MédiaReklámfesztiválokÁllati gazdaságTurcsányi Sándor
Uraim! Nekünk befellegzett. Végünk. Utánunk a vízözön. S ez özönvíz habjain vidáman ringatózik Noé bárkája, benne az állatsereglet. Magyarán, a világ reklámfilm-készítésének érdeklődése a villogó fogsorú férfiaktól az állatok felé fordult. Már a fogpaszta-reklámban is a sárga fogú fenevad a menő. A teremtés koronája elgurult a porban, Fortinbras immár az állatok királya. A díj diadala a versenyzők fölött: Arany Oroszlán, Ezüst Oroszlán, Bronz Oroszlán végigüvölt a nagy pusztán. Az ám, de hogy üvölt! Kezdjük mindjárt a csúcsokon.
Élj úgy, mint a...
A szomjas oroszlán nem az állatkerti csehó neve, hanem a cannes-i reklám filmfesztiválon a nagydíjas mű hőse. Kiégett szavanna közepén kicsiny halom, tetején (mi más?) gyöngyöző palack ásványvíz. Jobbról fotogénül elcsigázott szexbomba csúszik-mászik (őt még nem szorították ki teljesen a vadak), balról a nagytorkú macska. Egyszerre kapaszkodnak az áhított palackért. S elbődül a szörnyeteg. Pontosabban az oroszlán. A démon megdermed. Aztán az olyan vonzó flaskóra pillant, s ő is nagyot ordít. És láss csodát, a nagy fene vad fejvesztve inal, eblábol világtalan világig. Tus. Azért az ásványvíz az úr. Ezt is csak az állatok királyával lehet megcsinálni. Mert mi van, ha balról negyven kilós, cvikkeres, mérlegképes könyvelő kúszik? Bombázónk üvölt, csak úgy reng belé az üveg. A fáradt férfiú még fáradtabb mozdulattal legyint, ez is valami? Hallaná a feleségemet... S a vizet bágyadtan cekkerébe ejtve amerről jött, balra el. Hát nem kár értünk?
A reklámok jelentőségét bizonygatni merőben felesleges. Nagy komolyan beszélhetnénk az európai fal leomlásával megnyílt óriási kelet-európai piacról, és hogy e fal a műholdak akcióba állítása után még a Maginot-vonalnál is nevetségesebbé vált. Ily módon bizonyíthatnánk, hogy a szocializmus építményéből az első vödör maltert nem is forradalmárok, sátorverők, ramkások, hanem Alfonzó és Kibédi lopták el, amikor feledhetetlen mindrámájukban az átutalási betétszámla előnyeire hívták föl a nagyérdemű figyelmét. Skála kópé is csak egy újabb téglát bugázott a falból. Nem érdekes. Minek, mikor a mai publicisztikában minden szinten szinte minden dolgozatban szerepel a megkapóan bárgyú fordulat: ez itt (nem) a reklám helye. Ez a lényeg. Eresszük csak nyugodtan magunkra a reklámfilmeket, már résen kell lennünk, magunkra sem kell figyelnünk, inkább örüljünk. Örüljünk, hogy paprikás krumpli ma már csak szamizdatban készül, az első nyilvánosságban Hortobágyi serpenyős falatok vagy János vitéz liebling speise. Az utak szélén hatalmas táblák reklámokkal, az Európába vezetőn pedig a reklámfilmek. Harsog az átmeneti kor szava. A reklám kijelöli az időt, ő az élet tanítómestere. Miről szól? Mindnyájunk örök bajáról, hogy rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, egy új, egy másik, egy szebb életet szeretnénk. S ehhez nem kell még csak lottó, sorsjegy, hasonló sem, egy darab szappan is elég. (Ebben persze lehet valami.) Nem vitatkozhatunk, mert ím mi is megrendszerváltottunk, megy ez, mint a karikacsapás. Csak hát ha a mosópormackók logikáját követjük, semmi okunk az örömre. Kiderül, hogy a fogyasztói társadalom sem fenékig tejfel, ott is változtatni kell az emberek életén. És mi lesz, ha már minden rágógumit megvettünk? Az utakat mind lezárják?
