KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/január
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A Filmvilág pályázata Eredményhirdetés
ANIMÁCIÓ
• Hirsch Tibor: Kellesz! Disney gyermekei
• Csillag Márton: Rajzold újra, gép! Animáció új dimenzióban

• Varró Attila: A Hatlövetű jegyében Film noir: menekülő szerelmesek
• Kolozsi László: Szabadság, szerepek Bolond Pierrot
• Stőhr Lóránt: Ködlovagok A miskolci bonniésklájd
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Köves Gábor: Kék bársonyos forradalom Jarmuschtól Tarantinóig
• Schreiber András: Fekete sereg A blaxploitation története
• Strausz László: A bőrszín ára Blaxploitation: a fekete gazdaság
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Intés a túlpartról Beszélgetés Szaladják Istvánnal
• Szaladják István: Bíbortekercs Filmnovella

• Kubiszyn Viktor: Szellem a rendszerben Kiyoshi Kurosawa
• N. N.: Kiyoshi Kurosawa
KÖNYV
• Kelecsényi László: Amerikából jött 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
KRITIKA
• Hungler Tímea: No man est omen Állítsátok meg Terézanyut!
• Kolozsi László: Esztrád nélkül Zsiguli
• Takács Ferenc: A hasznos és a szép Vera Drake
• Vágvölgyi B. András: Utánuk a Kánaán A bőség földje
• Bori Erzsébet: Balkáni vér Az élet egy csoda
• Muhi Klára: Dogma-duellum Öt akadály

• Kubiszyn Viktor: Fékezett habzás Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: A kilencedik nap
• Pápai Zsolt: Luther
• Strausz László: Nagy Sándor, a hódító
• Mátyás Péter: Véget vetni minden háborúnak
• Kovács Marcell: Tapló télapó
• Csillag Márton: Özönvíz
• Ádám Péter: 80 nap alatt a föld körül

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vera Drake

A hasznos és a szép

Takács Ferenc

Mike Leigh retrója az ’50-es évek Angliájáról, amikor még jegyrendszer volt és főbenjáró bűnnek számított az abortusz.

 

Akárcsak idősebb műfajtársát, a regényt, a filmet is két elvont lehetőség igézi, s vonzza magához. A régi poétikák Természetnek és Művészetnek nevezték őket, s ez a fogalompáros ma is használható. Hiszen van egyfelől a maga játékfilm voltáról legszívesebben megfeledkező – vagy a maga fiktív voltát gondosan feledtetni igyekvő – film, amely „maga a valóság”, (látszólag) mindenféle feldolgozás, alkotói döntés, beavatkozás és megformálás nélkül, a cinema direct, a dokumentarizmus, a filmszociográfia, a tényfeltáró filmújságírás, a rejtett kamera közvetlen találkozása az élettel és a világgal (azaz a természettel). Másfelől pedig ott van az auteur-munka, a maga közvetített-feldolgozott jellegét nyomatékosan az előtérbe toló művésziség, a csinált, megalkotott, azaz művi voltára minduntalan reflektáló film, amely lehetőleg igyekszik elfojtani mindazt, ami az általa elénk állított látványban a természet akaratlan és elkerülhetetlen megidézése.

Mike Leigh legtöbb filmje – mint velencei nagydíjas új munkája, a Vera Drake is – szemmel láthatólag az előbbi lehetőség igézetében, azaz a Természet vonzásában fogant. Ebben – többször leírták már, de nem árt megismételni – jeles és rangos angol filmhagyomány örököse: filmjei azt a sort folytatják, amelynek elején John Griersonnak a húszas évek végétől készülő dokumentumfilmjei állnak, s amely sorban ott találjuk az ötvenes évek-beli free cinema dokumentarista örökségét, mint ahogy Richardson, Anderson, Reisz és Schlesinger korai pályaszakaszának szociálisan érzékeny és realista munkáit, vagy akár az idősebb pályatárs, Ken Loach szociografikus „dokumentumjátékfilmjeit”.

Ehhez a „természetességhez”, a közvetlen-közvetítetlen életszerűség illúziójának a felkeltéséhez Mike Leigh jellegzetes alkotói módszere vezet el. Ennek lényege, egyben közlendője, hogy a műalkotáson kívüli élettapasztalat szinte magától, a lehető legkevesebb átalakítással alakuljon át művészi tapasztalattá. A Vera Drake is ennek a receptnek megfelelően készült: Leigh csupán a témát és a történet közvonalait határozta meg: a történet a maga végleges formáját, a karakterek a maguk jellegét a film készítésében részt vevők kollektív rögtönzésében kapták meg.

