Vita a filmgyártásról

Mozi a víz alatt

Bródy András

Kéz a kézben

Kéz a másban

Más a kézben

Más a másban

Heltai kaján mozitörténete mutatis mutandis példázza a mozi felszabadulás utáni történetét is.

Előbb az állam kezdett kotorászni a mozi belügyeiben, a társadalom nevében tulajdonítva el ennek megfogható szerkezeteit. (Mint marxi és lenini szövegekben verzátus közgazdász, nem tudom kiókumulálni, hogy miért társadalmi termelési eszköz, mondjuk, egy vetítőgép: ha a színpadokkal, koncerttermekkel, könyvkiadókkal, borbélytányérokkal és partvisokkal együtt mégis államosították, akkor itt más ideológiák sugallatára kell gyanakodnom.)

Azután az ekként elsajátított lédi volt kénytelen kinyújtani kezét, hogy lehető sokat markoljon az állam potenciális cselekvőkészségéből. S mára már egyértelműen nem moziról, hanem másról van szó: a kultuszkormányzat vív lankadó csatát a különböző, de egyformán kipreparált művészeti szakmák nevében az igencsak macho pénzügyminisztériummal.

Persze: a hölgy már a polgári társadalomban is illegette magát mindenféle állami és más mecénások előtt. Csak akkoriban még elég világos volt, hogy mit ad és mit kap cserébe. Józanul fontolgathatta, hogy mit, mennyiért, mennyi időre és hogyan bocsát áruba. Mostanára azonban igen bonyolult pozícióba került, annyira belekeveredett hódítójába – más a másba –, hogy maga sem tudja, hol végződik mint mozi, és hol kezdődik mint állam, mi benne a művészet és mi a propaganda, vállalat-e vagy hatóság, s végül is ki mit és miért fizet, kinek.

Megbocsátható, hogy ebben a szoros összefonódásban nem nekem, a mozibandinak vágyik tetszeni, mert belőlem legfeljebb az átlagos 10–20 forintot préseli ki alkalmanként. Mint magyar értelmiségi kissé morózus leszek a tranzakciótól, mert havi átlagos fizetésemhez úgy aránylik ez a jegyár, mintha, mondjuk, az amerikai diáktól és mérnöktől 10–20 dollárt kérnének. Még a 30-as évekhez képest is – amikor átlag 300 pengő volt a keresetem – borsos ez a tarifa, mert pengőt akkor is csak luxusmozikban, luxuselőadáson kellett fizetnem a lábkinyújtós sorban. Ha tehát mégis moziba járok – mert többet járok mint mások másutt – akkor ebből nem a vonzerő apadása, hanem szívós és hűséges ragaszkodásom olvasható ki. Higgye el, kedves mozinagysád, fizetnék én többet is kegyedért, csakhogy izé, nekem olyan pici a lehetőségem, hogy szinte szégyenlem magam. Annyi forintban, mint Amerikában dollárban volna. Igen, tudom, hogy mozi őnagysága családja – rendezők, operatőrök, színészek, műszakiak és a többiek – néha forintjuk tízszeresét is érnék dollárban. A különbséget tekintsük progresszív – olyan 95–99 százalékos – adókulcsnak, vagy az egyedülállóan izgalmas magyar nyelv tan- és gyakorlási díjának, ki-ki vérmérséklete szerint.

Mozi Rozi azonban már tudja, hogy tőlem többet nem szed ki – fáradságos is ezt ilyen apródonként behajtani, bár tízszeres műsorterítő-kerítőhad fárad felhajtásommal és képviseli igényeimet (és egyéb, nem mindig világos szempontokat) a szakmával szemben.

Rozikát mindezek után az állami támogatásért eszi a fene, mert az szép, kerek és egyben jön meg, s hogy mekkora, attól sokkalta jobban függ a közérzete, mint attól, hogy én egyáltalában bemegyek-e. Megértem, bár hű szívem keserű.

Csakhogy várjunk egy pillanatra: miből is van az a szép summa? Hűha, hiszen az is az én pénzem, csak éppen nem kaptam meg, és elfelejtették megkérdezni tőlem, hogy oda akarom-e adni, és hogy aztán mozira akarom-e költeni, vagy elektronikára, vagy esetleg atomsilóra.

