KritikaCsendes napok Clichy-benTúl a RáktérítőnSneé Péter
Amatőrök. Még hisznek a beszédnek. Olyannyira, hogy hosszú másodpercekig semmit se mutatnak, mivel sötét van, a szereplők éppen eloltották a lámpát, csupán recsegésüket hallani. Sehol egy rafináltán elhelyezett lámpa, s a redőnyön (ha akad olyan) sem szüremlik át az utca fénye, melyben sejtelmesen hullámzanak az ágy mélyén egymást kereső testek. Sehol egy gyertya reflexe, vagy a szenvedély liláskék, fullasztó köde. A film bizony fekete. Egyébként is csak fehér lehetne, mivel színes nyersanyagra nem tellett. Az akkor még drágának számított; nem művészkedő szándékkal, úri passzióból forgatta Jens Jörgen Thoron monochrom nyersanyagra 1970-ben, Dániában.
Rémisztőén illetlen és bosszantóan naiv módja ez a képmutogatásnak, a legcsekélyebb erőfeszítést is kerüli. A hitvány külsőt dehogy formálja a benső képére és hasonlatosságára, még gesztusain sem érződik valamiféle igyekvés! Sűrű szimbólumrendszer helyett megannyi közönséges jelzéssel él, a kívánatos látványosság híján. Elfeledték beállítani a jelenetet? Nők és férfiak fekszenek egymáson, egymás mellett, s szerelem verítéke gyanánt nem csillámlik testükön a glicerin, s a víz sem csurran végig gondosan bekrémezett bőrükön, hogy idomaik sima részessége kiemelkedjék. Itt csak fürdőznek bávatagon ketten-hárman a kádban, játszanak és pajkoskodnak, akár a gyerekek. Mellbimbójukra csurgatják a vörösbort. Hogy eközben mekkora lehetőségeit hagyják ki a látványteremtésnek, az senkit sem izgat. Egymásnak esnek, éhes emberek, s nem gimnasztikáznak fölöslegesen a kamera előtt. Fütyülnek arra, mit követel a leselkedő néző. Ahogyan nekik jó, úgy csinálják. Nem a publikumé a gyönyör, ahelyett, hogy az ábrázolás egyiptomi elvét követnék, legmutatósabb felületeikkel a másik felé fordulnak. Nincs rájátszás sem, a szenvedélyek és gondolatok extatikus kavargásának mitikus-metafizikus megjelenítése ezúttal elmarad. Nem dúsul föl a kép jelzésekkel, utalásokkal, bolond barokká nem zsúfolódik. Dísztelen, szinte már kopár; a berendező nem keringett szédült méh gyanánt raktáraiban, hogy még ezt is, meg amazt is összeszedjen egy-egy enteriőrhöz. Annyit látunk ott, amennyi feltétlenül szükséges.
Sok, feltűnően sok a szabadtéri felvétel. Hőseink a Montmartre tövében csatangolnak napestig a kiválasztott és a véletlen statiszták között. Mellékes, mikor játszódik történetünk, a második világháború előtt, a film alapjául szolgáló Henry Miller-regényben, vagy a hatvanas években; a korfestésnek – úgy tűnik – semmi jelentősége. Még a mesterség tradícióira sem ügyelnek, szituációs játékként kezelik a forgatást, nem egy nagy mű létrehozásaként. A képben bentragadnak a bámészkodók, a biztosított háttérből minduntalan kifut a jelenet, s az utcai ácsorgók érdeklődve szemlélik a kamerát, némelyik somolyog is bajsza alatt. Mégse rí ki semmi, összesimulnak a tárgyak és az emberek, s jó otthonosság-érzettel ajándékoznak meg. A kompozíció tudatos. Beérik a miliővel, amit a város ekkortájt kínál. A hangulatos nyomorúsággal, ez ősklisével, mely – mármint a hangulat – csakis az emberek függvénye. Párizs előzékeny, barátságos még, látogatóin múlik, mivel