De ezúttal a recept új elemmel egészült ki. Ez a – lazán értelmezve – cinema directes módszer többnyire az aktualitások, az aznapi állapotok feltárását és bemutatását célozza (például Loachnál, de Leigh korábbi filmjeiben is), az élettapasztalat, amelyet közvetíteni próbál, logikusan a mai élettapasztalat (hiszen ez az, amit valóban tapasztalunk). A Vera Drake azonban – izgalmasan kísérleti módon – valamiféle retró-jellegű cinema direct: a mai élet megidézése helyett a történelmi tapasztalatra emlékezik, illetve a történelmi emlékezetet eleveníti közvetlen élettapasztalattá.

A film 1950-ben játszódik, a háború utáni nadrágszíj-meghúzós korszakban (Angliában még javában tart a jegyrendszer, s olajozottan működik természetes kiegészítője, a feketepiac). Egy munkáscsalád mindennapjait követjük nyomon – az angol munkásélet korabeli tárgyi környezetét, szokásvilágát és nyelvezetét páratlan gonddal és alapossággal rekonstruálja a rendezés. Ennek a világnak a középpontja az anya, Vera Drake, aki úri házaknál takarít, gondját viseli családjának, suta és gátlásos lányának vőlegényt szerez, gondoskodik öreg édesanyjáról, átjár segíteni egy nyomorék szomszédhoz. Önzetlen, segítőkész és életvidám asszony, a nehéz és nélkülözésekkel teli élettől korán megöregedett, fizikai vonzalmat rég nem kelt már senkiben, de mosolygós jó kedélye és bizakodása töretlen.

Ám önzetlensége és segítőkészsége egy szokatlan és – legalábbis a jogrend szempontjából – kétes formában is megnyilvánul. Vera ugyanis titokban „angyalcsináló”: családja tudtán kívül hosszú-hosszú évek óta abortusszal segít bajba jutott munkáslányokon és sokgyermekes munkásanyákon. Ingyen csinálja, ami pénz befolyik a dologból, azt mind lelkiismeretlen barátnője nyeli le, aki – Vera jóságával és jóhiszeműségével visszaélve – nemcsak cukorral, csokoládéval és teával, hanem abortuszokkal is feketézik, ő közvetíti ki Verát a teherbe esett lányoknak és asszonyoknak.

Aztán persze fény derül a dologra. Beindul a törvény gépezete: Verát letartóztatják, bíróság elé állítják, börtönbüntetésre ítélik. Az összetört és megsemmisült asszony semmit sem ért az egészből: ő csupán segíteni próbált a bajbajutottakon, mégpedig önzetlenül.

A film – első olvasatban, azaz nézetben – így valamiféle történeti szociográfiának mutatkozik, a haszonelvű és didaktikus művészet példájának, amely jól körülhatárolt „társadalmi problémát” taglal és véleményez: az abortuszt, amely akkoriban még tiltott volt Angliában, s csupán igen speciális esetekben hajtották végre. (Ezt a didaktikus-publicisztikus jelleget erősíti az eszmei ellenponttal szolgáló párhuzamos cselekményszál: az egyik úri családban, akiknél Vera takarít, a megesett úrilány pénze és kapcsolatai révén minden jogkövetkezmény nélkül mehet el szakszerű abortuszra.) Didaktikus, sőt sematikus a „lent” és a „fent” világának a szembeállítása, az értékek láthatólag a „lent” javára elfogult leosztása: a munkáscsalád szegényes életét meleg közvetlenség, őszinteség és szeretet jellemzi, a gazdag úri házat viszont közöny, érzelmi sivárság lengi be.

De – hogy, hogy nem – megtörténik a csoda: a Természet a szemünk láttára átlényegül Művészetté, a szociográfiai-publicisztikai tényből magasrendű művészi igazság támad, a hasznosból szép lesz. Ez a csoda alighanem a színészi játék műve, különösen a Verát alakító (inkább: élő) Imelda Stauntoné. Egy idő után már csak őt látjuk, az ő arcát. Csúnya, öreges, sőt taszító arc ez, s hogy mi zajlik emögött az arc mögött, Vera szívében és eszében, nem tudjuk. De idővel elhisszük, hogy ez az arc egy evilági szent arca. Mint ahogy elhisszük együgyű ártatlanságát is, a benne lakozó és belőle áradó jóságot is, sőt még azt is, hogy sorsa és elbukása (mely végső erkölcsi felemelkedés is egyben) valójában mitikus magasságokat és spirituális mélységeket idéz: az ótestamentumi Törvény és az evangéliumi Szeretet örök csatáját.

Megrendítő, ám szomorúságában is felemelő filmet láttunk, a tiszta Művészet instanciáját.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4787