KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/december
KRÓNIKA
• N. N.: Kommersz neorealizmus? Luigi Zampa
• Ember Judit: Koza Dezső halálára

• Ardai Zoltán: Az undor titokzatos tárgya Peter Greenaway
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs Folytatásos történelem

• Reményi József Tamás: Igazságtétel? Magyar krónikák
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: Mindenféle múltak Házi videók

• Földényi F. László: Leni Riefenstahl és Az akarat diadala
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: Mistery Train
• Sneé Péter: Túl a Ráktérítőn Csendes napok Clichy-ben
• Székely Gabriella: Vissza Moszkvába Három nővér
• Koltai Ágnes: Holnapelőtt Halálutak és angyalok
• Váncsa István: Virágos, gyertyás, homokos Julianus

• Zsugán István: Mindannyian törökök vagyunk Beszélgetés Xavier Kollerrel
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Monsieur Bard különös óhaja
• Békés Pál: Az utolsó kijárat Brooklyn felé
• Székely Gabriella: Egy külön világ
• Hegyi Gyula: Oly távol és közel
• Turcsányi Sándor: Lányom nélkül soha
• Sneé Péter: Folt a zsákját
• Tamás Amaryllis: A szerelem erejével
• Nagy Gergely: Dinasztiák harca
HÁTTÉR
• Sirály Gergely: Fekete Mozgó

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Videó

Házi videók

Mindenféle múltak

Turcsányi Sándor

 

Képes történelem. Gyermekkorom egyik kedves olvasni-, nézegetnivaló könyvsorozatát is így nevezték. Ma már csak emlék. Ha kézbe vesszük, ha ránézünk, pontosan tudhatjuk, miről van szó. Eszünkbe jut egy kor, egy ideológia, egy módszer. A kor elmúlt. Immár kiállításokon láthatjuk hagyatékát. A valamikori Munkásmozgalmi Múzeum ma is a Sztálin-kantátától hangos, és olvashatjuk a Rákosi pajtás 60. születésnapjára írt panegyrikusokat. Tatabányán kortárs művészeink legjelesebbjeivel járhatjuk a Kádár-keringőt egy – zömmel a hatvanas évek elejének frázisaiból építkező – kiállításszínházban. Az e kort idézők – talán nem is oly meglepő módon – mintha szívesebben nyúlnának a diktatúra keményebb éveihez, a guillotine-csillogású személyi kultuszhoz és a vérben gázolós konszolidációhoz, mint az aligmúlthoz, a tegnaphoz. Csak az a középiskolás Lucifer volt oly amatőr, hogy a különböző társadalmaknak mindig végső, bomló, hullaszagú szakaszába cipelte az ő Ádámját. Valljuk be, nem is könnyű feladat az ördögé. A tatabányai kiállítás építésze a gratulációkat fogadva azt mondta: az (az lesz) a zseni, aki a nyolcvanas éveket tudja megmutatni. Persze jól informáltak vagyunk, hisz a kort megéltük, s a túltengő nyolcvanas évek bőséggel hagytak ránk változatos technikákkal rögzített lenyomatokat. De a hangulat elszaladt. Alig is telt két szűk esztendő, nyoma sincs. Keressük kicsit, téli estén fényképet nézegetve. Fotót, képet. Naná, mozgóképet! Ami leginkább segítségünkre lehet, az mozgóképkultúránk méltánytalanul kezelt válfaja, a házi videó.

A házi videó őseit a moziba járó, a tévénéző jól ismerheti. A családi amatőrfilm az. Anyuka, kiskutya, privát történelem, privát Magyarország. Bódy Gábor, Forgács Péter. Bartos Zoltán, akinek filmjeit mindkét rendező használta. Jenő. Ezek a filmek az érzékeny gondozásnak köszönhetően, illetve önmaguk-tól lettek a nyolcvanas évek különös szellemi-politikai-művészi kalandjai. Nézőiknek súlyos elszámolnivalóik voltak mindenféle múltakkal, nem szabad hát felróni nekik, hogy jelenük emlékeire nem fordítottak kellő figyelmet. De más dolgokkal is így van ez. A családi fotóalbumot sem a benne szereplők forgatják gyakorta, hanem az unokák. Nekik van felfedeznivalójuk. S ha most azt ajánlom, vessünk egy pillantást saját, már-már reménytelenül oppozícióba szorult házi történelmünkre, családi Magyarországunkra, az csak gyenge válasz a kor kihívására.