Nemcsak a mindenáron való fogyasztásra buzdító alkotások sajátja ez a tempó, hanem a javító-nevelő szándékúaké is. Ezek azok, amik itthon úgy kezdődtek vala, hogy törődjön többet egészségével. Amott meg: du must dein Leben ándern! Dohányozz kevesebbet, a jobb emberek közé fogsz tartozni. Húzzál kotont, milyen snassz folyton injekciózásra járni, nem beszélve az AIDS-ről. Ne üsd el részegen a gyerekeket stb. Végül megint csak az állatok. Boldog majomcsalád, elefántbébi, kiscica, kutyus, papagáj, harmónia, majd a vokál: élj úgy, mint az állat! Pedig erre senkit sem kell biztatni. Magam jelentős eredményekről számolhatok be. Ebben egész jók vagyunk. A műfajban az ausztrálok a legnagyobbak. S általuk tekinthetünk játékfilm és a reklám kapcsolatára először. Az ő módszereik mellett elbújhat az eddig ismert összes hivatásos ijesztgető, Hitchcocktól Cronenbergig. Halálos gázolás, autós karambol egy-egy percben, s több vér, több gazdátlan végtag, mint az említettek egész életművében. Naná, megfogadjuk, hogy jók leszünk. Nehéz eldönteni, hol több az agresszió, a példában vagy a példázandóban. A játékfilmmel való hasonlítgatás nem véletlen. Az élet megváltoztatásának vágya, lehetősége a celluloid megalapítása óta az amerikai film nagy hazugsága. A hollywoodi álom, az American dream. Mindenáron, és akármilyen rövid időre is. Általában másfél órára. Happy end van akkor is, ha a sikeres üzletember oltár elé vezeti a kurvát (pedig ez ugye inkább szomorú kezdetnek tűnik), ha kocsijukat a Grand Canyonba kormányozzák a lányok, mert hisz megérte. Ha kis időre is, de sikerült. Még ha az életem az ár, akkor is. És ránk is happy end vár, hiszen mennyivel olcsóbb a házasságnál, a halálnál az újfajta ablaktisztító. Be van, kérem, bizonyítva. Minden eladó, és az álmok a legolcsóbbak. Már-már gyanúsan azok. Azaz csupa-csupa száguldás a semmibe egypercesekben elbeszélve. Semmi se drága, és most az is sokkal olcsóbb.
Való igaz, ezt vakító fogsorú férfiaknak semmi pénzért, de dús idomú hölgyeknek se nagyon hinnénk. Ennyi állatságot csak állatok adhatnak be nekünk. Tehát ez itt a Brehm helye. Ha nézzük ezeket a kicsi állatfilmecskéket, miként motroz maci mopeden, s nyer lottón a süni, biztosítja életét az akrobata evetke, értelmét veszti, vagyis visszájára fordul egy régi tévedésünk. Bebiztosítva, bevásárolva büszkén állíthatom, igényes vagyok, mint egy állat.
A bárányok csöndben vannak, a papagáj nem beszél, tolmácsgépe van. E ponton szomorúan kell szembesülnünk szokásos büszkeségünkkel, a fényévnyi lemaradással. Nálunk még dühöng a reklámfilmekben a buta macho-kultusz. Itthon tolmácsgépe még csak a menedzser arcúaknak van. Az állat, igaz, néha már lopott kocsin szökik a rezervátumból a reklámfilmes karrier felé, de jobbára még csak mint eledelpusztító. A reklámfilmművészet csúcsain a macskák rég nem tápot vennének, hanem hitelkártyát vagy friss levegőt. Ők a funkcionárius állatok. Vannak azért funkciótlan jószágok, mintegy walkman szerepkörben, akik éppen csak arra járnak, ahol a dolog történik. Falusi kocsma udvarára lovaskocsi érkezik, de az ott mért, legkiválóbb sört a kocsis issza meg. Ennek a fajtának előretolt egyedeivel már itthon is találkozhatni. Emlékezzünk a jó étvágyú férfiúra, aki csak a csokit pusztítja, a bocit inkább egy darura szereli.
Szóval az ember verve van. A férfi KO-ra. A nő is csupán a konyhába szorultan látható, hiszen mosogatni, mosni azért csak kell. Az eddig tuti nyerő gyerek is kezd lejátszani. Még föl-föltűnik ugyan, de mindig vele van kedvenc kiskutyája, kismacskája, kardfogú patkánya. De nem járunk még az evolúciós lánc végén. (Ha ezt szegény Darwin megérhette volna!) Mint ahogyan felnőttet váltotta a gyerek, az anyatigris helyére már a fókabébi tör, s a ma született atka. Innen a jövő is kiszámítható. De nem kell fáradni a számítgatással, hisz már nyomokban fölfedezhető. Az oroszlán Grand Prix-je, a ló Arany Oroszlánja pünkösdi királysága csupán. Esztendőre vagy kettőre Noé partot ér. Az állatok is letűnnek majd. A csúcstechnológia fölöslegessé teszi őket. Ma még csak magától parkoló kisautó, legszűkebb résen átbúvó ügyes kis masina. Ismerjük már a sci-fikból. A megelevenedő tárgy következik. A kés, mely magától hasít, s közben kacsint. Elengedett kézzel tűrjük, hogy a hajszárító a fejünket veszi célba, indul torkunknak az önborotva. Félelmetes.
Ijedelmünk azért korai, a ma még az állati elmék kora. A feszültséget oldandó, igyunk hát egy sört. Addig jó, míg ezt Brehm Alfréd szerint tehetjük. Ámbár az aranyfácán már régóta ismeretes Európában – mondja Bodinus –, a szemlélő mégis mindenkor elragadtatással pillant reája. Egészségünkre!
