Claude GorettaCsendes filmek dicséreteÁgfalvi Attila
Az új hullám a svájci kismesterek műveiben a jelenig gyűrűzik.
Minden művészeti ágnak van néhány olyan képviselője, akik szinte észrevétlenül dolgoznak, ritkán aratnak díjakkal jutalmazott sikert, de amikor az ember megcsömörlik attól a nyomasztó érzéstől, ami egy zseni alkotásait élvezve ránehezedik törékeny termetére, akkor felfedezi magának az említett mesterek műveit, és nyugodtabbak lesznek az éjszakái, kiegyensúlyozottabbak a nappalai. Ebben az érzésben talán az „ilyet én is tudnék csinálni” enyhe nárcizmusa is benne van, de inkább arról lehet szó, hogy, a filmnél maradva, vannak témák, amikről egyszerűen lehetetlen falrengető, vásznat beszakító remekműveket csinálni. Így aztán hála és elismerés azoknak, akik hajlandóak és tudnak is kicsiben dolgozni, szöszmötölve, lekerekítve a sarkokat, érthetően, élvezhetően. Nem kétséges, a svájci Claude Goretta ilyen rendező.
Korai filmjeit nézve az ember lobogó hajú ifjakból álló stábot képzel maga elé, a ‘68-as nemzedék újbalos eszméitől és a mozi iránti szeretettől lelkesült, mindazonáltal szakmájukat kiválóan értő és a szükséges önfegyelemmel is bíró embereket. Irigyelni kezdi azon időket, amikor úgy forgathatott valaki úgymond szóra sem érdemes témákról, emberekről csendes, mívesen összerakott filmeket, hogy azt gondolhatta, érdekli a nézőket, amit csinál; egyáltalán, voltak még nézők, sőt, az agyukat is hajlandóak voltak használni filmnézés közben, és ingerküszöbüket sem emelte elérhetetlen magasságokba a szpesöl efektek és a dolbiszörránd tökéletessége. Szép lehetett, talán igaz sem volt. Gyanítom, ma csak a közmondásos ökrösszekérrel lehetne nézőket vonszolni Goretta mozijába. Amennyire igaz azonban az, hogy ember nincs, aki ilyen filmekért egy métert hajlandó lenne megtenni valami fapados művészmozi irányába, ugyanúgy azt gondolom, olyan sem igen akadna, aki, ha már egyszer balsorsa valamelyik jobb Goretta-film vetítésére vetette, csalódottan távozna. A rendező ugyanis ismerős emberekről csinál közérthető filmeket, cseppet sem banálisan, sok jó ötlettel és valamiképpen nagyon szerethető módon. Amúgy a fent említett ifjú-romantikus kép sem igaz: a rendező 1929-ben született, Alain Tannerrel filmklubot csinált Genfben (első filmjüket, a Nice Time-ot még közösen jegyzik), és viszonylag későn, harminchat évesen készítette első, nagyobb visszhangot kiváltó filmjét, a ‘65-ös keltezésű Az üldözött Jean-Luc-ot, addig többnyire a tévének dolgozott. A fiatal svájci filmesek hullámával aztán a sovány hetvenes években ő is a figyelem előterébe került, viszonylag rendszeresen, két-három évenként forgathatta olcsó, többnyire 16 mm-es filmjeit, míg aztán a divat szépen kiment belőle, és a nyolcvanas évek végére csendben visszaszorult a tévébe. (Megemlítendő, mert igen jellemző, hogy mozifilmjeivel párhuzamosan Simenon-történetek egész sorozatát alkalmazta tévéképernyőre.) A róla készült régebbi fényképeket nézve nagydarab, joviális férfit láthatunk, a svájciakról alkotott közhely szerint nyilván a jó hegyi levegőtől és a Milka-csokitól olyan kedélyes és egészséges. És valóban: filmjei, bár francia nyelvűek és nemegyszer franciaországi sztárok játszanak bennük, többnyire jól megkülönböztethetően kilógnak a gall kultúrából.
