KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/január
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A Filmvilág pályázata Eredményhirdetés
ANIMÁCIÓ
• Hirsch Tibor: Kellesz! Disney gyermekei
• Csillag Márton: Rajzold újra, gép! Animáció új dimenzióban

• Varró Attila: A Hatlövetű jegyében Film noir: menekülő szerelmesek
• Kolozsi László: Szabadság, szerepek Bolond Pierrot
• Stőhr Lóránt: Ködlovagok A miskolci bonniésklájd
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Köves Gábor: Kék bársonyos forradalom Jarmuschtól Tarantinóig
• Schreiber András: Fekete sereg A blaxploitation története
• Strausz László: A bőrszín ára Blaxploitation: a fekete gazdaság
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Intés a túlpartról Beszélgetés Szaladják Istvánnal
• Szaladják István: Bíbortekercs Filmnovella

• Kubiszyn Viktor: Szellem a rendszerben Kiyoshi Kurosawa
• N. N.: Kiyoshi Kurosawa
KÖNYV
• Kelecsényi László: Amerikából jött 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
KRITIKA
• Hungler Tímea: No man est omen Állítsátok meg Terézanyut!
• Kolozsi László: Esztrád nélkül Zsiguli
• Takács Ferenc: A hasznos és a szép Vera Drake
• Vágvölgyi B. András: Utánuk a Kánaán A bőség földje
• Bori Erzsébet: Balkáni vér Az élet egy csoda
• Muhi Klára: Dogma-duellum Öt akadály

• Kubiszyn Viktor: Fékezett habzás Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: A kilencedik nap
• Pápai Zsolt: Luther
• Strausz László: Nagy Sándor, a hódító
• Mátyás Péter: Véget vetni minden háborúnak
• Kovács Marcell: Tapló télapó
• Csillag Márton: Özönvíz
• Ádám Péter: 80 nap alatt a föld körül

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bolond Pierrot

Szabadság, szerepek

Kolozsi László

Kifulladástól a szabadságig, konformitástól az őrületig. És vissza. Jean-Luc Godard bolond szerelmesei.

 

Ferdinand, akit a szerelme nem akar és nem tud Ferdinandnak hívni, és Ferdinand tiltakozása ellenére csak Pierrot-nak hív, már otthagyta a családját, régi, kisstílű életét, és Marienne-nal a semmi felé hajt, vagy ha ez így túl patetikus (bár pontos), cél nélkül halad Franciaországban, és azt kérdi Marianne-tól: kit látsz, ha engem nézel? Marianne azt feleli: egy férfit, aki százzal a szakadék felé tart. És te? – kérdez vissza. Egy nőt – mondja Pierrot, Ferdinand – aki egy férfit néz, aki százzal a szakadék felé tart.

A Kifulladásig hőse, Michel Poiccard (Belmondo alakítja persze) a szerelmével beszélget egy ágyon, többek közt William Faulknerről, akitől – miután kiderül, hogy nem Patricia szeretője, hanem író – Patricia idéz egy mondatot: a bánat és a semmi közül én a bánatot választom. És te mit választanál? – kérdezi a lány. Michel a semmit választja. A semmi nem jobb, de a bánat kompromisszum.

A Bolond Pierrot hősét, Ferdinand-t a szerelem változtatja meg: miután beleszeret Marianne-ba, már nem tud a megszokott, polgári módon élni. Olyan könnyedén hagyja hátra addigi életét, mint amilyen könnyedén csevegnek a régi barátai bármiről, kultúráról, szenvedésről, naplementéről, golfmérkőzésekről, rossz házasságokról. Ferdinand nem rossz házasságban élt, csak elviselhetetlenül hétköznapi, csacsogóan felszínes házasságban.Találkozása, pontosabban újratalálkozása Marianne-nal sorsesemény számára: képtelen a nyolc órákra osztott, sem alkotásra, sem bűnre nem serkentő, 35 fokos hétköznapokban élni. Mintha lázas lenne, vagy bolond. Rómeó, miután megismerkedik Júliával, már nem úgy beszél a barátaival, mint a megismerkedés előtt, a barátai alig értik a szavát, Hamlet, miután meglátta apja szellemét, úgy viselkedik, mint egy eszelős, a hétköznapok, a neki rendelt úri élet sem tudja már a kezét hátracsavarni és megfékezni; érthetetlenné, zavarossá válik a beszéde, de ami másnak dadogás, az valójában az értelmes beszéd: Hamlet, és Rómeó, mintha kifordulna, mintha attól kezdve a fonákját mutatná már mindenkinek. Ilyen Pierrot is, a bohóc: a szavai azért érthetetlenek, mert már visszájára fordult az élete, azért nevetséges, amit mond, mert már nem a világ szabályai szerint beszél, nem azt mondja, amit elvárnak tőle, hanem saját szabályai szerint: vagyis szabad. Szabad, akárcsak Rómeó. Ami Rómeóval és Hamlettel történik, az a sorsesemény. A sorsba beledöfött találkozás után már szinte komikus, amit mondanak. Pierrot, a bohóc, nem azért bohóc, mert vicceseket mond, hanem azért, mert olyan kíméletlenül őszinte, hogy egy nem őszinte ember csak akkor tudja elviselni a jelenlétét, ha azt gondolja, hogy Pierrot bolond. A Bolond Pierrot hőse, amikor találkozik Marianne-nal, választásra kényszerül. A bűn nem más, mondja Levinas, mint rossz válasz. A határhelyzetbe került ember, hogy azonos legyen újra önmagával, hiszen a sorsfordulat kizökkentette, és ellökte addigi önmagától, választásra kényszerül: Ferdinand visszamehetne a családjához, élhetné tovább a vele egykorú francia férfiak nem kényelmetlen, nyugodt életét, járhatna újra dolgozni: ez az egyik lehetséges válasz; vagy elmehet banditának, útonállónak, mehet tovább százzal-ezerrel a szakadék felé; ez a másik. Az ő esetében a bűn az lenne, ha visszafordulna. Ha visszanézne. Pierrot szabad.

