Magyar MűhelyFilmnovellaBíbortekercsSzaladják István
Részlet a filmnovellából. A történet 1600 nyarán játszódik Hizen tartományban, Japán délnyugati részén, Kyushu szigetén.
Mitzuinak fájt a lába, nehezére esett a menés, ráadásul a gyomra is igen korgott, mert tegnap óta nem evett.
– Háborús időket élünk, hogy dögölnének meg mind azok a rizszabáló szamurájok! – gondolta magában.
Mintha csak a gondolatára felelt volna, Szaburó megállt. Ahogy befordultak a kanyarnál, és felpillantott, hogy megtörölje izzadt homlokát, a távolban, a rizs mellett ülve megpillantott egy rónint. Szaburó állt, úgy nézte, Mitzui majdnem beleütközött. Még jó messze volt, ott ült mozdulatlanul, nekik háttal. Mindketten megrettentek. Volt valami természetellenes abban a testtartásban, ahogy ott ült keresztbe tett lábbal, kissé megroggyant gerinccel. Nem vett tudomást a Napról, amely már jócskán előrehaladt az útján, s az úttal párhuzamosan sütött, egyenesen a rónin hátára. Csak a jobb térdére vetődött a ringó rizsnek némi árnyéka. Úgy ült ott, mintha maga elé nézne, s a meszszeségbe vezető út első porszemeit vizsgálgatná.
Szaburó, és Mitzui összenézett. Néhány napja, az egyik reggel találkoztak ezzel a róninnal, ugyanezen az úton, innen nem is olyan messze. Megelőzték, s ő mögöttük lépdelt, nézte a vízben álló halakat, s az út porára kiloccsanó vizet.
Valahogy csend lett. A máskor oly zajos rizsföld, bogarak, madarak hangja , még a szél zizegése is elhallgatott.
– De mit csinált ez itt egész nap? Neki nem számít az idő, mint nekünk! – fogta el az irigység Szaburót.
Innen már látszott a rizsföld közepén, a kis dombocskán álló cseresznyefa. A rizsen keresztül keskeny csapás vezetett a fához, és a körülötte lévő kis tisztáshoz, mutatva, hogy az erre járók itt keresnek enyhet a déli hőségben. Igaz, az ösvényt minden évben beültették rizzsel, de hiába, a tulajdonosok bosszúságára valaki mindig kitaposta. S ha valaki kitaposta, miért ne lehetne odaülni? A rónin szinte a csapás végében ült, attól néhány lépésnyire a rizs mellett, mint aki elindult, de váratlanul elfáradt.
Lassan, óvatosan közeledtek. Ismét összenéztek, majd amilyen halkan csak tudták, letették a vödröket, mert nem akarták zavarni a nyikorgással, amit az üres vödrök csaptak. Féltek, tudták, ha megzavarják, akár az életükkel is fizethetnek érte. Térdre ereszkedtek, meghajoltak, s mikor megszólították a rónint, a por a szavak lehelletétől kavarogni kezdett, s az arcukba csapott.
– Uram!
A rónin mozdulatlan maradt, nem fordult hátra.
– Uram!
A szamuráj most sem mozdult, ők pedig egy kicsit közelebb csúsztak.
A rónin most sem szólalt meg, a harmadik megszólításra sem, s nem is mozdult. De ezt mindketten inkább szerencsének tartották, mert úgy érezték, hogy abban a pillanatban, mikor a szamuráj megfordul, ők szörnyethalnak. Pedig nem volt semmi fenyegető a rónin testtartásában, inkább béke. Mégis, így öszszegörnyedve is hatalom áradt belőle, olyan hatalom ereje, amely mindenen keresztüllát. Szaburó és Mitzui úgy érezték lelepleződtek. Hajlandóak lettek volna megvallani minden bűnüket, még akkor is ha egyáltalán nem kérdezik őket, és talán még azt is, amit csak elgondoltak, vagy még meg sem született bennük, csak a hajlamát érezték.