A barom szép
A világhelyzet ismerője, ha a dolgok honi állására kíváncsi, ezek után csak egyet kérdezhet: Nálatok laknak-e állatok? A háztájiban való körültekintésre pedig bőségesen adhat módot a XXII. Magyar Reklámfilm Szemle anyaga. A kérdésre több válasz is lehetséges. Az első, a kézenfekvő (Naná, de mennyi!) vizsgálódásunk szemszögéből kissé félrevezető, hiszen reklámjainkban alig is akad egy kóbor kutya. Fülhallgatóval fején tacsi élvez: ő a Hitachi. De ha a céget – teszem azt – Hikorinak hívnák, ebünk helyett egy korcsolyát látnánk. Akkor a másik válasz, a nem az igaz? Nem igaz.
A helyes válasz: igen. Csakhogy a magyar reklámfilmek kedvelt állatait hiába is keresnénk a Brehmben, és Kis állathatározónkkal sem jutnánk messzire. Pedig igen jól ismerjük őket. A mi hősünk a palimadár, vagy uram bocsá’ a marha, azaz a barom. Aki mosóport tölt a kávédarálóba, szalmazsákba kuporgatja krajcárjait vagy ásás útján próbál aranyhoz jutni. De láthatunk még bőséggel hülye öregasszonyt, buta parasztot, sötét munkit, szép számmal olyanokat, akik valamit mindig rosszul csinálnak. Íme, a sok reménytelen eset. Tanulj belőle, hogy ne legyél hülye, te hülye – szól az üzenet. S mi bizonnyal – hisz erről vagyunk híresek – össze is kapjuk magunkat, s odahagyva e szánalmas népséget, usgyi Európába, de legalábbis a sarki üzletbe még egy toalett kacsáért.
Legfőbb érték az ember. Ebben is átvertek minket sokáig... Ma már hiteles adatokat kapunk az ember valódi értékéről: 14 forint 28 fillér (ami efölött van, azt biztosítják nekünk). Megéri? S innen már csak egy ugrás a társadalmi célú reklám. Éljen! Ne dohányozzon! Éljen! Ne sózzon, ne cukrozzon, ne zsírozzon, működjön olajozottan! Éljen!... anyád! Izgalmas felmérést lehetne készíteni reklámjaink visszatartó hatásáról. Nem arról, hogy a cigarettázástól, promiszkuitástól hány embert tántorított el a jó szó, hanem inkább hány vásárlót tart vissza egy, már unalomig ismert, jópofa fiatalember behízelgően görcsös vigyora az éppen aktuális termék sietős felhalmozásától.
A reklámfilm-készítés hazai problémáinak lényegére tapint a harsány szlogen: Nálunk az amatőr is profi! Így van. (Még ha a csodagép hirdetői nem így értik is.) Nálunk a profi az, aki annak vallja magát. Aki olyan ingbe-gatyába bújik, aki olyan autón suhan, aki olyan borotvával kaszabolja képit, akinek olyan szaga van. Aki olyan, mint... Aki olyan, mintha... igen, mi ilyen kiköpött profik vagyunk. Szépen kimosdatva egész jól állunk ennek a világnak. De még kevés közöttünk az olyan, akinek jól állna ez a világ. Itthon még nem minden természetes. Érthetőek tehát a kedvelt fordulatok: külföldön ez már természetes..., a németek már régóta ismerik..., Uncle Sam már mindent tud a...
Jó, tudom, persze, persze, savanyú a szőlő. Nem bölcs dolog fanyalogni. Helóta nép, helóta reklám. Még mit nem! Különösen ma, mikor a hét főbűn egyike az árva magyart elérhetetlen nyugati kocsival destabilizálni, intimbetéttel dezilluzionálni. Inkább örvendezzünk: helló te nép, helló te reklám! Félperces kis csillogó-villogó, muzsikáló izé, mialatt a legizgágább csecsemő is a dobozra mered. (S ez mint mérgezett nyíl, röptiben, szekértáborok között? Marhaság! Ím, megint csak az állatok világába tévedtünk.)
Du musst dein Leben ändern? Ugyan, itt má’ mindenki másképp csinálja. Lapos kis tanulság ez. Mégis, a mindenki piszkosul igaz belőle. Mert közeledhetnénk ugyan tudományosan a honi reklám felé, s hozzáértésünk bizonyítandó villoghatnánk pompás magyar szavak között, mint célközönség. És célba érünk megint. Célközönség itt boldog-boldogtalan, kicsi, nagy, ember és állat. Célmagyarország. A reklám új világunk szülőanyja. Az igazi demokrata. A tenger hülyeség nem rövidlátóvá, hanem egyenlővé tesz. Nem az újgazdag a parvenü, hanem a világ. Aki nem teheti, álmodik, aki nem tehetné, teszi-veszi. Spórolunk, ha nem is autóra, de villanykörtére, hisz rögtön utána következik. Mehr Licht! vagy Fiat Lux, nekünk tök mindegy. A jó bizonyítvány jutalma protkószidol, a magyar clochard a népszerű újsággal takarózik. Talán nem véletlenül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3179 átlag: 5.35 |
 |
|
