KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dokumentumfilm

Sérelmek filmjei

Bánat

Lengyel László

Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza: Recsk, 1950-53 (Egy titkos kényszermunkatábor története); 1987-88. Magyar Bálint – Schiffer Pál: A Dunánál; 1987. Sára Sándor: Sír az út előttem; 1987. Gulyás Gyula – Gulyás János: Törvénysértés nélkül I-II.; 1982-88. Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza: Faludy György, a költő; 1987. Sára Sándor: Csonka Bereg I-II.; 1988. Schiffer Pál: Engesztelő; 1989. Gulyás Gyula – Gulyás János: Málenkij robot; 1989. Erdélyi János – Zsigmond Dezső: Vérrel és kötéllel; 1989. Sára Sándor: Te még élsz?; 1989. Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza: „Hol zsarnokság van” – egy bíró visszaemlékezései; 1989. Schiffer Pál: Ledöntött útjelzők; 1989. Gazdag Gyula: Magyar krónikák; 1991. Gyöngyössy Imre – Kabay Barna: Száműzöttek; 1991. Sára Sándor: Lefegyverzett ellenséges erők I-II.; 1991. Sára Sándor: Magyar nők a Gulágon I.; 1991. Almási Tamás: Ítéletlenül; 1991.

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat.” Tudom. Ma Kelet-Európában minden a megbocsátás és a megbocsáthatatlanság örvényében forog. Közbűnök és magánerkölcsök viaskodnak. Azok, akik tegnap még egyáltalán nem érezték magukat táborlakónak, elítéltnek vagy bírónak, rabnak vagy őrnek, besúgottnak vagy besúgónak, áldozatnak vagy hóhérnak, ma a táborban találják magukat. Ügy siklottunk bele, akár a kelet-európai kis háborúkba. Váratlanul lőni kezdtek a szomszéd utcában, le kellett menni az óvóhelyre, feleségünk elrohant a mentőautóval, hátha segíteni tud, fiunkat pedig elvitték valahová, hogy lelőjön valakiket, akik ugyancsak lődöznek, nem tudni miért. Jól megvagyunk.

Nézem a sérelmek filmjeit. A dokumentumokat a Hortobágyról, Recskről, Kistarcsáról, Gulágról, a dunapataji 1919-es és 56-os akasztásokról, az 56-ban az Ipolyba lőtt apjuk sírját kereső lányokról. Sára Sándor, Schiffer Pál, Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza, Gazdag Gyula, Almási Tamás, a Gulyás-testvérek filmjei. A gyilkosok, az éppencsak a gyilkosságot megúszók, a megalázók, az ütők-verők találkoznak az áldozatokkal vagy hozzátartozóikkal, húsz, harminc vagy negyven év után. Szépek, vagy kevésbé szépek ezek a filmek. Többségük azt sugallja, hogy megbocsátani nem lehet, mégis meg kell bocsátani. Nem a filmekről írok, hanem csak azok kapcsán. Megpróbálom szétszedni a bűnösség és a megbocsátás játékát.