Miután semmi választ nem kaptak, óvatosan felálltak, s közelítettek. Mitzui és Szaburó látott már halottat, de most bizonytalanok voltak. Itt minden másnak látszott, mint ami. Mitzui a bal válla felől közelített a róninhoz, készen arra, hogy bármikor hátraugorjon, Szaburó pedig, bár eddig bátornak tudta magát, kissé lemaradt.
Az úton egy hernyó araszolt, ők is épp olyan lassan csúsztatták a lábukat a porban, s belül éppúgy vonaglottak a félelemtől.
Mitzui óvatosan megbökte, nem is bökte, csak megérintette mutatóujjával a szamuráj vállát, aztán gyorsan visszakapta a kezét. Legyek repültek fel, majd rögtön visszaszálltak. A rónin még mindig nem mozdult.
– Úgy látszik, halott. – gondolta Mitzui.
Most megint közelített, s már erősebben lökte meg. A rónin előrelmndült, de nem bukott fel. Szaburó úgy érezte, neki is tennie kell valamit, s a gyávák bátorságával, akik azt hiszik, hogy már mindegy, jó nagyot taszított a látszólag élettelen testen. Ebben a pillanatban a rónin kiegyenesedett, s Szaburó és Mitzui úgy érezte, megállt az idő. A rónin néhány pillanatig úgy maradt, ügyet sem vetve rájuk.
– Katzu! – ordította, s azzal előrebukott.
Ahogy előreesett a porba, immár valóban élettelen testként, az övéből egy tekercs esett ki, amelyre félig ráborult. Kifolyó vére befestette a tekercs szélét, s a vörös tintafolt egyre növekedett, növekedett, mint valami vörös pecsét, ahogy a papír rostjaiba beszivárgott. A vértől a tekercs széle mellett sáros csomókká vált a por.
Szaburó és Mitzui az ordítástól eszüket vesztve menekültek a vödrök irányába. Aztán mikor végre összeszedték a bátorságukat, visszafordultak, elindultak a halott rónin felé.
– Na, ez kiszenvedett. – mondta nagy szakértelemmel Mitzui.
Közömbösen beszélt, mintha nem történt volna semmi, mintha nem is ő menekült volna olyan kétségbeesve néhány perccel azelőtt.
– Láttam már ilyet. – közölte. – Nem ez az első halott életemben. – és ez igaz volt.
– Tüntessük el! De aztán vigyázz, hátha van nála valami!
Gyorsan dolgoztak. Kiforgatták a felső ujját, az obit letekerték, s a testet behúzták a rizs közé, a vért porral szórták be. Azt azonban nem vették észre, hogy ott beljebb a rizsen túl, a fa közelében, egy másik test is fekszik.
*
Este a tűz mellett Szaburó végre kicsavarta a tekercset. Eddig is lett volna rá alkalom, egy pillanatra bele is néztek, mivel nem bírtak a kíváncsiságukkal, de az igazi vizsgálatot későbbre tartogatták, amikor már biztonságosabb helyre érnek.
– Semmi érdekes, hidd el semmi érdekes. – mondta Szaburó Mitzuinak. – Valami írások, meg képek. Nem ér ez semmit.
– Azért csak olvasd el! Soha nem lehet tudni! – erősködött Mitzui.
A papírt finoman átvilágította a tűz táncoló fénye, ahogy Szaburó kitekerte. Most a tűz felé fordította, hogy több fény érje, s könnyebben tudja olvasni.
– 1600. jún. 10. – Szaburó hangosan olvasott, s bár egyikük sem halotta még a rónin hangját, kivéve azt az utolsó kiáltást, amit a halála előtt hallatott, és amitől úgy megrettentek, mégis úgy tűnt mintha ismernék, ott szólt egészen belül, s még Szaburónak is úgy tűnt, mintha saját hangja összekeveredne a szamurájéval, s nem is ő beszélne. A tűz pattogása is elhalkult, aztán, mintha a környező világ is megszűnt volna létezni, a rónin hangja betöltötte az estét, majd a képzeletükben megelevenedő kék égboltot, és az alatta elterülő mezőt:
– 1600. jún. 10.
