Láttuk mégAsterix és ObelixÁdám Péter
A filmről egy régi anekdota jutott az eszembe, amelyet Kéry Lászlótól, a Nagyvilág néhai főszerkesztőjétől hallottam. Amikor, még az ötvenes években, egy író elküldte Ottlik Gézának a 1848/49-es szabadságharcról szóló történelmi regényét, Ottlik a mű elolvasása után a szerzőnek csak ennyit mondott: „Tudod, nekem ebben a te könyvedben az tetszett legjobban, hogy nálad nem bukik el a szabadságharc, nem úgy, mint a Graczánál...” Ebben a filmben is győznek a gallok, nem úgy, mint Julius Caesar A gall háború című művében, amely a róluk való hézagos ismereteink csaknem kizárólagos forrása.
De hát hogyan is ne győznének, amikor ezek a filmbeli gallusok mind egy szálig megejtően rokonszenvesek, és ugyanolyan jópofák, ínyencek és szerelmes természetűek, mint kései leszármazottaik. Hogyan is ne győznének, amikor ők már képregényben, sőt, rajzfilmen is laposra verték az ellenséget. És hogyan is ne győznének, amikor övék a varázsital, amelyből elég néhány csepp, és máris légipostán küldik vissza a feladóhoz, méghozzá puszta ököllel, a marcona római harcosokat...
Mindössze az a bibi, hogy a forgatókönyv írójának már nem jutott a varázsitalból, ezért amilyen magasröptű a filmben minden verekedés, olyan földhözragadt és ösztövér a cselekmény. Ezt, sajnos, a rómaiak krónikus idiótaságának, a gall harcosok aranyos bumfordiságának, korántsem szellemtelen beköpéseinek és a gall lányok minden igényt kielégítő mellbőségének sem sikerült ellensúlyoznia.
Az Asterix és Obelix ugyanúgy eredetmítoszhoz nyúl, mint a Honfoglalás, és mindkettőt a XIX. századi nemzetkép inspirálja. De míg a franciáknak, szerencséjükre, ironikus-játékos a viszonyuk ehhez a XIX. századi nemzetmítoszhoz, nekünk, balszerencsénkre, tragikus-patetikus. Pedig miránk is ránk férne egy kis önirónia, egy kis önmagunkon való röhögés. Hogy valaki egyszer már elkiabálja: le a tragikus komolysággal! Aki gallus, velünk tart!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1186 átlag: 5.49 |
 |
|