Akárcsak a Kifulladásig hőse, Michel (alias Laszlo Kovacs). Godard azt mondta egyszer, a filmhez az is elég, ha szabad embereket fényképezünk.

A Külön banda legjobb jelenetében két fiú és egy lány fogadnak, hogy ki tud rövidebb idő alatt átfutni a zsúfolt, izzadó Louvre-on. Átrohannak; és nem pillantanak rá egyetlen festményre sem, ami a festményeket gyakran idéző Godard-nál elég furcsa. De az, hogy szabadok (hogy mindent mernek): fontosabb.

Michel esetében nem tudni mi volt az a sorsesemény, ami kizökkentette, ami miatt bűnöző lett, de már olyan könnyedén követ el égbekiáltó bűnöket, mint amilyen könnyedén besétál egy alkalmi kapcsolata lakásába, amilyen könnyedén leheveredik egy idegen kanapéra, amilyen könnyedén rágyújt. Michel Patricia életének sorseseménye. Patricia zavarban van Michel közelében, eleinte alig találja a szavakat, ha Michel ránéz (igaz, nem is francia, hanem amerikai), feszeng. Michel lenyűgözi. De képtelen Michellel elmenni Olaszországba, képtelen másként élni, mint ahogy él. Mintha azért adná föl Michelt, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy nem tud Michelnek igent mondani, hogy képtelen úgy élni, olyan szabadon, mint Michel. Azt mondja Michelnek, miután elmondta, hogy feladta: tudni akartam, hogy szeretlek-e, és mivel meg tudtam csinálni (fel tudtalak adni), ez azt bizonyítja, hogy nem szeretlek.

Ferdinand és Marianne a tengernél kötnek ki, nem azért mennek oda, a tengerhez, mert a tenger a végcéljuk, de lehetne a végcéljuk a tenger is: a tenger közelségében könnyebb azt hinni, hogy képesek vagyunk másként, szabadabban, boldogabban élni. A tenger látványának vágya olykor nem más, mint vágy a szabadságra. A tenger közelsége felszabadító. Ferdinand és a szerelme úgy élnek – mindvégig érezhetően, csak ideig-óráig – ahogy a hétköznapokkal gúzsba kötött átlagpolgárok (mint amilyen én is vagyok), élni szeretnének: Ferdinand olvas, Céline-t persze, Élie Faure Velazquez tanulmányát, Marianne heverészik, és mindeközben valahogy mindig szól, csöndben, a dzsessz. (Truffaut hasonló, de sokkal sekélyesebb filmjében, A Mississippi szirénjében a szerelmespár egy hegyi faluban, egy menedékházban köt ki. A háttér: havas táj. A főszereplő: Belmondo.)

Ferdinand mégsem boldog. Nem biztos abban, hogy jól választott; és mintha csak a gyötrő gondolatoktól, a bűntudattól, vagy egy kaotikus fejfájástól – ami már olyan kaotikus lehet, mint az a lövöldözés, amiben Marianne „elesik” – akarna szabadulni, a fejére teker két köteg dinamitot, és szinte csak viccből: felrobbantja magát. Nem vagyok normális – ez az utolsó mondata. Ez tényleg undorító – (kevésbé pontos a szinkron: ocsmány vagy) mondja a haldokló Michel a fölé hajoló Patriciának. Mi az az undorító? – kérdezi Patricia.

Melville hőse, a Szamuráj, aki szintén szabad ember, hasonlóan szabad, mint Michel – de hiányzik belőle a könnyedség, a sármját is szótlanságának (Alain Delon) köszönheti – Michelhez hasonlóan az árulójának, és nem az őt üldözőknek adja meg magát. A Szamuráj fegyverét vizsgáló rendőrfelügyelő meglepve fedezi fel, hogy Delon fegyverében nincs golyó. A Szamuráj szikár, akár egy kiszáradt tölgy. Szabad, mert nem tartozik senkihez, már a hétköznapok sem követelnek tőle semmit: a semmi hőse, akár Ferdinand, akár Michel, és ahogy utódja, Léon, a profi is, Luc Besson filmjében. A Szamuráj belép a halálba, Michel kifullad.

