Peter Brook: MahábhárataA múlt-jelen sötét falánKarátson Gábor
Peter Brook a színpad „üres terében” bármit elénk tud idézni: epikus múltat, hindu istent, világfelfordulást.
Baktay Ervin Mahábhárata- és Rámájana-összefoglalásait (utóbbit amolyan akkor szamizdat-kéziratban) már gyerekkoromban, 1947-ben vagy ’48-ban elolvashattam, és Judhistira, Ardzsuna, Bhíma, Draupadí, Ráma és Szitá (és persze Hanumán) azóta fényes csillagok mindennapjaim mitikus egén. Olvasgattam részleteket a két nagy indiai eposzból továbbra is, ezt-azt, fordításokban, hébe-hóba, de inkább mesélni szerettem őket, mintha csak, érzésem szerint, arra valók volnának inkább, meg játszani: a Rámájanát a mi gyermekeinknek már előadtam százszor is, mindig fényes sikerrel.
Indiai bronzszobrocskák testesítették meg a három főszereplőt: Rámát Visnu, Szitát Laksmi, s volt egy kis Hanumánom is, majomisten; a gonosz démont, Rávanát pedig egy kockás mamusz, rácáfolva alapjában véve békés alaptermészetére; az ő öblében tűnt el a parányi Laksí-Szitá, amikor Rávana-Filcpapucs, mindannyiunk rémületére, elrabolta.
Ráma ugyanis ugyanúgy avatárja a volt Visnunak, az indiai Hármasság középső alakjának, mint később Krisna, vagy Szitá Laksímának, Visnu mennyei társának. Az inkarnáció indiai gondolata a keresztény számára ismerős lehet, csak éppen ezek az ismétlődő indiai avatárok végigkísérik az emberiség egész történetét. Legemlékezetesebb az őskoriak közül számomra a Hal, aki Manu, az indiai Noé bárkáját vontatta az özönvíz habjain át, s a Törpe, aki egy istentagadó király palotájában megjelenve azzal keltett föltűnést, hogy fölemelni senki sem tudta; míg csak maga a palota össze nem omlott iszonyú súlya alatt.
Maga a Mindenség volt ugyanis Ő.
Ha jól emlékszem; de nem fogok utánanézni; az indiai istenek úgy élnek, örök metamorfózisokban.
Én tehát eszményi közönsége voltam Peter Brook Mahábhárata-filmjének, midőn most végre megnézhettem, igaz, csak videóváltozatban (játszották egyszer, egyetlen estén, az Örökmozgóban, valamikor régen, de azt nem láttam, sajnos); így is nagy gyönyörűséggel néztem, hogy ezt mindjárt az elején leszögezzem.
2.
Ennek a filmnek talán nincs is más hibája, csak éppen ez az egy – a mítoszhoz képest –, hogy film; miközben azt, amit Peter Brook itt csinál, csak filmen lehetett megcsinálni. Varázslat az, az első pillanattól fogva (és remélem, ebben a varázslatban fognak részesülni a Duna TV nézői is, velem együtt újra, amikor ott majd műsorra tűzik); olyannyira, hogy az ember mindjárt azt kérdi magától, mennyire szól a műfaji problémákról magukról. A technika ördöge általi varázslásról (mert tévedés volt csupán üzemzavarokat és hibákat tulajdonítani neki; a „technika csodáit” is ő találta fel); amelynek következtében a Mahábhárata címet viselő indiai eposz már soha többé nem lesz ugyanaz, mint ami volt (majdhogynem azt mondhatnánk, megszűnik létezni, mint film viszont egyszer csak tényleg itt van; az európai közönség számára, legalábbis, amely olvasni a legjobb esetben is csak kurta szemelvényeket olvasott belőle vagy összefoglalásokat – ezek közül „kimagaslik Baktay Ervin műve”, ez a „regényszerű, lebilincselően izgalmas olvasmány”, Vekerdi József szavai szerint, a Mahábhárata – Rámájana 1964-es magyar kiadásának utószavában). Igen, mi ma éppen a varázslóknál (de lehet-e csakugyan varázslat a film?) gondolunk mindig arra, tesszük fel azonnal a kérdést, „ugyan hogyan csinálja” meg, hogy „miért?”; Brook filmje azonban, így érezzük eleinte, mintha nem reflektálna erre a problémára, a filmszalagon rögzített eposzéra; Brook, gondolja a néző, egyszerűen mesélni akar.