töltik napjaikat. A szomszédot kell megismernünk tehát, amikor a világot akarjuk, s nem a tárgyak romlékony együttesét, vagy a lélek és a közhangulat föltételezett zavarait. Arcokkal és testekkel találkozunk, rajtuk időz a figyelem, s ha olykor eltéved a szem, bújócskázunk. A dolgok mögül hamarosan előbukkannak az emberek. Egészalakos portrék és közeliek váltakoznak, melyek mellett a dolog, a tárgy, a holmi elveszíti önértékét. Kiegészítő lehet csupán, semmi más. Az egyéniség jellemzője. Mindenki az, aki, és nem akar másnak látszani. Mert ha igen, kudarc vár rá, groteszk fiaskó lesz osztályrésze. Öröm helyett szánalmat gerjeszt, ahogy a szerencsétlen kis Mara is, a kétségbeesett hazudozó. Nem téveszt meg senkit, inkább elriaszt maga mellől és szomorúságot kelt. A világ áttekinthető, átlátható és megismerhető. Jó érzelmek, helyes ösztönök kalauzolnak el rejtelmeihez; mindaz helyénvaló, ami nem árt senkinek: a szelídség, a szeretet és a kíváncsiság. Mi lehetne fontosabb a másiknál? Valamennyien megismerők vagyunk, s oly köznapiak bűvigéink. „Használd a szerelem nyelvét!” Készséggel használják is, nyakra-főre. Hóbort ez, csömörig való kéjelgés? Beállítódás, attitűd inkább, a világ határozott szemléletmódjának látszik.
Örültek és úgy tartották, a boldogság nem függ a teljesítménytől, nincs szétporciózva és a „szabadidőbe” adagolva. Állandó tehát, bármikor megkóstolható. Sikernek, pénznek semmi köze hozzá. Aszkéták nem voltak éppen, mi sem állt távolabb tőlük az önsanyargatásnál, egyszerűen érdektelennek bizonyultak az előmenetel és a gazdaság iránt, elvégre kedvesebb lányokat, gyönyörtelibb öleléseket azok birtokában sem remélhettek, miért törődtek volna hát effélékkel? Holott fizettek a szeretkezésekért, tudták: egy kis ajándék kijár a lányoknak, akik abból élnek. Megadtak mindent nekik, olykor az utolsó centime-ig kiköltekeztek miattuk.
Narrátorunk, a regényíró alteregója, magas intellektusú, kiváló amerikai esszéista ilyenkor nem rest kéregetni és éhesen beletúr a szemétládába, onnét falatozgat. Jóétvággyal, vidáman, hiszen milyen öröm, hogy talált valamit! Nem érzi megalázottnak magát, nem lesz borús a kedélye, nem szorítja présbe a szívét semmi. Boldogan guberál, gőg, rátartiság mivégre szállna meg, övé volt az imént minden, s övé lehet megint. Kedves yuppie, vajon mihez kezdenél a helyében?
Ami megvásárolható, az fogyasztásra való, nem birtoklásra. Minek tulajdonolni bármit is? A márkanevekkel hivalkodni, ugyan miképpen lehetne? Értelmetlennek hat az enyém-tied, nemcsak a tárgyaknál, a viszonyoknál éppúgy. Az öröm javától fosztja meg magát, ki a kizárólagosságra tör. Mind több gyönyört okozzunk egymásnak – vélekednek – és nem lesz fogyatékunk semmiben. Barát a barátra hagyja kedvesét, viselje gondját, míg ő távol van. S a gondviselés teljes értékű és -körű: gyönyör, figyelem és törődés egyszersmind. Szeretnek tehát, hőseink naphosszat mászkálnak a kis Colette után, féltve-óva őt, bár soha meg nem akadályozva semmiben, mivel szabadságát feltétlen tisztelik. Ha kell, készek bármilyen ostoba kényelmetlenséget vállalni érte, akár az esküvői ceremóniát is elviselnék, hogy a leselkedő vészeket elriasszák.