Hegyi és mezei kirándulások
Itt van mindjárt az említett Az üldözött Jean-Luc, Ramuz nálunk is ismert regénye alapján forgatott, komor fekete-fehérbe komponált alpesi sorsdráma. A címszereplő favágó egy hegyi faluban, tragédiájának oka, hogy túl szép nőt vett feleségül: rövid, boldog közös élet után az asszony megcsalja, magára hagyja kisfiával. A gyerek belefullad a hegyi patakba, apja azonban továbbra is élőként becézi, karján cipeli rég eltemetett fiát, illetve annak hűlt helyét, a semmit. Játékokat fabrikál neki, csendre inti azt, aki túl hangosan beszél a jelenlétében, s mikor egy nap felesége visszatér egy közeli tanyára, fejébe veszi, hogy az asszony riasztja el a fiát, miatta nem mutatkozik többé. Kéri a nőt, költözzék el, aztán egy szép nyári napon rágyújtja a pajtát, ahol az a másik férfitől született csecsemőjével alszik, a gyilkosság után pedig a szakadékba veti magát. A nyomasztó történet fenséges tájakon és sötét parasztház-belsőkben játszódik, az ellenpontozás teremtette hangulat talán a legnagyobb erénye a filmnek. A rendezőnek svájcisága azt a nagy előnyt kínálta, hogy nem kellett szépelgően esztétikusra fényképeztetnie filmjét, hiszen a táj magától is gyönyörű. Goretta tehetsége már itt is abban nyilvánul meg, hogy ahelyett, hogy leütné a dramaturgia és a történet kínálta magas labdákat, még több könnyet, vért és őrületet gyömöszölve a filmbe, inkább aprólékos gondossággal rakja össze a tárgyi környezetet, kedvtelve időzik el a rusztikus férfiarcokon és roppant beleérző képességgel, mégis minden érzelgősséget kerülve mutatja szereplői sorsát. A történelmi stilizálást és a folklorisztikus hangulatokat ezután ugyan jó időre elhagyja (voltaképp egészen ‘87-es újabb Ramuz-adaptációjáig, az És ha nem kel fel többé a napig), de erényeit szerencsére az egészen más hangulatú filmjeiben is megőrzi.
1970-ben egy kedves kis filmet forgat, az Esküvőt, ami a Mezei kirándulás Renoirja előtti tisztelgésnek is felfogható: az unalmasnak induló családi kirándulásra nagy nehezen elvonszolt kamasz a véletlenek egybejátszásának köszönhetően egyszerűen elszökteti a menyasszonyt egy útjukba eső lagziból, miután a lány hirtelen kiábrándul abból a kisvárosi bunkóból, aki épp csak az imént lett hites ura.
A meleg nyári fényekben úszó kis szösszenet mellett egy súlyosabb, téli filmet is forgat Goretta ebben az évben, a teljesítménykényszer és önmaga jelentéktelensége által felőrölt kispolgár nem éppen eredeti témájára készült, sok egyéni ízzel és a Tanner által is kedvelt François Simon kiváló alakításával megspékelt A bolondot, mely a szikár történetmondás, a pontos, visszafogott színészi játék, a bravúrokat kerülő fényképezés és a történet klasszikusokat idéző zártsága folytán igen közel került az emlékezetes remekművek színvonalához. Monsieur Plond – nevét úgy ejtik, mint amikor a kőműves pök egy hegyeset a fogai közül – százszor látott története csupa drámaiatlan, döcögő, néha furcsán levágott, máshol az indokoltnál hosszabban kitartott, jelentéktelen képsorból áll össze kafkaian szükségszerű tragédiává. A film kapcsán nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy Goretta általában nem, vagy csak alig használ kísérőzenét (ha mégis, legfeljebb néhány másodpercig tartó, harmonikus-hangulatfestő futamra korlátozódik; jellemző módon viszont a vége felirat utáni stáblista, vagy egyszerűen csak az elsötétülő mozivászon látványára mindig szól még percekig valami finom, visszafogott zene). Plond úr, akinek Georges keresztnevét még az őt huszonkét éve foglalkoztató igazgatója is Gérard-ral cseréli össze, élete tragédiáját, összekuporgatott pénzének elvesztését egy hirtelen feltörő, majd ugyanolyan váratlanul abba is maradó, csendes zokogással a vécén siratja el. Tolószékben élő feleségének nem meri elmondani a rossz hírt, ezért elhagyatott helyeken álló villákat kezd fosztogatni. A pénzt azonban nem viszi haza, hanem befőttesüvegekbe gyömöszölve egy elhagyatott helyen elássa, jeléül annak, hogy a mindig pedáns tisztviselő erkölcsi értékrendje felborulásával megszűnt értelmes cselekedetekre képes ember lenni. Végül egy idegroham következtében, hirtelen felindulásból elkövetett ékszerrablás során a rendőrök, voltaképp véletlenül, lelövik; éppúgy elképzelhető azonban, hogy Plond úr nem annyira a talán nem különösebben veszélyes sérülésébe halt bele, hanem abba a totális feleslegesség-élménybe, ami lassan, de biztosan erőt vett rajta.