3.
Egyetlen pillanatig, a legelején valami tiltakozik is bennem ez ellen: a költő, Vjásza figurája a szokványos „indiai bölcsé”, és én megszeppenek, csak nem a közhelygyűjtemény következik megint; de aztán már ott a gyermek, akinek mesél, mellette az elefántfejű isten, Ganésa, tündöklő maszk, nem is maszk, a színészre helyezett elefántfő, elefántisten-lét; vöröslő isten-díszek, kunkori ormány: elvarázsolódunk, kezdődik a mese.
Mélysötét termek tárulnak föl előttünk. Ez az a pillanat, amelytől fogva már semmi sem olyan, mint amire számítana a néző, hogy ezt vagy azt „csak így lehet csinálni”. Brook figyel valamire; és az a valami néha persze az ő színpadi tudása és gyakorlata, többnyire azonban maga a mítosz. Az indiai mítosz, úgy, amint egy lágy könnyedséggel mozgó, a konvenciókat hírből sem ismerő színházi lélekben megjelenik – s nem egy indiaivá bűvölt nyugatiban; itt indiai minden, de sehol semmi egzotikum.
Köralakú fény ül a templombarlang sötét, rücskös falán, s még ebben a köralakú fényben is van valami nagyon jó – most már nem is tudom, miért; a részmozzanatok ebben a filmben persze nem részmozzanatok, minden egybeolvad, ha azonban mégis úgy nevezzük őket, részmozzanatoknak, akkor elmondható, hogy mind a filmfolyamat kiszámíthatatlan, (Brook figyelése szerint) folyton változó és mégis végig egyazon irányát mozgatják, tartják fenn.
– It's about you, about your race, about mankind, rólad szól, rólatok, az emberi nemről – mondja a kisfiúnak az agg Vjásza, miközben az elefántisten kezében egy nagy könyv jelenik meg: a tudásnak is istene ő.
– Volt egyszer egy Bhísma nevű herceg – kezdődik a mese; nekem azt nem kell elmesélnem; az ind regék iránt érdeklődő olvasó úgyis ismeri a Pándavák és Kauravák viszályának történetét, a nagy háborúét; aki pedig nem, a filmből azt, ami őreá és a filmre tartozik, meg fogja érteni: mert itt az egész mítosz képekké, képsorokká változott.
4.
Képtömbökké. Gondolom, itt a Shakespeare-rendező gyakorlatával van dolgunk, aki azonban, legalábbis ennek a filmnek az erejéig, megtért a Szanátana Dharmához, az Örök Törvényhez (mint a „hinduizmust” igazából neveznünk kellene). Minek következtében a drámai csattanások (például, amikor a Kauravák anyja, vagyis hát akkor még csak a Kauravákkal terhes asszony, hatalmas hasával, ráparancsol szolgálólányára, verje meg egy bottal a hasát: „Erősebben! Püföld, ahogy bírod, teljes erődből!”, s egy furcsa nagy gömböt hoz világra, alaktalan, óriási termést, „belőlük lesz a száz Kaurava”, vagy mint amikor ezek a testvérek, ezek a Kauravák, kisvártatva már jól megtermett sihederekként, duhajkodni, dulakodni kezdenek; vagy mint amikor, már a Nagy Csatában, a zöld jég alól tör utat magának, vissza, az élők közé egy rég halottnak vélt harcos), a film detonációi lágyan fordulnak át mindig a következőbe: bármilyen intenzívek is önmagukban véve, az igazi történet az átmenet sötét vagy vakító suhanásaiban rejtezik.
Brook a színpadi előadást tette át, nagyjából, celluloidszalagra, számtalan módosítással, messze túllépve annak puszta lefilmezésén – túl, hová? Nem is játékfilmet csinált.