Nézzük csak közelebbről ezt a dolgot. Az állam elviszi adóba a pénz egy részét – hát sajnos ezt mindenütt megteszi, mert vannak azok a bizonyos társadalmi javak: véderő, oktatás, egészségügy, tudomány, művészet: ezeket, úgymond, támogatnunk kell, különben nem virulnak. Az állam azonban nálunk egy kissé rámenős – voluntaristának kereszteltük ezt a sajátosságát –, és elhatározta, hogy nemcsak a haszonból von el, nemcsak magát a hasznot vonja el, hanem, ha már benne van, elvonja annak akár másfél-kétszeresét is.

Mindazonáltal a zsákból, amelyben öt szem krumpli lötyög, csak úgy lehet nyolcat kivenni, ha közben valahogy legalább hármat visszateszünk. Az elvonáshoz így társul szükségszerűen a dotáció, hiszen az elvont összegek nagy részét már csak azért is vissza kell adni, mert máskülönben a gazdaság egyáltalán képtelen volna működni, hiszen nemcsak hasznát, de szükséges ráfordításainak egy részét is elvonták a bevételből.

Ez volt az állam ravasz csele, amivel a lényegében szoros kooperációban működő gazdaságot (a filmipar is ilyen igen kooperatív szakma vala) átalakította egy hatalmas hierarchikus struktúrává. Az elvonások és juttatások révén közébe ékelődött minden árucserének, sőt minden információváltásnak is, s ezzel elérte, hogy a szakmák működéséhez, sőt napi lélegzetvételéhez is az apparátus benevolenciáját kell újra és újra megnyerni.

Mindettől a gazdaság egy kissé merev, egy kissé „hosszadalmas” és rendkívül gazdaságtalan lett, az állam pedig úgy vélte, robusztussá és omnipotenssé vált, hiszen mindenen rajta tudja tartani a kezét.

Ámde törököt fogott: ezer helyre befészkelődve ezer ellentmondásos szerepet kell eljátszania. Ha szétválasztott két kooperáló partnert, akkor mindegyikkel szemben a másik szerepét próbálta eljátszani. Így lett váltakozva néző és mecénás, esztéta és kereskedő, dramaturg és tapsonc, hőstenor és naiva, rendező és rendezett. Ne csodálkozzunk, ha ettől skizofréniája támad és folyton ellentmondani kényszerül többi énjének.

Ez a sokszínűség a legáthatóbban a szabályozósdi játék menetében bontakozik ki. A szubvenciót, prémiumot, érdekeltséget kötni kell valami „objektívhez”, hát ehhez köti, meg ahhoz köti. Aztán elcsodálkozik, hogy amihez kötötte, az mind szépen teljesül, amihez meg elfelejtette kötni, az enyhén szólva háttérbe szorul. Ezután éles bírálatot gyakorol a szakma felett, amely rossz helyre kötötte a kötnivalókat és különben is csapnivalóan reagált arra, amit tulajdonképpen szerettek volna tőle – és aztán irányt mutatva átköti az átkötendőket máshova. Most már ezek a más dolgok mennek jól, de az előbbiek és másegyebek ismét rosszul. És ekkor lehet újból élesen felvetni a kérdéseket, új és újabb ösztönzőket kitalálni, majd da capo a hárshegyig.

Ez még hagyján: az ötmillió magyar dolgozó közül legfeljebb néhány ezer agyalhat ki szabályokat és szabályozókat, s legfeljebb néhány százezer foglalkozik a nyilvántartásukkal és ellenőrzésükkel, a maradó többség meg kerülgeti őket, oly sikerrel, hogy többször már azt is sikerült megoldani, hogy a kecske sem lakott jól, de káposzta se maradt semmi. Külön mizéria, hogy e koreografikus mutatványok és rituálék közepette egyre mélyebbre ástuk be magunkat a szürrealista groteszk világába, ahol a dolgok már nem önmagukat jelentik, hanem valami titokzatos mást, vagy éppen ellentétüket: a veszteség nyereséget takarhat, a növekedés csökkenést jelenthet és a támogatás néha az akasztott ember kötelét.