Nem vagyok mélylélektani kutató, de az a véleményem, hogy van a sérelemnek egy olyan rétege, amely annyira belénk épült, hogy tudatosan képtelenek lennénk változtatni rajta. A valódi táborlakó ezt a rémület-élményt sohasem tudja szavakban vagy képekben, jelekben vagy elhallgatásokban másoknak továbbadni. Dosztojevszkij, aki megírta várakozását a kivégzésre, majd életét a Holtak házában, a legközelebbjutott tán ahhoz, hogy továbbítson valamit. Senki nem tudta úgy a halál előtti perc rettegéseit és a dolog mindennapiságát érzékeltetni, mint Fjodor Mihajlovics. De Dosztojevszkij hallgat a másik oldalon állókról. Émelygése, görcse önmagáról tör fel, önmaga elítélője, rabja. Ez az odú- és zárkalakó sohasem adja ki azokat, akik az odúba taszították. Magam vagyok az – állítja. Ezért nem bocsát meg. Nincs kinek. Az irtózat oly nagy, hogy nem tudja átvinni egy másik emberre. Hányan és hányan vannak, akik visszatérve a náci haláltáborból vagy a sztálini gulágokból, lelki mélyrétegükbe egy nyelvet, egy szójárást építenek be elviselhetetlenként. Kimennek a teremből, ha valaki németül beszél. De hiszen Goethe és Rilke nyelve. Nem számít. Rá akarnak ordítani két reszketeg öregasszonyra, mert németül karattyolnak. Lehet, hogy szemtől szemben megbocsátanának az őrnek, mert tudva tudják, hogy értelmetlen lenne egy vénemberen bosszút állniuk, de nem bocsátanak meg egy nyelvnek, s talán egy nemzetnek. Öreg barátom mesélte, hogy mint zsidó munkaszolgálatosokat székely legények őrizték őket. „Elvadult népek azok, már ne is haragudj. Ütöttek-vertek mindenért. Képzeld, nem bírták elviselni, ahogy beszéltünk, merthogy a pesti beszéd nem volt magyar. Nekem ma is, ha székely embert hallok az utcán, kedvem lenne nekimenni. Az egyik társunk, emlékszem, azt írta haza az anyjának: anyám bocsássa el azonnal a Julist. Merthogy a cselédlány székely volt.” Szegények, mondaná rá Szép Ernő. Apámat három évig tartották fogságban Zaporozsjében. Az őrök ukránok voltak. Amikor 1967-ben a kijevi irodalmi múzeum igazgatóját fogadta és vezette a Petőfi Múzeumban, először kitűnően megvoltak egymással, mert franciául beszéltek. De az igazgató egyszer ukránul szólt a kísérőjéhez. Apám szó nélkül otthagyta a terem közepén. „Tudod fiam, attól féltem, hogy elájulok. Le is feküdtem azonnal. Sajnálom a dolgot, semmiről se tehet szegény.” Éjszakánként ordított álmában. S megállt minden utcasarkon, mielőtt befordult volna. A beépülés. Várta, hogy az őr hátbaüsse a géppisztollyal, na mehetsz, mert enélkül a taszítás nélkül befordulni szökési kísérletet és halált jelentett volna. Pallavicini grófnő vagy Matolcsy Mátyásné megtanultak valamit a pusztán, ami a hatalom hangja. Magyarul van, de mégsincs úgy. A hatósági hang. És bárhová mennek, ez a hang lidércesen kísérteni fogja őket. Nem az őr, nem a bíró. A hang, a hanghordozás.

Ezen a mélységes mély és ugyanakkor a bőrünkön hordott rétegen nem hatol át semmiféle tudatos megbocsátás, de még a bosszú sem. Hiába öljük, kínozzuk azt, aki szenvedéseink okozója, vagy hiába bocsátunk meg neki, ettől még ordítani fogunk éjszaka, ettől még azt magyarázzuk hatéves fiunknak, ne számíts emberi jóságra, csak a gonoszságra, ettől még ugyanúgy didergünk a fájdalom, a beletörődés magányában, mint azelőtt. Természetesen a fizikai borzadás kiterjedhet az őrökre, akár a fogolytársakra, a vérebekre és német juhászokra, az égett hús szagára – mindmegannyi megbocsáthatatlanra. Sokat beszélgettem olyanokkal, akik éveket töltöttek zárkában, sokszor éveket egyedül. A falak hidegsége, a fehérség és a sötétség végtelensége, a lépések számolatlan számolása, az állandóan szembevilágító villanylámpa, a kialvatlanság mind ismert dolgok. Csakhogy az ember ezért tárgyakra, vagy éppen önmagára kezd haragudni. „A börtön óta sokat ülök a napon, pótolom, amit elmulasztottam” – mondta egyikük. A hideget gyűlölte, annak nem bocsátott meg.

És vajon hol van a bűn és bocsánat második szintje. Amikor szembenézünk az Ítéletlenül című filmben a buta parasztlány ávósnővel, akinek fölemelkedést jelent a táborban való szolgálat, akinek ismeretséget, világlátást hoz, hogy összejön a „lányokkal”, a bezárt, megalázott, remény nélküli tökéletesen ártatlan foglyokkal, azt érezzük, nem tehet róla, hiszen olyan, amilyen. Élvez egy szerepet, amelyről nem tudja, hogy gonosz. Rabjairól és áldozatairól szívesen emlékezik meg, és elvárja, hogy azok se gondoljanak rá haraggal. Ugyan miért is tennék?

Szép Ernő az Emberszagban két kis fejezetet is szentel annak a fekete tizedesnek, aki megüti a nála délcegebb, tartásosabb két zsidó mérnököt. Mert urak. Mert különbek. Mert jobban öltözöttek. A kis öregecske írót a tizedes nem vágta pofon. Megbocsátott volna neki a pofonért? Bizonyosan. De ahogy megírta a Pofont és a Megint ütöt, abból világos, hogy tudta, a két mérnök sohasem bocsát meg. A tizedesek nem írnak. Nem csinálnak filmeket. Sohasem fogjuk megtudni, hogy mi ment végbe az agyában, amikor ütött. Hogyan emlékszik rá vissza két hét vagy tíz év múlva. Nekünk csak föltételezéseink vannak. S hiába olvassuk az alulról jöttek vallomásait, hiába búvunk álruhába, a fekete tizedes, az ávós nő, a recski őr rejtély marad.