Ezek a tömbök: tézisek (ami minden bizonnyal megfelel az eredeti ind gondolatnak), de nem tantételek, nincs „mondanivalójuk” (és alighanem ez is indiai módszer). A tézisben hirtelen felénk fordul a lét amúgy talán nem is „létező” igazsága, de neve továbbra sincs, ha van is, az „valami más”; valami más kép, csak éppen nagyon jó. Félrevezető volna jeleneteknek nevezni őket. És tézisek (nem allegóriák) némely alakok is, például a fekete kendővel bekötött szemű szép királyné, aki vak férje kedvéért maga is az örök éjszakát választotta. Tézis Krisnának az életére törőket megbénító epifániája (Brook egyébként rendkívül takarékosan bánik az isteni megnyilatkozásaival), ez a furcsa tüllhálós keret, gyertyáival – valami megdermedés, elnémulás, elvarázsolódás.
Ezek a tézisek vagy centrumok vagy magok magukban véve erős színűek, jellegzetesek – az egész filmet átszövi valami különös, mély, intenzív színesség (a kékek!); miközben ebben az egész filmet átszövőben, nem kevésbé színesben, de igen harmonikusban az egyes magok vagy centrumok vagy tézisek olyan chiaroscuróban egyesülnek, amelyet a régi kínai esztétika jungnak, olvadékonyságnak nevezett.
Ennek az olvadékonyságnak felel meg, egy másik szólamban, mondjuk, a film legnagyobb részét kitevő csata szinte egy helyben álló, statikus volta is – valami, ami nekem különösen tetszett. Mondhatnám, freskószerű, de ez csak tautológia volna: a tökéletes freskó ugyanazért mozgékony, csupa élet, amiért ez a mozgókép nyugodni látszik.
Minden effektus késleltetve van, Ardzsuna és Krisna percekig várnak, szobrokként a megállított harciszekéren, mielőtt a maga szekerének sárba ragadt kerekét hasztalanul megtolni próbáló már nem tudom kit lenyilaznák; Bhísma, az ős, a Kauravák fővezére, telenyilazva, egész nap haldoklik, közben beszélget, tanácsokat ad stb., meghalni nem tud; végül Krisna (az isten) viszi oda a nyílvesszőt, ujjai közt, kebelébe, ahol aztán halálos sebet üt. Lassúval éreztetni a gyorsat, ez a keleti színház alapvető fogása; itt, a film annyira másféle közegében, másként, de ugyanoly nagyszerűen érvényesül.
A történet mozzanatainak ezekkel a feltorlasztásaival tiszteleg Brook a filmre átvitt mítosz megoldatlanul maradó, mert meg sem oldható műfaji kérdése előtt.
Színház az egész világ, színház ez a film is; nem internacionális: kozmopolita, részt vesz benne a kozmosz is. Nem tudom, véletlen-e, vagy Brook filmjének előkészítése, de a Duna TV már szeptemberben bemutatta a Rámájana és a Mahábhárata egy-egy részletét, Bali szigeti (vajang) és indonéz (színházi) előadásban. Bábszínház és színház egymástól alig különbözött; parttalan színházat láttunk, amely kicsapott az előadás amúgy sem zárt teréből a város utcáira, az egész szigetre, a tengerre kifutó csónakokra.
Brook minden nációból válogatta színészeit, az indiaiak mellett vannak japánok, kínaiak, afrikaiak; Ardzsuna (pompás Ardzsuna) olasz, Krisna pedig, akit aztán igazán indiainak véltem volna, egy Bruce Myers nevű amerikai színész.
Igazán meggyőző isten (és bennem föltámadt a vágy, miért nem tudja valaki egyszer Jézust vagy Mózest így játszatni, a jobb és rosszabb bibliai filmek elviselhetetlen főszereplői helyett): nem is oly igen szép, nem is oly nagyon acélos, kissé szomorú, kissé tűnődő, néha hideg is, néha kicsit mosolyog (s a kézjátéka, midőn tanít!); igazán megnyugtató isten, nagyon jól meg tudja mondani Ardzsunának (midőn ezt megmondja, az eposzban ez a Bhagavad Gitá), hogy sorsunk küzdelem, s hogy ezt a küzdelmet el kell fogadnunk, végig kell csinálnunk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 969 átlag: 5.43 |
 |
|
