Kritika

Lőporos hordó

A város éjszakája

Bori Erzsébet

Paskaljević nem Bosznia csataterein forgatott, hanem a balkáni vihar fészkében: a belgrádi békeidőben.

Az ő kis városuk pezsgő európai metropolisz, csak mostanság hol villany nincs, hol gáz, hol meg a vizet zárják el, esetenként mindhármat egyszerre. Ja, és a benzin is hiánycikk. Megszaporodtak ugyanis a gondok, akadozik az ellátás, munkanélküliség van, társadalmi válság, politikai feszültségek. Az ő kis városukat egymillióan lakják, de nem tudni, hogy ebbe a menekülteket is beszámították-e. A rendőröket igen, százezren vannak, de még több kéne, azt mondják, pedig már most is minden tizedik ember milicista, ha úgy vesszük, kilenc lakosra esik egy zsaru. Az üzemanyaghiány ellenére van taxi, járnak a buszok meg a vonatok, a lakosság többségének fedél van a feje fölött, és sokan rendelkeznek személygépkocsival. De lőfegyverrel még többen. Az ő kis városukat Belgrádnak hívják, és ha túl rózsás képet festettem róla egy új szerb film nyomán, az csak azért lehet, mert a portré még a bombázások előtt készült.

A kilencvenes évek nézőjének jó oka van félni, ha balkáni filmre vált jegyet. (Minősített eset, ha nyugati alkotó áll a kamera mögé, lásd Welcome to Sarajevo.) Legutóbb akkor kaptunk sokkot, amikor a Szép falvak szépen égnek rendezője mutogatta nekünk a Sebeket. A Lőporos hordót jegyző Goran Paskaljević sem jogosított túlzott reményekre, legalábbis eggyel korábbi munkája, a Miki Manojlović főszereplésével készült Valaki más Amerikája alapján. Az európai pénzből forgatott és Amerikában játszódó filmet afféle fiók-Montenegrónak tartottam, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Paskaljevićből hiányzik Makavejev szatirikus vénája és átütő ereje.

Most előállt a csattanós cáfolattal. A Lőporos hordóból nem hiányzik semmi, sőt, könnyen rámondhatnánk, hogy vérből, erőszakból, balkáni virtusból több is van benne az elégnél. A nézőnek talán sok, de ha belegondolunk, mi történt, mi történik odalent az utolsó tíz évben, be kell látnunk, hogy ha túloz is Paskaljević, az legföljebb költői túlzás, még inkább sűrítés.

A rendező, aki társíróként a forgatókönyvet is jegyzi, ezúttal telibe talált. Már a film címe robban: a puskaporos hordó minden európai nyelven és köztudatban a Balkán pontos metaforája. A szerkezet a klasszikus hármasegységre épül, a hely, az idő és a szereplők azonosságára. Paskaljević felismerte, hogy többet foghat, ha kevesebbet markol. A feldúlt frontvonalak – Bosznia, ahol az imént kierőszakolt fegyvernyugvás és a nemzetközi rendfenntartók jelenléte mellett változatlanul forrnak az indulatok, vagy Koszovó, ahol filmünk idején már javában dúltak az utóbb büntető légicsapásokba torkolló események – helyett a „békés” hátországot választotta színterül. Belgrádban tehát béke van és etnikai tisztaság, szerb az őslakos, a menekült és a repatriált, szerb a civil és az egyenruhás (az obsitos, az eltávozáson levő tényleges, meg a behívóját holnapra váró), szerb a békés polgári lakos és a fegyveres polgári igazságosztó. Szerbek, szigorúan egymás közt. Az események egyetlen estén játszódnak le, a szereplők tipikus nagyvárosi figurák, akik keresztezik egymás útját a nagy balkáni éjszakában. A találkozások – és ez Paskaljević nyerő lépése – alkalmiak, de a nézőnek percnyi kétsége sem lehet afelől, hogy egytől egyig szükségszerűek. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül be kell következniük.

