KritikaToto, a hősLégy haszontalan!Koltai Ágnes
A film 1991-ben Cannes-ban elnyerte az Arany Kamera-drat, s ugyanebben az évben az Európa Film-díjat a rendezésért, a forgatókönyvért, az operatőri munkáért. Michel Bouquet megkapta a legjobb férfi szereplő díját. Ha Karinthy Frigyes filmezésre adta volna a fejét, s nem papírra körmöli tragikomikus számvetését, a Találkozás egy fiatalemberrelt, ő készített volna ilyen keserűen ironikus mozit a be nem váltott reményekről és a kényszerű elmúlásról. Talán ő szerette volna ily gyengéden azt az egykori fiatalembert, aki annyira magasra tette az álmok mércéjét, hogy az életbe mind jobban belefáradó, férfivá igazán soha nem érő késői énje nem tudja beteljesíteni azokat.
Az elsőfilmes belga Jaco Van Dormael a halállal lezárja és teljessé teszi a számadást: nála nincs menekvés, a születés és a semmivé váló élet az elmúlással vészterhes. A halál az egyetlen teljesség és az egyetlen igazság.
A történet olyan megejtően egyszerű, ugyanakkor szimbólumokban gazdag, mint az a bizonyos Duna-parti találkozás a kese fiatalemberrel. A gyermek, a felnőtt és a halál felé tartó Thomas nem képes megbirkózni a léttel. Élni: számára egyet jelent a kétségbeesett megadással.
Jaco Van Dormael egy kerek élettörténetet mesél el, s úgy rajzol meg egy személyiséget, hogy az mindenkor önmagán belül marad. Önnön pszichéjébe zárva, mindenkor önmagával szembesítve. Akár egy tökéletes kör, úgy záródik magába Thomas jelleme, a születéstől az elmúlásig kiterjesztett történet és a film struktúrája. A rendező nem ismer külsődleges szempontokat, nem fogadja el a fátumot, a véletlent, de még Isten ujjában sem bízik. Csak egy dolgot tud: a jellem előrevetített sors. A gyermek magában hordozza a felnőtt bizonytalanságait és az öregember végső keserűségét. Amikor az öreg Thomas találkozik a fiatal, mi több, a gyermek Thomas-szal, mindenkor magára ismer. Ez mind ő volt egykor. És most, a vég pillanataiban is az.
Amikor megismerjük, Thomas egy középosztálybeli család negyedik tagja. Szép, boldog, kiegyensúlyozott. Apja pilóta, akire büszke lehet, anyja gyengéd, amolyan előírásosan rendes feleség, háziasszony és családösszetartó, a nővére bájos hercegnő, s még mongoloid öccse is jól beleillik ebbe a hétköznapi idillbe. A kertvárosi jólétet, csendes harmóniát először Thomas töri meg, aki egy napon átmegy a szomszédba, s közli kövérkés, kicsit pökhendi barátjával, hogy őket elcserélték. Alfred elvette az ő életét, s most természetesen adja oda neki azt az új autót, amit születésnapjára kapott. Alfred, lévén egészséges érzületű gyermek, s a születés kínjai helyett jobban érdekli az új játék, egy hasbavágással jutalmazza a nagy felismerést, és menten meg is feledkezik arról, ami barátját e naptól fogva sohasem hagyja nyugodni. Még el sem ült a születés körüli bizonytalanság, a papa tisztázatlan körülmények között eltűnik. A gép roncsait később megtalálják, de őt hiába keresik. A mama szinte beleőrül a csapásba, a gyerekek lényegében magukra maradnak, s a nyolcesztendős Thomas egyszerre két feldolgozhatatlan élménnyel szembesül: a születéssel és a halállal.
Nem csoda, ha az élet csak röpke kitérő, kínos penzum e két rettenetes végpont közt, melyek felett nincs és sosem lesz hatalma. Gyermekként elmenekül az álmokba: ő lesz Toto, a nagyszerű titkos ügynök, aki bosszút áll a gonoszokon, elsősorban apja főnökén, aki a viharban is hagyta felszállni a pilótát; felnőttként elhárítja magától a mindennapokat, az élet a maga materialista mivoltában nem kell, haszontalan nyűg; s öregemberként már csak régi vágyát szeretné beteljesíteni: vissza akarja lopni az életét a pufók szomszédfiútól. Ez az egyetlen alkotó energia benne. Nem fog semmit sem kezdeni evvel a képzeletbeli élettel, csak a mániájához ragaszkodik. Mire félve, remegő kézzel és még reszketegebb szívvel rátör az állítólagos tolvajra, egy hozzá hasonló öregemberrel találja magát szembe, akinek tán boldogabb és szerencsésebb volt a sorsa, de most, a leszámolás órájában ő is már csak sajnálatra méltóan infantilizálódott, az életen már túllévő alig-ember. A széthullással szembesül az agg Thomas, s életének ebben a valóban utolsó pillanatában érteni véli saját sorsát, s egyben igazolva is látja azt a folytonos kitérést, menekülést, ami földi létét jellemezte. A sikeres Alfréd és a boldogtalan Thomas ugyanoda jutott: ott állnak a halál küszöbén, bizonytalanul, tele félelemmel és vak önzéssel, és... És nincs több, mert felvillan ugyan köztük valamiféle gyengéd szolidaritás, tán még a nosztalgia meleg párája is körüllengi őket, de mit adhatnak egymásnak? Még a halál megnyugtató biztonságát sem. Hisz attól félnek mindketten, hogy a halál sem hoz megnyugvást, hogy azután is csak vágyaik, mániáik és hiú reményeik foglyai maradnak.