Emlékszem, hogy tizennégy éves koromban egy kisbaconi kisiskolásokat vivő busszal kirándultunk Brassóba. Siiába és a doftanai börtönbe, amely a háború előtt a legszigorúbb román politikai börtönök közé tartozott. Nem értettük, hogy a sok kicsi gyermek mellé miért kapaszkodik föl a buszba Ignác bácsi a maga hetvennemtudomhány évével. Ki nem szállt az öreg a buszból semmiféle látnivalóra, amíg Doftanára nem értünk. Ott levezettek a földalatti cellákba, s megmutogatták a kettő, négy és tizenhat kilós vasakat, amelyeket rábilincseltek a rabokra még a húszas években is. Benedek Ignác bátyánk oly büszkén lépdelt mellettünk, mintha díszmenetet járna. Megsodorta a csodálatos fehér bajuszát, és elhúzva a szavakat, félmosollyal mondta. „Azám úrfi, akkor itt jó világ volt. Rendet tartottunk, ahogy kellett. Ha nem ugrott, hát elég volt egy intés, s reá került a vas. Láthatja, már nem vagyok valami igen erős ember, de ha nekihuzakodnék, ma is meg tudnám ütni egyik-másikat, mint akkor.” Ha találkozott volna egy volt rabbal, kezet adott volna neki, kemény szorítással, s nagyon meglepődik, ha valaki elítéli négyévi börtönszolgálatáért. Az állattal jól bánt, gyermekei, unokái igen szerették, sok mesét tudott. Megbocsátani – ugyan mit?

És ebből következik a második tény. Ha ez a végrehajtó pofozó gyilkos nem magától teszi, amit tesz, hanem valaki, vagy valami nevében, akkor ne azt a valakit, vagy valamit fogjuk-e el? A filmek és dokumentumok tanúsága szerint a pofozó vadállat, az ütlegelő csendőr vagy ávós valamiképp már jóval előbb a történelem könyörtelen kerekei alá kerül, mint gazdái. Nemcsak azért mert könnyebb megfogni, elítélni. Hanem azért is, mert ennek az ostoba állatnak valahol a mélyben megindul az önkitaszítási folyamata, mégiscsak eszébe jutnak a tizennégy éves véresfejű gyerekek, felrémlik egy titkos és mardosó rosszérzés, amely bűzként terjengeni kezd körülötte. Úgy érzi, hogy rossz szemmel néznek rá a faluban, nem ülnek le mellé a kocsmában, nem szomszédolnak nála – s azután már tényleg így is történik. Emlékezetvesztésük súlyos emlékekkel párosul. Amire értelmiségi, császári, tábornoki, párttitkári gazdái nem is gondolnak, azok csapódnak le bűnként a lelkében. Nem a pofon, hanem az utána megjelenő piros folt. A lányoktól elkobzott ezmegaz. Bezárkózik a házába. Nem a keresők, hanem önmaga elől. Elkezd félni magától. (Ellentmondok az előző passzusnak. Igen. Merthogy itt nemcsak bennem, hanem az életben is zavar, ellentmondás van.)

Ami pedig a gazdát, a hazjajin-t illeti, itt van azután igazi zavar. Elítélni, megbüntetni Horthy Miklóst vagy Kádár Jánost? S miért? Orgoványért, emberek Dunába hajíttatásáért, vagy Fürst és Sallai koncepciós peréért, vagy szerb polgárok újvidéki vízbelövetéséért, vagy ruszin, ukrán emberek legyilkolásáért, vagy több százezer magyar zsidó összefogatásáért, vagonokba tuszkolásáért és gázba küldéséért? Vagy Rajk és társai akasztófára juttatásáért, az 1956 utáni véres megtorlásokért, az ilyen vagy olyan koncepciós ügyekért? Vagy mindkettejüket azért, hogy olyan rendszereket teremtettek és tartottak fenn, amelyekben a magyar társadalom többségének élete sokkal rosszabb volt, mint amilyen lehetett volna, amelyek a magyar nemzetet zsákutcás fejlődésben tartották s az unokákig terhekkel sújtották? Megvallom, hogy az utóbbiakat az előbbiekkel egyenrangú bűnnek tartom. De a történelem kegyes volt hozzánk, amikor olyan igazságos ítéletet szabott ki ezekre az emberekre, amelynél mi nem szabhattunk volna ki jobbat. Látniuk kellett azoknak a rendszereknek az összeomlását, amelyeket felépítettek, amelyekre az életüket tették fel, amelyekért gyilkoltattak, áskálódtak, diplomatáskodtak, amelyeknek minden szeglete egy kicsit őket rejtette. Érvénytelenné váltak maguk előtt. Amikor egy Horthy Miklóst egy senkiházi Szálasi lefogattathatott, és alá kellett írnia a kinevezését, ezután már a kormányzó úr őfőméltósága önmaga előtt sem számított. Amikor Kádár Jánost Grósz Károly kikísérte az ajtóhoz, és le kellett botorkáljon a lépcsőn, már elveszett. Ahogy Machbeth, amikor megtudja, hogy a birnami erdő fái megindultak ellene. Már nem kell fejét venni, a fák vonulása irtóztatóbb büntetés. Sőt, megkockáztatom, hogy minden emberi büntetés csak levesz a súlyból, inkább igazol, mint ítél. És mivel az emberi ítéletek többnyire nem is különösebben jogszerűek, vagy semmiképpen se tudják eltalálni a Macbethek, a Richárdok érzékeny pontjait, nem sokat érnek. Az egyetlen igazi büntetés a kitaszíttatás. Ez pedig már előbb bekövetkezik.