Melville egyébként megjelenik a Kifulladásigban; ő Parvulescu, az okosakat, pontosabban godard-i mondatokat mondó író. Mit szeretne elérni az életben, kérdezi tőle Patricia, aki újságírónő. Halhatatlanná válni, aztán meghalni, mondja Parvulescu.

Godard Weekendjének hősei, a házaspár, dühösen, szinte a forradalmárok dühével hajtanak neki a világnak sportkocsijukkal. A Weekend a balesetek filmje, a Weekendben minden véletlenül történik, már senki nem azonos önmagával, senki nem ura a sorsának, ahogy nem ura a volánnak sem, egymásba, egymásnak hajtanak a sofőrök: ebben a világban már a Kresz szabályai sem működnek, a konzumkultúra, a rothadó nyugat világi ebben a harcos, de nem is annyira balos filmben, már teljesen széthullik, itt már valóban ember embernek farkasa, sőt vérfarkasa lesz. Talán ilyen lett volna Ferdinand, mint a Weekendben a férj, ha otthon marad, ha nem szólítja meg a szabadság – amit Franciahonban egyébként Marianne-nak neveznek.

A Megvetés szintén Bolond Pierrot antitézise, férfihőse cseppet sem bolond. A film hősnője – Brigitte Bardot egyik legjobb alakítása – azért utálja a férjét, mert a férje nem tud szabad lenni. Mert arra is képtelen, hogy ne neki engedelmeskedjék. Godard filmjei kamaradarabok: szinte minden filmje egy kapcsolatról szól. Szinte minden (korai, vagyis a rettenetes maoista korszaka előtti) filmjében hosszasan beszélget egy férfi és egy nő: a Megvetés párbeszéde talán a legelevenebb, ebben van a legtöbb olyan mondat, amit szinte minden férfi hallott már (nőtől) vita közben (ismerlek, nagyon is jól ismerlek már, mondja Bardot egészen hidegen), és kevés dologtól retteg egy átlagos férfi (egy olyan férfi, mint amilyen Michel volt) jobban, mint attól, hogy azt kell éreznie, a társa szemében ő már a szabadságra sem kapható, hogy kasztrálták azt a szervét, ami a szabad életre alkalmassá és képessé tette. A Godard-filmekben gyakran beszél arról férfi és nő, hogy miért is nem szeretkeznek. Beszélnek; ahelyett, hogy szeretkeznének. Annak ellenére, hogy Bardot a Megvetésben számtalanszor megvillantja a combját, és látni, hol nem barnult le azon a nyáron, a Megvetés hideg, és hátborzongató film: nem erotikus. A Bolond Pierrot vonzó film.

A Megvetésben Piccoli végig pötyögtet a Hammond-orgonán (elviselhetetlenül). A Bolond Pierrot inkább a free jazz filmje. Ez a zene látni tanít. „Megpróbálni meglátni, amit hallunk, és meghallani, amit látunk.” – nyilatkozta egyszer Godard, és a filmjei valóban inkább kortárs zenei alkotások, mint filmek. A Kifulladásigban mindenki, a stáb minden tagja olyan eszelősen végzi a dolgát, mint Michel. Az asszony az asszonyban Anna Karina butuska sanzonokat énekel arról, hogy ő milyen kis butuska. Godard zenéje szabad zene: nem kötik akkordok; nem tonális filmeket csinált, hanem szabad, dodekafón, nem megható, nem mélyen megrázó, hanem nyugtalanító, vásott és elementáris erejű filmeket.

Az avantgarde eredeti jelentése szerint a polgári hadsereg szertelen, különc része. Godard filmjei zenei, és vizuális akciók, olykor merényletek. Avantgarde és brechtiánus filmek. A Kínai lányban Léaud minden szerző nevét letörli egy tábláról, csak Brecht nevét hagyja fönn. Godard filmjei tele vannak elidegenítő effektusokkal. A Weekendben azt a teljesen jogos kérdést teszi fel a férj: ebben a filmben csak bolondok vannak? A Bolond Pierrot-ban Anna Karina, Marianne, azt mondja, bele a kamera szemébe: csak szórakozni akar. Kinek beszélsz, kérdezi Ferdinand. A nézőknek. Feleli Marianne. És megjelenik egy inzert. VIE. Azaz: élet. Majd, később, amikor leérnek a tengerhez: RIVIERA.

Roland Barthes azt írja Brechtről: „A Brecht-életmű cinkosa a világnak…a Brecht-kritika nem a szövegmagyarázóra tartozik, hanem teljes egészében a nézőre, az olvasóra, a fogyasztóra, az érintett emberre”. Igaz ez a Brecht-rajongó Godard életművére is. A Godard-filmekről írni tuladonképpen csak úgy lehet, ha írás közben beismerünk valamit: hogy bár olthatalanul vágyunk rá, nem vagyunk szabadok, sem elég bolondok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4776