Drogdealerért, szemét zsaruért, önbíráskodó taxisofőrért, garázda elemért persze nem kell Belgrádba menni, szép számmal találhatunk belőlük a világ összes nagyvárosában, hogy mást ne mondjak, velük vannak teli az amerikai akciófilmek és kelet-európai mutánsaik. A tőlük elvárható rendes üzletmenetnél hasonlíthatatlanul érdekesebb, hogyan kapja el és rántja magával az örvény az amúgy, normál körülmények között normál polgárt.

Mindennapos koccanásos baleset, egy idétlen kölyök a papa Zastavájával belehajt egy álló Volkswagenbe. A kocsiban nem esik komolyabb kár, a bogarast meg elsőre úriembernek, legalábbis értelmiséginek néznénk, mégis leszámolás jellegű fordulatot vesznek az események, a konszolidált külsejű szemüveges úr páros lábbal ugrál a „vétkes” járművön, betöri a szélvédőt, és miután a fiú elmenekül, egy verőember társaságában megjelenik a lakáson, és módszeresen szétveri a berendezést. Lehetne ez pénzbehajtó akció, de nem az. Itt az apa fizetne boldogan, de a bogarast nem érdekli a pénz, egy ponton túl már az autója sem, ő elégtételt akar.

A benne esett, ám helyrehozhatatlan kárért vett magának elégtételt az a fiatalember is, akinek egy rendőr a százezerből gumibottal kezelte le a heréit, nem tudni pontosan, mi okból, valószínűleg úri kedvében, mert tehette. A srác utóbb alaposan, ugyancsak életreszólóan adta vissza a kölcsönt. Mindez nem most történt, hanem két másik, régebbi éjszakán. A mai estére már csak az abszurd utójáték maradt. Szerencsétlen kripli vonszolja magát a kocsma felé, bottal a kézben, gerincmerevítővel a nyakán. Az együttérző taxis fizet neki egy sört, és meghallgatja a történetét, hogyan intézték el ilyen csúnyául, nem tudni miért, nem tudni ki, mert zsákot húztak a fejére, de a kalapács legalább ötkilós volt. Most rokkantnyugdíjas, hiányzik a fél veséje, a másik sem az igazi, ágybavizelő roncs lett belőle, ezt a szívószállal szürcsölt söröcskét sem volna szabad meginnia, de hát mi öröme maradt az életből az aranyidőkre való emlékezésen kívül, amikor még neki állt a világ, elintézte, akinek nem tetszett a pofája, gerincre vágta, akié tetszett, és dőlt a lé. Tízkilós volt – súgja a fiú gyöngéden, aztán haza fuvarozza a nyomorékot, hiszen nincs már harag, rendezve lett a számla.

Régi számlát rendez a két országos cimbora is a bokszteremben, bemelegítés és barátságos mérkőzés közben felidéznek egy-egy szép pillanatot közös múltjukból, amelyet a másik feleségével éltek át, egyszer ezt is ki kellett már beszélni. Aztán lemossák magukról a vért a zuhany alatt, spongyát rá, meg söröket, egy nő sem ér annyit, mint az igaz barátság. Csak az alattomos gyanú, hogy akkor most ki az apja annak a gyereknek, az ilyesmi kimarja a gyomrot, álmatlan éjszakákat szerez, jobb az efféle lelki bajt megelőzni egy letört szájú üveggel, csak a halott barát a jó barát. Aztán futni ki a világból, vonatozni az éjszakában, és nemi erőszakban keresni enyhet a hősi halott vőlegényt sirató széplánynál, hogy azután egy emlékként őrzött kézigránát robbanása töröljön el gyászt, bűnt, veszteséget és vonatfülkét.

Végre egy sikerember a sok kényszerpályán mozgó nyomoronc között, külföldről tér haza sok év után, jól eleresztve. (A vaskos bankóköteg emberünk gazdagságán túl arra is utal, hol tart most a nemzeti valuta.) A taxis persze hülyének nézi, hazajönni oda, ahonnét mindenki elfele igyekszik, de hősünket nem a honszeretet vezérli, csak a rég elhagyott asszonyt akarja visszaszerezni. Megvesz egy egész szimfonikus zenekart, hogy a Duna-partra tervezett újrahódítás kritikus pillanatában beúszó hajóról húzza el a feleség nótáját. Minden a legjobb úton halad, de közbelép az, akitől a legkevésbé várnánk, a málészájú második férj, egy husánggal.