Bárdossy Lászlót nem lehetett megtörni a vádakkal, mert azok nem érintették a benső kételyeit. Sokkal irtózatosabb lett volna számára, ha csak annyit mondanak: egy úriember nem tesz ilyet, elárultad neveltetésed, saját világodat. Ha úgy szembesült volna a tényekkel, ahogy Cs. Szabó írja le Kozma Miklósról, aki Kárpátalja kormányzói biztosa lett 1939-ben. Egy napon felhívta Cs. Szabót Ungvárra. Az első napon csak csevegett.

„Másnap este majdnem rögtön rátért apjára s gyermekkorára, nincs fogalmam, milyen elragadó a táj felső Ungban, majd elvisz kocsijával szűz erdőkön át. Hirtelen elváltozott az arca, ijesztően bíborszínűre. Csend volt egy darabig. Az erdőkön át! Százszoros titok, amit mond: éjjelenként, nem mindennap, de sokszor holttestek hevernek ott. Öt, tíz? kockáztattam meg rémülten. Vagy egy szekérre való, felelte csöndesen. S hiába tiltakozik, küld híradást titkos drótokon a Belügynek, a hadseregnek s a kormányzónak, bizonyítani nem lehet, mert nappalra eltűnnek a hullák, áthúzzák Galíciába, német megszállt területre, s az SS fütyörészve vállal minden rakományt, vállalná magát a gyilkolást. De ők csak átvevők, nagyban, kicsiben, ahogy jön. Maga a tett a mi lelkünkön szárad. Érted? Mi öljük meg őket. Aznap este már nem feküdtem le tanácstalanul.

Nemsokára felrobogtak vele Budapestre. Szívroham ölte meg, nagyon kegyetlenül. Megfulladt.”

Mert ugyan hol és kik között élhetett volna? Kiben bízhatott, ki bízhatott benne? Az egész mindenség omlott össze. Egy ilyen összeomlás után semmi jelentősége a börtönnek, a halálos ítéletnek. Talán még rémisztőbb a régi környezetben tovább élni, a feleségre, gyerekre nézni, akik ezen a belső összetöpörödésen, rokkanáson semmit sem tudnak változtatni. Aki hallotta Kádár János utolsó beszédét a Központi Bizottság előtt, aki látta, hogyan hal meg magányos kutyaként, egy szobában, ahová nem lépnek barátok és ellenségek, annak aligha van kedve ennél nagyobb büntetésre gondolnia.