Némileg hasonló az alaphelyzete a Depardieu-vel forgatott, ‘75-ös Nem is olyan rossz embernek is, itt is az érthetetlenül visszájára fordult világ kerget bűnözésbe egy becsületes családapát. Pierre az apjától hatalmas adósságokkal megörökölt kis családi bútorüzem fennmaradásáért, alkalmazottai megélhetéséért kezd postafiókokat rabolni, noha normális körülmények között sikeres kellene, hogy legyen, amit csinál; kiváló minőségű, gondosan megmunkált fabútorai azonban nem kellenek senkinek az olcsó műanyag divatja idején. Emlékezetes a film záróképe: a rendőrök akkor jönnek érte, amikor modern Zubolyként, alkalmazottaival együtt éppen egy jótékonysági esten, amolyan mesterember-társulatként adnak elő egy kedves-bumfordi Tell Vilmos-paródiát; innen vezetik el feleségének hitetlenkedő, és az egyik áldozatául kiszemelt, majd a szeretőjévé-cinkosává lett postáskisasszonynak a fájdalmas tekintete előtt.
Műanyag-filozófia, kozmetikus-életforma
Ez a film díjakkal koronázott és sok tekintetben életműve csúcsának tekintett másik két film közé ékelődik, melyek közül időrendben első a ’73-as Meghívás, ez a mára kissé tanmesévé porosodott, de remekül felépített, és emlékezetes karaktereket felvonultató színdarab. Az anyja halála után kisebb vagyont öröklő kishivatalnok meghívja magához kastélyszerű házába kollégáit és főnökét, még pincér-lakáj-komornyikot is bérel a nagy eseményre (akit jellemző módon nagy zavarában mindvégig uramnak szólít). A mulatság során aztán mindenkiről lekopik az emberi gyengeségeit takaró máz... nos, ez a film sem éppen tartalma forradalmi újszerűségének, hanem a remekül egyénített jellemtanulmányoknak és a meglepő hangulatváltásoknak köszönhetően hat: hogy csak a központi figuránál maradjunk, őt az elején amatőr természetbúvárnak ismerjük meg, aki munkából hazatérve a vámos Rousseau ecsetjére méltó elragadtatással hajtogatja a lepedőket imádott anyjával. Amikor az irodában hírét veszi halálának, szívszaggató zokogással borul az íróasztalra, majd eszméletét veszti. Kollégái az életéért aggódnak, ezzel szemben következik a fent említett baráti összejövetel, melynek végén az idétlenül agresszívvé fordult hangulat miatt idegösszeroppanást kap, hogy aztán másnap ismét elfoglalja jól megszokott helyét szeretett kollégái között: unalmas lenne az élet nélkülük abban a túl nagy házban a túl sok virág között, szörnyű magányban...
Talán a fentiekből már sejthető, Gorettát könnyű lenne egy elegáns mozdulattal a „társadalmi elkötelezettségű” filmrendezők ’70-es években amúgy is meghatározó rajához sorolni. Már eddig is megpróbáltam éreztetni, hogy többet ér ő ennél a beskatulyázható egyszerűségnél, de ez a különbözőség legjobban talán a következő két filmjében a ‘77-es A csipkeverőnőben és a ’80-as A vidéki lányban lesz láthatóvá, éppen azért, mert, különösen ez utóbbiból, könnyen lehetett volna egy sima újbalos ponyva (még az Internacionálét is éneklik benne, hűha...). Az elidegenedett nagyvárosba kerülő vidéki lány történetét egyvalami biztos kiemeli a korabeli divatdömpingből: Gorettánál a másik oldal, a szőrösszívű, személytelen kapitalizmus képviselői nem azok az Otto Dix rajzpennájára méltó, gonosz, kövér, szivarozó maffiózók, akiken az ilyen zsánerű filmekben többnyire elverik a port. A Párizsba érkező Christine-t, egy szexista építészt leszámítva, voltaképp barátságos, segítőkész, egyáltalán nem ellenséges figurák veszik körül. Szinte maga sem érti, miért fut zátonyra minden próbálkozása, hogy munkát, otthont tudjon teremteni magának. Csendes beletörődéssel veszi tudomásul azt is, amikor eleve reménytelen, rövid szerelmi kapcsolata egy nős férfival végképp ráfut az előre megjósolható zátonyra. (Érdemes megemlíteni, hogy az elragadó mosolyú Nathalie Baye szeretőjét a szakállas Bruno Ganz játssza.) A személytelenségben meghagyott ellenség látni engedi a probléma „gonosz kapitalisták”-nál mélyebben eredő gyökerét, a sorstalanságot, azt, hogy ezek az emberek saját életüknek sem urai, s így képtelenek másokon is segíteni.
