közeli múltban, mondhatnánk a jelennel ölelkező félmúltban történt eseményeket, s így a hatás is, amelyet kiváltanak, alapvetően eltérő. A Gandhi-film akarva akaratlan a jelenben folyó világpolitikai eseményekhez szól hozzá, a harmadik világ mai tragédiáját is ábrázolja. Olyan üzenetet hordoz, amely elől nem lehet kitérni: a szegénység és a nyílt erőszak hadállásai még igen erősek a harmadik világban, s Babitscsal szólva vétkesek közt cinkos, aki néma.
Ám a jóság, a szeretet és az erőszakmentesség legendája Gandhi körül nemcsak a harmadik világról szóló üzenet. Bár a látvány az indiai és az amerikai szín között egy nyugati néző számára kontrasztosabb már nem is lehetne, alig lehet kitérni Gandhi és Martin Luther King párhuzama elől. Erőszakmentes stratégiájuk lényege közös volt: konfliktus kiprovokálása az elnyomott tömegek és az elnyomó hatalom között. A konfliktus felfokozásával a feszültség szintjére emelkedik az ellentmondás, és a „teremtő feszültség” meghozza a válság megoldását. Ezen a ponton már jóval túl vagyunk tradíció és modernség szűk szembeállításán, amit a Gandhi-film értelmezésének első szintje még kiválthat bennünk, s bár az erőszakmentesség újabb harcosai is felhasználhatják a hagyományos kultúra elemeit a mozgósításra, mégiscsak inkább a modernség kétféle formája ütközik itt. És a film értelmezésének újabb, mélyebb szintje is feltárul: minden polgárjogi engedetlenségi mozgalom ideológiai támogatást kap a Gandhi-filmtől, amely arra mozgósít, hogy az emberek ne engedelmeskedjenek az igazságtalan törvényeknek. A film nemcsak a „parancsra tettem” etikai ellentmondásaira mutat rá, mint számos irodalmi műalkotás a második világháború után, hanem lázít annak egész logikája ellen, csak a belső parancsot, a lelkiismeret szavát ismeri el. Gandhi e tekintetben ma is él és hat. A világsajtó megírta: az amerikai haditengerészet egy katonanője visszautasította azt, hogy engedelmeskedjen egy parancsnoknak, aki elvesztette előtte erkölcsi megbecsülését; és a katonai bíróság előtt a Gandhi-filmmel érvelt.
Jó és szép a Gandhi-film, de mégiscsak jobban elandalít, mint nyugtalanít. Maga Gandhi sem volt hibátlan, bár a filmben csak egy pillanatnyi harag ejt foltot a tökéletességén, amikor el akarja zavarni a feleségét, Kasturbát. Így azt sem tudjuk meg, hogy szép elvei ellenére végül is egész életében maga sem alkalmazta gyakorlatban a női egyenjogúságot, s hogy Dél-Afrikában az egyenlőség fogalmának az indiaiakra s nem a feketékre való kiterjesztéséért emelt szót. De amit legfőképp hiányolunk, e könnyű Gandhi nem küzd önmagával, kedves mosolyával túlteszi magát a feszültségeken. S ha nincs igazi feszültség, nincs igazi feloldás sem. A filmből hiányzik a katarzis élménye, nem ráz meg s ezért nem is mozgósít bennünket igazán. De hazavisszük a film után a világtörténelem egyik nagy figurájával, az erőszakmentesség indiai apostolával való találkozás élményét, s ez sem kevés.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 982 átlag: 5.64 |
 |
|