Két íróról szól a mese, akik együtt laknak ama hírhedett Clichy környékén, mit ma legföljebb a szomszédos Tati áruház turkálóiról ismer egy kelet-európai turista. írnak újságot, tanulmányt, s miként megálmodójuk, ki tíz dollárral a zsebében érkezett oda 1934-ben, nyomorognak. Ám különös egy nyomorúság, ami nem sújt le, nem bánt, görcsökkel nem terheli a lelket és nem csomósít-ja az izmokat. Az elemi erejű feltörekvés még ismeretlen, egyikőjüket sem fanatizálja. Tanulnak és dolgoznak is, mozdulataik azonban mentesek a megszállottak merevségétől. Életük a túlhajtott fantazmagóriák és a képzeletszegény nyárspolgáriság között tág mezsgyén zajlik, e végletek keretezik történetüket.
Valamennyi szerető egy kapu. Nys az idillre nyílik, ő az elérhetetlen beteljesülés, az álombéli tökély, a harmónia képviselője. Vágyódnak utána – kissé historikusán, ahogy a régmúlt trubadúrok. Az érintetlen természet képzete társul véle, kirándulások képe ötlik elő, amikor rágondolnak, s nagy hempergéseké a lágy füvön. A bizton előttük álló Paradicsom előhírnöke ő. Adrienne a gyakorlatias világ elérhető szépségeinek mestere. Ügyesen és nagy haszonnal pásztorolja védenceit. Tudja, hol és mikor kell megtorpanni, hogy a jól megérdemelt jutalmat bekaszírozhassa. Típus, modell valamennyi lány, miként modellfilm Jens Jörgen Thorson adaptációja is. Korához idomul ebben, pontosan igazodik annak a filmről alkotott képéhez. Mert a film ekkor kicsinyben mutatja a nagyot, tendenciáiban a mindenséget, fölszítta, átvette, egy lett a világképpel.
Nemcsak a produkció ritmusa tűnik lassúnak zaklatott lihegéseinkhez képest, nemcsak a látvány derűs és világos a súlyosan-sötétre tömött maiakhoz viszonyítva, a mi filmes várakozásaink is mások. Két órányi tűzijátékot remélünk, varázslatot és kábítást, két órát szeretnénk eltölteni a tudatalattiban, az ösztönök rémületes metróján száguldozva egyik állomásról a másikra. Várjuk-rettegjük a látomást, holott ez is az, ám amíg a „korszerű” vízió szenvedésekkel riaszt és a végtelenségig bonyolított, hogy rejtve is kitessék belőle bizonytalanságunk és félelmünk: e létben semmi sem tisztázható, a megoldás – ha egyáltalán elképzelhető olyan – misztikus ködökbe vész, addig e húsz év előtti merő bizakodás. Semmi sem fölösleges – állítja –, együtt van minden a megváltáshoz. Néhány ócska kis szokás gáncsoskodik csupán. Bárhonnét érkezzenek is késztetéseink, kiélhetők, sőt, egyenesen kiélendők. Ajánlatos a próbálkozás, mert vágyat azonnal követhet a kielégülés. Indokolatlan tehát a gyáva kerülő, cifraság, cafrang, nem egyéb.
Naivan jár-kel az ember, amit nem muszáj, nem takargat. Mikor nevet, nevet mindene: szeme, szája, melle, farka. Igen, látjuk vidor fütyülőjét, amint billeg, nemcsak a lányok háromszögletű bozótját, ahogyan a férfivilág etikettje pedig előírná. Ez nem a férfiaké és nem a nőké csupán, ez mindenkié. Vonzalom és kíváncsiság dominál benne, szemben a mostanival, hol az agresszió uralkodik. Kedvelt nedveik mutatják, mennyire különbözőek. Ott bor és víz ömlik, s látva-látatlanul pisi és ondó. Itt meg a vér, semmi más. Nem a búcsúzó ártatlanság csöppjei, hanem a felboncolt ember mocska. Szétlőtt testek, szétszaggatott személyiségek, fölszabdalt határok. Az utolsó, még épnek látszó entitás szakad darabokra. Belek és izmok tárulnak, jön a pusztulás. Az egész ember volt az érték, vele teljes a világ, miként annak képe is, mely nem jelenés, fantazmagória, vagy lidércnyomás. Reszkető félelem, riadt borzongás helyett más várt nézőire. Most „ki-be ugrál a két szemem. S mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1480 átlag: 5.44 |
 |
|
