KritikaEgérútNesze neked szabadság!Muhi Klára
Ritkán, de megtörténik: egészestés magyar rajzfilm a mozikban.
Csipisz, a bőbeszédű fehéregér, Matildka, a tapadt tollazatú galamb, továbbá Napóleon, a rezignált eb három sokat látott bűvészsegéderő. Akik tulajdonképpen egészen jól elvannak abban a megkopott cirkuszban, mely a mesei seholsincs behavazott tájain bőszoknyás meg nagybajszú népeknek viszi helybe a „művészetet'„ Mert hogy hiába megalázó ötszázadszor is előbukkanni a kabátujjból, nadrágszárból, cilinderből, a koszt-kvártély megvan, a ketrec szűk ugyan, de legalább fűtenek, a többit meg pótolja valami homályos vátesztudat és művészgőg. Nem is igen lehet érteni, miféle rég eltemetett szabadságösztönök villanyozzák fel Csipisz, az egér öntudatát, aki a tél talán legzordabb éjszakáján a körömreszelőért nyúl, hogy szökésével – legkisebbként az egész szórakoztatóipari slamperájban – rést üssön e hazugságokból, öncsalásból meg nyílt brutalitásból szőtt börtönállapoton.
Talán kicsit filozofikusnak tűnik Ternovszky Béla Egérút című új egészestés rajzfilmjének felütése, de csodálkoznék, ha e kedves, okos családi mozi szülőstátuszú nézői – főként, akik már a rendszerváltás előtt is felnőttek voltak – nem ismernének rá minden '89-ben nagykorúsított „egértárs” azóta is tartó dilemmájára. Tudniillik mi a jobb: a puha, kényelmes, bejáratott rabállapot, vagy az ezer életveszéllyel tarkított szabadság.
Mert Csipisz, a körömreszelős akció után kinn találja magát a tökéletesen ismeretlen játékszabályok által uralt hófúvásos Valóságban. S már az első szabad szlalomgyakorlatokba simán belepusztulna, ha nem fogadná be egy háromszáz éves gombaformájú törpe. A törpének amúgy – bár Nepp József elsősorban íróként jegyzi a filmet – kiköpött Gusztáv tarkója van. De hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy ha a rozzant, akolmeleg cirkusz a Kádár-kor kilátástalan, de védett zugolya, akkor a gombabuta mecénás (?) jótevő Csiperke – aki nem tudja, mi az, hogy zene, nevetés vagy teszem azt szórakoztatóipar – pontosan kit is képvisel az elmúlt zavaros évtized kultúratámogatói közül. Tény, ami tény, a bőbeszédű fehéregérnek, aki viszont tényleg mulatságosan hajaz az elmúlt rendszer mindent fecsegésbe, meg okoskodásba fojtó értelmiségijére – életében először a betevőért dolgoznia kell.
Mellesleg az egér fecsegése a filmre nézvést veszélyes dramaturgiai fék, a fordulatok – míg Csipisz kiokoskodja magát – bizony váratnak magukra. S a film verbális humora is – amúgy kissé régimódian – kétségtelenül gazdagabb, mint a vizuális.
Az Egérút akkor lódul meg ismét, amikor felbukkan Mimi, a korszellem hamisítatlan képviselője, egy sztárallűrökkel terhelt hisztérikus, nőnemű bogár, akit egy megnyert személyiségi jogi per nyomán sajna, mindenkinek tündérként kell említenie – a kézenfekvőbb boszorkány helyett. S aki olyan régi ellentéteken vág át, mint az atavisztikus macska-egér viszály, amely egyébként Ternovszky bizony már közel másfél évtizede készült, akkor kifejezetten Hollywooddal kokettáló Macskafogóját még gond nélkül elvitte... Szóval ez a kereskedelmi tévék showműsoraiba illő kreatúra kicsalja a buta Gombától a mi fehéregerünket. És – nesze neked művészi-, szólás- meg mindenféle szabadság – lelakatolja az egér száját, majd befogja szánhúzóállatnak a többi rabszolga közé. Hát itt tartunk. Az új kultúrgazdik földbuták vagy életveszélyesen ravaszak, a lényegben azonban egyformák: mindegyiknél gürcölni kell, és egyik sem hallotta még azt a szót, hogy művészet. Az egérút annyi – erről szól az Egérút zárójelenete –, hogy a demokratikusan berendezett erdőben választhatsz, melyik gazdit akarod a nyakadba.
A kérdés ezek után, hogy miként működik a filmnek az a felülete, mely a napi négy-öt órányi animációt is rutinosan elfogyasztó hat-tíz évesnek szól. Sok a szöveg – morog majd Csiperkével. Látja – legfeljebb nem tudom vele megbeszélni –, hogy mondjuk az Oroszlánkirály vagy az Egyiptom hercege gépi tökélyű vonalvezetéséhez képest itt valahogy esendőbb, emberibb a rajz, de közben meg lötyögősebb, kevésbé telített a hangzás és a látvány.
Ha nagyobb lesz, majd felvilágosítom, hogy ez pusztán pénzkérdés. Mert ha csak a gazdag kivitelű Macskafogót meg e szerény Egérutat egybevetjük, ráérezhetünk a magyar rajzfilm forrásainak drámai elapadására. Pedig több, mint bűn megfosztani a kisebbeket az ilyen nagyon más rugóra járó meséktől. Aki egyébként a szerény kivitelen átlép, egy-két jó poénért mindent megbocsát, s végső soron csak egy dolog érdekli: mi történik az egérrel? Mert az öntudatos amerikai egér, ugye, hiába legkisebb, csak kiküzdi az igazát, s mindig győztesen vonul vissza a következő vegzálásig az összkomfortos egérlukba. A magyar egérnek meg, mint látjuk, valahogy csak nem akar jóra fordulni a sorsa. S a demokráciában is örülhet hogy luk van a ... száján. A „bontakozó gyermeki lélek” ezen azért fenn fog egy kicsit akadni. De Bettelheimtől tudjuk: titkos tudásként nagyon is elraktározza majd a sanyarú felnőtt időkre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 951 átlag: 5.45 |
 |
|
