Pesti TaigetoszKoltai Ágnes
A civilizáció hajnalán, amikor a semmivel sem pótolható tapasztalat volt a tudás egyetlen forrása, amikor a generációk kart karba öltve haladtak, amikor az ifjonti hév és az öregkor higgadtsága természetes kiegészítői voltak egymásnak, szeretet és megbecsülés övezte az évek súlya alatt görnyedőket. (Plutarkhosztól tudjuk, hogy Spártában dalokat írtak a különböző életkorok dicsőítésére, hogy a fiatalok közös étkezéseken tanulták el az öregektől a retorika és a politika tudományát, a szabad emberhez illő és méltó viselkedést, sőt, még a tréfás csipkelődést is.) Amíg az őskáosz és a teremtő Isten nem süllyedt az emberemlékezet mélyére, a halandók az öregségtől a Józanságot és a megváltó Bölcsességet remélték. Egykoron a – legkülönbözőbb népek mítoszában, meséiben, történelmében felbukkanó – Vének Tanácsára bízták a törvényeket, a nemzetség és a városállamok vezetését. De rég elmúlt már az a kor, amikor a közösség maga nevelte, istápolta utódait és féltette, óvta Bölcseit. Keleten kultusza volt az öregségnek, a mitikus kor elmúltával már nem születhetett volna meg az a kínai mese, amelyben egy férfi három cipót vesz a péktől: az elsővel adósságot törleszt (ez a szüleié), a másodikat ő eszi meg a feleségével és a harmadikat kölcsönadja (ez a gyerekéé). A tetterős ifjak és a „hasznavehetetlen” öregek közti választás kényszere rejlik viszont annak a régi japán hagyománynak a mélyén, hogy a hetven évet megért férfiakat és nőket éhhalálra ítélték; felcipelték egy magas hegy tetejére és sorsukra hagyták őket (ezt a kényszerűen kegyetlen világot írja le Fukadzava Hicsiro a Zarándokének című elbeszélésében).
Ilyen kitaszított, senkinek sem kellő – ha nem is a Taigetosz Apothetai szakadékába lökött vagy a Narajamára küldött – öregek a hősei Vészi János első játékfilmjének, A csoda végének. Puffadt arcú, táskás szemű, remegő kezű, a szenilitás és a beszámíthatatlanság határán vegetáló nénik és bácsik, akiket egy összkomfortos nyugdíjasházba száműztek szeretteik. Íme a mi kis civilizációnk (nem öljük meg az időseket, csak összezárjuk őket, magányukban és tehetetlen dühükben úgyis halálra marcangolják egymást), a toleranciánk! Íme a középnemzedék, a család és a társadalom teherbírása! – mondhatná kissé kesernyésen a rendező, ha filmje nem csupán három élemedett korú hölgy féltékenykedéséről, szerelmi perpatvaráról szólna, ami valljuk meg, a hetedik X táján meglehetősen komikus. Talán nem zavarnának az öregség csalhatatlan bizonyítékai, a ráncok, a májfoltos testek, s az időskori szenvedélyekben is hinnénk, ha a vásznon nem a második gyermekkorukat élő, „babaruhákon civakodó” emberi roncsokat látnánk, ha Bözsinek, Kamillának, Irmának és a többi reménytelenségre, magányra ítélt öregnek sorsa, drámája vagy akár csak egyetlen hiteles mondata lenne. Egyedül a bútorok lelkét ismerő Drexler úrról hisszük el, hogy nem mindjárt öregnek született. Igaz, nem sok köze van a történethez, de legalább egy rafinált Teleki-téri handlé vére csörgedezik az ereiben.
A csoda vége arról szólhatott volna, hogy a mai zilált közösség nem óvja, félti az öregeket (már az utódokat is alig pátyolgatja, dédelgeti), hogy az öregkor nem egyenlő a Józansággal, csakhogy a nosztalgia, a sajnálkozás önmagában üres játék. El lehet persze merengeni a lassú leépülésen, ám túl könnyen kínálja magát a könnyes, negédes melodráma. A csoda vége minduntalan bele is csúszik a melodrámába, pedig a rendező eleget kacérkodik a fanyar humorral. Vészi János megirigyelte a korai Menzel-filmek finom iróniáját és a Macskajáték groteszk báját, de filmjére mindennek csupán torz visszfénye vetül. Ezek a szegény öregek mihelyt jólesően elnyújtóznak, rögtön lecsap rájuk a Halál. Váratlanul meghal Péter, az ex-férj, amint a három Grácia vijjogó saskeselyűként ront rá, és örök álomba szenderül a kanadai diabetikus cukrosbácsi is (csakhogy a néző érezze az elmúlás fájdalmát).
A film legtöbbet az alkotók nosztalgiájáról árul el; elgondolkodtató, hogy fiatal emberek miért vágyódnak a szecessziós lámpák, a barokk órák és a rokokó nippek világába (akkor is, ha a szemet gyönyörködtető és fertelmesen giccses tárgyak amúgy „lazán” hevernek egymás mellett). Talán az elvágyódás a magyarázat arra a kérdésre is: vajon egy debütáns rendező és forgatókönyv-író első filmjét miért a primer élményeitől oly távol eső életekről, emberekről forgatja? Természetesen huszonévesen is lehet(ne) zseniális műveket alkotni a Halálról, de ehhez a bátorságon kívül eredendő érzékenység is szükséges, ami A csoda végéből hiányzik.
„Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk” – írta a Macskajáték mottójául Örkény. A csoda vége kimondatlanul is ilyen „megejtően egyszerűen” szeretné látni és láttatni az élet alkonyát, csakhogy a Szkalla-lányok macska-egér játékának tétje volt, Bözsit, Kamillát, Irmát pusztán azért kellene sajnálnunk, mert a kínai bölcsességek érvényüket vesztették.
Vészi János elsőfilmes rendező. A mannheimi és a tours-i fesztiválon is sikert aratott vizsgafilmje, a Mundstock úr, egy forgatókönyv (Mrożek Emigránsok című drámájából), néhány kísérleti film és három évi várakozás után készítette el A csoda végét, amely mintha egy halálra készülő agg mester érzelmes búcsúja volna.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1289 átlag: 5.57 |
 |
|