A megannyi halálos lóbetegség ábráján is kiugrik a Boszniából menekült idős tanár esete, aki buszsofőrként dolgozik Belgrádban. Családjával ellentétben ő nem elégedetlen a sorsával, örül, hogy tisztességes munkával keresheti a kenyerét. És ha negyedórával a menetidő után még mindig a melegedőben kávézik, az nem lustaságot vagy laza munkaerkölcsöt jelez, csak az általános közállapotot, melyben a buszon fegyelmezetten várakozó rókagalléros hölgy, akinek még bérlete is van, nyugodtan tekinthető élő anakronizmusnak. Nem csoda, ha céltáblájává válik annak a fiatalembernek, akit már magával ragadott a hely szelleme: előbb sorra vegzálja az utasokat, majd úgy dönt, hogy ideje mozgásba hozni a sofőrt. A buszos ámokfutásnak egy szemeteskonténer vet véget, alkalmi hősünk veszélyes életének pedig a kurblivassal befutó sofőr, a talpig becsületes, szelíd tanárember, aki nemrég még a szemébe nevetett volna annak, aki azt jósolja, hogy hamarosan kilövik alóla a szarajevói katedrát, s belőle előbb földönfutó, majd gyilkos válik Belgrádban.

A Lőporos hordónak abban van az ereje, hogy nem kiélezett, szélsőséges helyzeteket, elvetemült hivatásos bűnözőket és két vérontás között szabadságolt háborús bűnösöket mutat; a mindennapi élet egyszerű és durva tényeiből rakja ki elénk a nagy szerb éjszaka arcképét. Az emberek mennek a dolguk után, isznak egy sört a haverral, randevúznak a szerelmükkel. Szinte szó sem esik a tavalyelőtti vagy az idei háborúról, irtandó, gonosz másfajúakról, napi politikáról. De elvadult viszonyaikban, minden mozdulatukban ott van az, amiről nem beszélnek, ami megtörtént, ami folyik tovább, és kitéríti a lépéseket, megmásítja a beszédet. A hordót megtömték puskaporral és rászorították a fedelet.

A Lőporos hordónak csak egy rokonával találkoztam a kilencvenes évek balkáni filmjei között. A vajdasági Zelimir Zilnik rendezte Márványsegg és Paskaljević mostani munkája a jugoszláv film legjobb hagyományait hozza vissza, a hajdanvolt fekete filmét, amely még tudta, hogy a legfájdalmasabb, legkeserűbb tárgyhoz is lehet szatirikusan, humorosan közeledni, és egy kis abszurd még nem puhítja fel a kemény tényeket. E két film nélkül el kéne hinnünk, hogy a balkáni gyalázat nem olvasható másképp, csak mítoszként, szenvedéstörténetté stilizálva vagy erkölcsi példázatként. Holott már jóideje nincsen szükségünk arra, hogy megmutassák nekünk a felelősöket, szétválasszanak, pláne összemossanak bűnöst és ártatlant, farkast és bárányt. Tudunk mindent, ami erről a tárgyról egyáltalán tudható. (Botrányosan keveset, és többet az elégnél.) Csak a művész(et) már-már feledésbe merült munkájának elvégzése maradt hátra: az untig ismert történelmi-politikai tények közé szorult ember ábrázolása.

És még valamit, túl filmen, túl művészeten: Paskaljević és Zilnik szerb. Prominens tagjai annak a válságba került, szétszóratott szerb értelmiségnek, amelyik kétségbeesetten keresi a hangját a nemzetközi közvélemény és a szintúgy válságos állapotba zuhant szerb társadalom kihegyezett várakozása közepette. A Márványsegg és a Lőporos hordó arra utal, hogy van hiteles beszédmód, amely lehet önkritikus, lehet önironikus – de nem öngyűlölő. Megkockáztatom: lehet beleérző, lehet hazaszerető. Ha érdekel még valakit „a szerbek igazsága”, náluk keresse.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 50-51. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4660

Cikk értékelése:

szavazat: 687 átlag: 5.64