Ha lehet, még ennél is vérfagyasztóbb az Isabelle Huppert játszotta A csipkeverőnő magánya: Pomme, az egyszerű kozmetikuslány és a vidékről Párizsba került egyetemista rövid szerelmi története anélkül hull a teljes megsemmisülésbe, hogy bármelyikük is értené, miért történt mindez. Pascal Lainé ugyancsak cselekménytelen, nem meséjének véres eredetiségével tüntető regényének megfilmesítése Goretta legnagyobb formai bravúrja: az eredeti írás kedves iróniájával, elegáns, csipkefinom stílusával, szövetével hat. Az ilyen könyvekről tartják, hogy megfilmesítésük biztos kudarc, ezúttal azonban a rendező sokszor dicsért empátiája, teremtményei iránti szeretete, s nem utolsósorban női főszereplőjének kiváló játéka a könyvvel egyenértékű filmet eredményezett. Kifutás nélküli, tét nélküli, s különös módon kifejezetten derűs, rövid jelenetekből áll össze a történet; Goretta még azt is megengedheti magának, hogy a modorosság veszélye nélkül vágjon bele például Isabelle Huppert lélegzetvételébe, amint beszélgetés közben éppen válaszolni készül valami amúgy sem túl érdekes kérdésre. Az egyetemista fiú eljátssza magának, hogy szerelmes, és akkor már kipróbálja, hogy milyen az, amilyennek mindig elképzelte az értelmiségi létet: kis garzonlakás, nő, szex, kaja, könyvek; idegen szavakkal tűzdelt párbeszédek társadalmi kérdésekről; egyszóval éli az entellektüel-mennyország életét, csak éppen kifelejti belőle Pomme-ot, aki sajnos tényleg belészeret, és, komolyan véve a műanyag-filozófiát, kimenekülne kényszeres kozmetikus-életformájából. A totális unalom azonban véget vet a kapcsolatnak, s ebbe Pomme belezavarodik; kifejezéstelen tekintete az ideggyógyintézetben még François érzéketlenségén is áthatol: utolsó találkozásuk után a fiú keserves sírásra fakad, s ez a zokogás, noha pár másodpercre látjuk csak, emlékezetes marad.
Utólag úgy látszik, a ’70-es évek hozták Goretta csúcsformáját. A ‘83-as Mario Ricci halála kevés érdekességet tartogat, a mindig remek Gian-Maria Volonte játéka sem tudja igazán átlelkesíteni a filmet, ami annyifelé aggódik egyszerre (éhezés a nagyvilágban, etnikai feszültségek, lefojtott falusi pszichodrámák), hogy ezáltal igazi tétjét veszti. A '87-es újabb Ramuz-adaptáció, az És ha nem kel fel többé a nap nagyon szép film, s bár alig több ennél, azért ez sem kevés. Feltétlenül megemlítendő, hogy Charles Vanel, jóval túl 90. életévén, itt játszotta utolsó filmszerepét, s ez cseppet sem a Guinness-rekord ízű tény miatt kívánkozik ide, hanem mert minden színészi alakításon túllépő, egészen ritka élményt kínáló azonosulással formálta meg az agg Aznavui alakját.
Hogy mostanában mit csinálhat a lassan hetven éves Goretta, arról az egész friss, 1997-es Az utolsó nyárból alkothatunk képet: a film Georges Mandelről, a franciáknál franciább, zsidó származású, ’44-ben meggyilkolt politikusról szól, életének utolsó kilenc évét meséli el, vázlatosan és illusztratívan. Most azonban ezt a máskor erősen elítélő jelzőt inkább dicséretnek kell érteni: a rendező maszatolás és felesleges drámai hűhó nélkül mutatja, mi történt hősével ’35 és ’44 között. A film gerincét voltaképp itt is kis, drámaiatlan betétek alkotják (ebben nagy érdeme van Jacques Villeret gesztustalan, halk, nagyszerű alakításának), a magvas, történelmi távlatba helyezett mondanivalóról pedig láthatóvá válik a banális, de ritkán átélhető tény, hogy az nem más, mint egy ember tragédiája.
Goretta nem azon rendezők egyike, akiknek filmjeiről érdekesebbeket, mélyebbre hatóakat lehet írni, mint maguk az eredeti alkotások: az ő moziját nézni kell. Akár többször is. Magától értetődőnek tűnő megállapítás, pedig fogyatkozik azon rendezők száma, akiknek a filmjeit egynél többször is meg lehet, sőt, meg kell nézni. Én csak annyit mondanék, Goretta az utóbbiak közé tartozik.
Claude Goretta filmjeit az Örökmozgó vetítette.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1161 átlag: 5.45 |
 |
|