A földúton, a délelőtti napsütésben egy magányos rónin közeledett. Alakja még egészen kicsi volt a távolság miatt, kényelmesen lépkedett, úgy tűnt, nem siet sehová. Egyik nagyúr, vagy daimjó címerét sem viselte, de járásából méltóság sugárzott, s valami megingathatatlan, határtalan nyugalom, olyan emberé, aki már nem tartozik elszámolással senkinek. Negyven, negyvenöt éves lehetett, arcán a tiszta, szemlélődő nyugalom kifejezése ült.
Nisidzsima Kensho harminc éve lett szamuráj, akkor tette le a fogadalmát, hogy életét a kardforgatásnak szenteli. Jóval később, egy alkalommal, mikor találkozott Shingen Shakuval, a híres festővel, ráébredt, hogy útja túl száraz, csak bíborszínű vérrel szegélyezett, s festeni kezdett. Rabul ejtette a fekete tus, és a végtelen üresség. Innentől kezdve mindig hordott magánál ecsetet és papírt, s ha meghallotta a dolgok mögötti csendet, festeni kezdett. Át tudta magát adni a pillanatnak, s olykor egy-egy haikuval is megpróbálkozott, de leginkább csak a megfigyeléseit rögzítette. Örömét lelte a repülő madárban, s életét is elsuhanó árnyéknak látta a kék ég alatt.
A nap kissé a szemébe sütött, ezért összehúzta a szemét, de hátán lévő szalmakalapját nem tette fel. Felpillantott, és az ég fényessége miatt méginkább össze kellett húznia a szemét. Magában ismét elmondta a fogadalmait, nem megszokásból, s nem is azért, hogy el ne felejtse, hiszen már oly régóta élt azoknak megfelelően, inkább azért kezdett neki, mert amikor az üres kék eget nézte, úgy érezte, nincs valódi különbség közte, és mély kékség között, amit lát.
„Nincs nevem. „
„Nincsenek szüleim. Az eget és a földet tekintem szüleimnek. „
„Nincs otthonom. ....”
„Nincs isteni hatalmam. A becsületesség az én isteni hatalmam.”
„Nincsenek eszközeim. A tanulékonyság az én eszközöm.”
„Nincs varázserőm. A legbensőbb énem az én varázserőm.”
„Nincs életem és nincs halálom. A légzésszabályozás művészete, ami az én életem, és halálom.”
Aztán visszanézett a távolba vesző útra. Határozottan ment, de lépései nem kemények voltak, inkább ruganyosak, olyan lépések, amelyek bármelyik pillanatban készek kitérni. Keze a kard tokján nyugodott, szabályos tartásban, behajlított hüvelykujjával úgy érintette a kard markolatának kézvédőjét, hogy bármikor ki tudja pattintani a tokból, és azzal a mozdulattal ki is rántani. Úgy tűnt, érdeklődéssel figyel mindent, az út menti rizs hullámzását az enyhe szellőben, vagy az eget. Lenézett a lábára, nézte a szalmaszandálját, ahogy egyik lépést teszi a másik után az út porában.
„Nincs testem. A belátáson alapuló bölcsesség az én a testem.”
„Nincs szemem. Villámlás a szemem.”
„Nincs fülem. Az éber figyelem a fülem.”
„Nincsenek végtagjaim. A gyorsaság, ami az én végtagom.”
„Nincs törvényem. Az önvédelem a törvényem.”
„Nincs haditervem. Az ártás és nem ártás szándékától való megszabadulás a haditervem.”
„Nincs tervem. Az első adandó alkalom megragadása a tervem.”