A magyar filmgyártás veszteséges – mondják. Ezt látszik bizonyítani a dotáció léte. De akkor az egész egészségügy és tanügy, tudomány és közlekedés, sőt még a pesti ivóvíz is gazdaságtalan, merthogy azokat is dotálni kell. Mindebből csak annyi igaz, hogy – még a dotáció előtt – eldöntötték, hogy milyen lesz a magyar árrendszer, s aztán e központilag megszabott arányok részben megcélzott, részben azonban teljesen véletlen hatásait olvashatjuk ki a vállalati mérlegből. A dotációnak ezek után vajmi kevés köze van ahhoz, hogy az érintett ágazat, szakma vagy vállalat jól vagy rosszul dolgozik-e, mennyire gazdaságos és mennyire fontos.

A 30-as évek 30 filléres pesti kilowattórája mára 1 forintra háromszorozódott. A 20 pengős építési költség azonban négyzetméterenként már 20 ezer forint. A háromszoros és az ezerszeres két szélsősége között libeg egész ár- és bérrendszerünk – ki a megmondhatója, miért. (Persze elvek, mint a szabályozósdinál, itt is voltak, csakhogy annyifélék és oly gyorsan követték egymást, hogy hatásuk ma már nehezen kihüvelyezhető.)

Ha példának okáért a filmgyártáshoz szükséges anyagoknak és eszközöknek nem volna oly magas az ára (még a békebelihez képest is), akkor a szakma akár nyereséges is lehetne. Igen, lehetne, ahogy rentábilis lehetne a színház vagy a könyvkiadás is egy más arányok szerint működő árrendszerben. Ma úgy véljük – félrevezetve az árak éppígylététől –, hogy az ipar hasznából telik (ha telik) a szolgáltatások fejlesztésére, a művészetek és a tudomány ápolására. Egy más árrendszerben azonban az az eretnek gondolat is felmerülhet, hogy a szolgáltatások, a tudomány és a művészetek hasznából fedezzük az ipar fejlődését. Nézőpont és árak kérdése.

Ebben az esetben azonban a dotáció léte csak egyet bizonyít: hogy a gazdaság azon részeit, amelyek támogatásban részesülnek, tulajdonképpen a víz alá nyomták. Mert azok a szakmák és vállalatok, amelyek igazi prioritást élveznek, azok bizony nem dotációt, hanem olyan magas árakat kapnak, amelyek mellett viszonylag szabadabban és a nyereség felemelő tudatával eltöltve növekedhetnek, még ha harmadáron sem képesek termékeikkel a nemzetközi piacra kilépni.

A dotáció csökkentése – amit az életszínvonal megőrzésének mintájára ma dinamikus szinttartásnak hívnak – azután megadja a víz alatt vergődő szakmának a kegyelemdöfést. De mit fog az állam kezdeni egy halott vagy élőhalott szakmával, amelyet – a maga módján – agyonszeretett, agyontervezett és agyonregnált?

Tartok attól, hogy itt is úgy járunk, mint amikor a negyvenes évek végén a gazdasági irányítás hirtelen ráunt a híradástechnikára meg a Diesel-mozdonyokra, vagy a hatvanas években a szénbányászatra. „Szelektív fejlesztés” kerül majd napirendre (ez is fennkölt kifejezés egyes dolgok megfojtására), hogy aztán évek vagy évtizedek múltán tízszeres költséggel és mindenről lekésve induljunk újra.

Tudom, hogy a legnagyobb hiba azt képzelni: az emberek annyit érnek, amennyiért megkaphatók. Jézus Krisztus például 30 aranyat. Ha tíz filmre van pénz, és ugyanakkor van ötven rendezőnk, akkor ma mindenki arra hajlik, hogy a fölös létszámot átiskolázza, mondjuk, benzinkutasnak. Párhuzamos kép: az ötvenes évekre ígért faluvillamosítást ma úgy tudjuk végre befejezni, hogy megszüntetjük a nehezen villamosítható falvakat.

Ha nincs elég gombocska, akkor persze levághatunk a kabátból is. Csakhogy ez csúnya is, gazdaságtalan is. Mikor tanuljuk meg végre, hogy a munkaalkalmakat kell a sokkalta nagyobb értéket megtestesítő emberekhez szabni, és nem megfordítva? Mikor szabadulunk végre a tárgyak, rovatok és fétisek uralma alól?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1986/05 24-25. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5819

Cikk értékelése:

szavazat: 833 átlag: 5.52