Az igazi baj persze az, hogy magunkba kell néznünk. Kénytelen-kelletlen az apróbb csalásokkal, szenvedélyekkel, vagy éppen közönyösségünkkel és megnemértésünkkel. És meg kell állapítanunk, hogy többnyire csak a vakszerencse, az idegek ismeretlen játéka óvott meg attól, hogy ne mi legyünk azok, akik hóhérolnak, besúgnak, embereket elgáncsolnak, félretaszítanak. Arról nem is beszélve, hogy udvariasan beszéltünk, esetleg folyamodtunk olyanokhoz, akikről tudva tudtuk, hogy egy olyan hatalom részesei, amely gyilkoltatott, sokszor lop és hazudik. Együtt voltunk velük, ahogy önmagunkkal is együtt kellett lennünk, aki állandóan csúszkált a „sokmindent, de nem annyit” meredélyén. Ma már tudjuk, hogy szerencse, hogy nem ajánlották fel nekünk. Vagy ha felajánlották, visszamondtuk. Vagy nem mondtuk vissza, csak nem éltünk vele. Vagy éltünk vele, de nem használtuk rosszra. Vagy rosszra is használtuk, de nem bűnösre, és meg voltunk győződve róla, hogy jó lesz. Együtt kellett élnünk azzal az önmagunkkal, aki nem írta be az önéletrajzába, hogy az apja mit csinált a háború előtt, mit tett 56-ban. El kellett fogadni Schiffer filmjében azt a gyereket, majd kamaszlányt, majd felnőtt nőt, önmagunkat, aki nem kereste az 56-ban lelőtt apja sírját, mert minek keresni a bajt. És meg kellett egyezni azzal a hivatalba járó, fizetését minden hónapban felvevő önmagunkkal, aki nem gondolt azzal, hogy miből él az a barátja, akinek nincs hivatala, s nem vesz fel havonta fizetést. Be kell bocsátani a lakótelepi ötvenkét négyzetméterre azt az embert, aki elégedetten mondta a tizennégy éves korú fiának, hogy amíg az öreg van, nem lehet baj, csak meg kell fogni a munka végét. Mi vagyunk azok. Bele kell törődnünk, hogy előremenetelünket, boldogulásunkat egy olyan rendszer olyan embereitől vártuk, akiknek nem volt titok a múltja. Apró kegyetlenségeket követtünk el sokszor tudatosan, máskor öntudatlanul.

„Pártokra, táborokra hasadoztunk! – folytatta Altamira. – A tizenkilencedik század már nem ismeri az igazi nagy érzéseket. A legnagyobb kegyetlenségeket követik el, kegyetlenség nélkül.

– Annál rosszabb! – vetette közbe Julien. – Ha valaki bűnt követ el, legalább élvezze! Csak ez lehet a célja, csak ez mentheti valamennyire!”

Stendhal írja ezt a Vörös és fekete báli jelenetében.

„Igaza van – felelte Altamira. – Az emberek semmit nem élveznek s mindent elfelejtenek, még a bűneiket is. Talán tíz férfit is mutathatnék magának itt a bálon, mindegyiket elítélhették volna gyilkosságért. Ők is elfelejtették már, a világ is. Ha valamikor majd Párizsban élvezhetem vagyonomat, meghívom ebédre, nyolc-tíz ilyen tiszteletre méltó, lelkiismeret-furdalást nem ismerő gyilkossal együtt. Azon az ebéden csak maga meg én, csak mi ketten leszünk olyanok, akiket nem mocskolt be vér. De engem meg fognak vetni, sőt gyűlölni fognak, mint egy vérengző jakobinus szörnyeteget; magát pedig megvetik egyszerűen azért, mert paraszt, aki csak befurakodott a jó társaságba.

A forradalom, melynek élére álltam, csak azért nem sikerült, mert nem tudtam elszánni magam három ember kivégeztetésére s nem osztottam ki hét-nyolc milliót a híveim között olyan pénztárból, amelynek kulcsát én őriztem. Királyom ma felakasztatna, de a forradalom előtt tegezett; s ha akkor leüttetem azt a három fejet és kiosztom a láda pénzt, az már félsiker lett volna, s ugyanaz a király ma a nagykeresztjével tüntetne ki. Talán még a hazám is kapott volna valamilyen látszatalkotmányt!... Ilyen az élet, sakkjátszma.

– De akkor még nem értette a játékot! – lángolt Julien. – Most azonban...

– Most leüttetném a fejüket, ugye ezt akarja mondani? Nem, girondista sem lennék, amire a múltkor célzott... De majd akkor felelek igazán magának – mondta Altamira szomorúan –, ha már megölt valakit párbajban, pedig ez mennyivel elviselhetőbb, mint a hóhérnak parancsot adni...

– Nem! – kiáltotta Julien. – Aki vállalja a célt, annak vállalnia kell az eszközöket is! Ha nem volnék ilyen porszem, ha volna valamilyen hatalmam, akár három embert is felakasztatnék, ha négy életet megmenthetek!”

1970 márciusában, tizenkilenc évesen Julien Sorel utolsó mondatait írtam a naplómba. Akkor még nem értettem Altamira gróf szomorúságát. A borongó bánatot a szemében. Ma már értem. Hányszor és hányszor vágunk neki újabb és újabb eszmék nevében, hogy három embert kivégeztessünk négyért, adunk parancsot kirúgásokra, beszéljük rá volt barátainkat a távozásra, vállaljuk az eszközöket, hogy elérjük a célt. Hányadszor nem féltjük magunktól magunkat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 34-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=527