Igen meleg volt a kellemes gyenge szél ellenére, néhány izzadtságcsepp csúszott le az arcán, de nem törődött vele. Előre nézett, egyenesen előre, de a külső szemlélő számára úgy tűnt, inkább magába húzódik, s mélyen figyel.
„Nem teszek csodát. Az igazság az én csodám.”
„Nincs alapelvem. Minden körülményekhez való alkalmazkodás az én alapelvem.”
„Nincs taktikám. Az üresség és telítettség az én taktikám.
„Nincs tehetségem. A találékonyságban van a tehetségem.”
„Nincsenek barátaim. A lelkem a barátom.”
„Nincs ellenségem. Az óvatlanság az én ellenségem.”
„Nincs páncélom. A jóindulat és igazságosság az én páncélom.”
„Nincs váram. A megingathatatlan lélek a váram.”
„Nincs kardom. A tudat egyetemes üressége a kardom.”
Tiszta arca volt, az a fajta fegyelem ütött át ezen a rezzenéstelenségen, mint az évekig tartó képzés után egy no-játékosén, aki maszk mögött beszél, mégis megindítja, vagy megrettenti a szívet szándékának megfelelően.
„Az idén későn érik a rizs, s a vándormadarak is későn érkeztek.”– gondolta magában, ahogy nézte a mellette zizegő, s rövidesen beérő rizsszálákat.
Egy kicsit később megszakadt a rizs katonás sora, egy láb lógott ki a legázolt rizsből. A halottat csak úgy behúzták a rizsbe, legalább kétnapos lehetett, s úgy tűnt, mintha ezen az úton azóta nem járt volna senki. Ruháját lecibálták, csak ágyékkötőjéből lehetett arra következtetni, hogy valaha szamuráj lehetett. Az úton összekuszált nyomok árulkodtak egy küzdelemről. Ahogy közelebb ért, legyek serege fogadta, akik közeledtére reppentek fel a halott emberről.
„A halál után, milyen nagy a csend. Belül csend, kívül madárszó.”– gondolta.
Felnézett a pacsirtára, amelyik a mező fölött lebegett, és hangosan énekelt.
„Az az igazán csoda, hogy a parasztok még mindig termelnek. Igaz, itt békésnek tűnik minden, olyan, mintha ide nem érne el a háború szele. Pedig bő vérrel van öntözve minden, bő termés várható…” – mondta magában, miközben elhaladt a levágott ember mellett.
*
– Belül csend, kívül madárszó – ismételte Szaburó.
– Láthatod, semmi érdekes. Meghalunk, és kész. Aztán semmi.
Mitzui dobott a tűzre, a tűz fénye rávetődött a papírra. Szaburó csavart egy kicsit a tekercsen, úgy tűnt, mintha össze akarná tekerni, s lehet, hogy a szándéka valóban ez volt, hogy aztán a tűzbe vesse, de amint tekerte, egy kép jelent meg a papíron. Még látni lehetett, az utolsó mondat jeleit, amikor felbukkant egy festményszerű kép, amely egy pacsirtát ábrázolt. Nem lehetett eldönteni, hogy csak a tűz fényének lobogásától-e vagy valami mástól, de úgy tűnt, hogy a kép mozog. A pacsirta, fenn a levegőben, az ég háttere előtt csapkodott a szárnyával. Nem olyan festmény volt ez, mint amit a templomokban, szentélyekben lehet látni Kannonról, meg más bódhiszattvákról, valahogy sokkal valószerűbb. Az ecsetnyomok keresztbe kasul vonultak a képen, s kép széle is mintha a madár szárnycsapkodásával együtt vibrált volna. Szaburónak, és Mitzuinak az az érzése támadt, hogy még a pacsirta hangját is hallja. Szaburó lassan továbbtekerte a képet, s ahogy az kitűnt, felbukkant egy új dátum.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 889 átlag: 5.41 |
 |
|