Ki tudja, mi jön a halállal – mondja a rendező. Nem a halál után, az őt nem érdekli. Mi jön az elmúlással? Vajon megszakad-e az élő, az élet maga? Csak egy biztos: minden a születéssel kezdődik. Az élet, a szépség, az öröm, a szomorúság, a vágy és a szorongás is. Mindez avval a csodálatos sokárbócos, büszke hajóval úszik be, amilyen Jaco Van Dormaelnél a születés nemes szimbóluma. A végtelen vízen ring a hajó, sötét van, fent az égen biztató kékség, de körös-körül kicsit bizonytalan köd – mintha az anyaméhből, az óvó, melengető magzatvízből kibúvó csecsemő vízióját látnánk a világrajövetelről, s aztán éktelen zsivajjal lecsap az élet.
Ez a hajó kétszer úszik be: egyszer a születés szép, másszor riasztó szimbólumaként. Egyszer az élettel reménytelien, egyszer az élettel fenyegetően. Megingathatatlanul ring és csak jön, feltartóztathatatlanul. Jön, mint Thomas álma Totoról, a bátor hősről, Alice-ról, a nővéréről, aki a szeme láttára égett benn a házukban, s aki a tökéletes nőt jelentette neki.
Thomas álmait nem lopták el. Lehet, hogy az életét elvették, de az álmait nem. Ez a végzete. Pontosabban: ez a kiterjedése. Az élete egyenlő az álmaival, s mivel legszebb és leghűségesebb vágyai nyolcévesen, boldog korszakában születtek, Thomas tulajdonképpen mindvégig ennyi idős marad. Nem idióta (ez a szerep mongoloid testvérének jut), csak érzelmileg marad gyermek. Nem dacos, rúgkapáló, gonosz gyerek, mint Cocteau vásott kölykei, s nem is elszánt rontóbontó, mint Grass gnómja. Thomas ártatlan gyermek, aki kerekre tágult szemekkel várja a beígért csodát: a születés misztériuma után az élet még nagyobb misztériumát. A szépséget és a harmóniát mindenekelőtt, aztán a kalandot és a végső izgalmat.
De csak a hideg felismerés jön, az, hogy a haszontalan élet sem boldogtalanabb, mint a többi; a sikeres élet sem boldogabb, sőt, éppen, mert van mit veszteni, a halál órájában siralmasabb.
Jaco Van Dormael hőse majdhogynem észrevétlenül válik kisfiúból öregemberré. Az érett férfikor nem adatik meg neki, csak egy tétova, röpke szerelem ígérete villan fel, de az is elillan, bánatot, sötét keserűséget hagyva maga után. A modern pszichológia szótárában két szó is akad, mely jellemezhetné Thomast: a balek és a sikertelen. A Toto, a hős szerencsésen kizárja ezt a fajta megközelítési és értelmezési módot, mi több, egyenesen azt állítja, hogy az egész ostoba, hiú, felfuvalkodott haszonelvűség nem fér bele abba a sokat ígérő titokzatosságba, amit életnek nevezünk. Mert lehet, hogy az élet durván leegyszerűsíti a kérdést, s felkínálja a választást: Alfréd legyél, vagy Thomasl, de ez csak látszólagos különbség. Mert a boldogság és boldogtalanság titka, magyarázata belül van. Ha későn is, de ezt érti meg Thomas, az elaggott Toto, amikor bátortalanul vissza akarja szerezni életét. A siker, a harmónia és a megelégedettség nem távoli, szivárványszerű köd, amit fejveszetten kell kergetni, s kis szerencsével még a halál előtt az ölünkbe hull. Nem. Ezek ott jönnek velünk, azon a hajón, a sötét éjszakán, felettünk a derengő éggel.
Kinek kiderül ezután, kinek pedig végleg beborul.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3112 átlag: 5.43 |
 |
|