Vannak emberek, és vannak igaz történetek, de nincsen igazi történelem. A történelmet nem csinálják, hanem írják. A rendszerváltók első dolga mindig új múltat írni. Csak mi már elég régen a nagyüzemi történelemgyártás korát éljük. Futószalagról gördülnek le a hősök és árulók. Most stencilforgató és cölöpcipelő az egyik oldalon, pufajkás és bájbájszása a másikon. Régebben Stan és Pan, Hacsek és Sajó.

A világ technikai fejlettsége e század végére a benne élők számára is kicsit misztikus szintre jutott. Sorra valósulnak meg Verne (és Meinl) Gyula álmai. És akkor még itt van nekünk a tévé, a videó, amikről ők álmodni is alig mertek. A különböző fogyasztói javakban mért gyarapodás mint ideál nem csak a nyugati társadalmakra volt jellemző, hisz valahonnan a Szaratov hűtőszekrénytől nálunk is elindult az a tápláléklánc, amelynek végén most éppen a mikrohullámú sütő áll.. E tempónak – és nem a lecke-szerűen elősorolható jó tulajdonságainak, széleskörű felhasználási lehetőségeinek – köszönhetően a videórekorder jól észrevehetően jelen van a háztartásokban, része a lakásnak. Mindenhonnan lehet látni, ott van mindjárt a tévé alatt. S nemcsak a készülék, de állandó lakói, svarcenegger, Tom és Jerry is családtag lett. Én mégsem hagyom, hogy ezért bárkit is gáncs érjen, hiszen mindenki tisztában van – és lehetőségei szerint él is – felhasználásának egyéb módozataival.

Örökítse meg videófelvételen a jelentős családi eseményeket! A legmagasabb színvonalon. Hollywood Gmk. Ilyen és ehhez hasonló szövegű hirdetésekkel naponta találkozhatunk kedvenc napilapunk megfelelő rovatában. És az ár sem csillagászati, iparos az egyhavi minimálbérért, a művház kamerájával fusizó klubvezető már a feléért is eljön egy fordulóra. így aztán ez a dolog is megszűnt csodának lenni, egy-egy alkalomra gyakorlatilag mindenki számára elérhetővé vált. Azoknak is, akik éppen megfizethetetlensége miatt maradtak ki az előd, a családi amatőrfilm készítésének szubtilis élvezetéből. S a kérdést vizsgálva bizony ők a legizgalmasabbak.

A műfajban teljesen új, alapvetően más ízlés, életszemlélet jelentkezett velük. Könnyedén azt a következtetést vonhatná le a felületes szemlélő, hogy a mindig is misztikus, megközelíthetetlen, nagybetűs film vált itt megfizethető prostituálttá. De pontosan tudhatjuk, hogy a legócskább, legmegvágósabb gyorstalpaló videófelvétel-készítői tanfolyamon operatőrré átképzett fotográfus sem akkora kurva, mint mondjuk Hollywood. Hogy biztonságos messzeségbe vezessük el a hasonlatot. Az iparos a vásári képmutogató óta bizony krónikás is, most elektrokrónikás. Produkciója korlenyomat, történelem, és az csak nagyüzemi formájában bír prostituálódni. A folytatólagos pressziók alatt élő ember a szorítás lazulásának, a percnyi, a kortynyi, a foglár háta mögötti szabadságnak kíván emléket állítani. Ünnepeire hívja, engedi magához az objektívet. Esküvő, keresztelő, ballagás, dolgozik az iparos, forog a gép. S hogy ezenközben a kamera szociográfiát, történelmet ír, sem a készítőnek, sem a megrendelőnek még csak eszébe sem jut – remélem. Csak az imponáló alkalom, a majd újra meg újra felidézhető szép érzelmek a hétköznapi tébolyban. Mindenkinek a munkája, és annak a bére. Néven illetnék nevezni e társadalmi csoportokat, de ez cseppet sem egyszerű.

Azonos szereplőkkel találkozhatunk az újpalotai szakmunkásképző intézet ballagásán és a Take money and run utazási iroda hawaii csodatúráján, ám a gesztusok, a ruhák, az ideálok közösek. A grimaszok, a viselkedés a kamera, az objektív előtt. Talán a technika fejlődésének köszönhető, hogy a videófelvétel készítéskor az objektív már szinte objektív, s személytelenebbnek tűnik, mint bármi, eddig önmagunkra, önmagunk ellen fordított más (fényképezőgép, magnetofon és társaik). A szenvtelen kamera az idegen, felbérelt ember kezében tárgyilagosnak látszó kívülállással, kívülmaradással rögzíti áldozata ünnepeit. Az iskolán a címer változik – kádárból koronás –, de a ballagok ugyanazt a fehér blúzt és sötét szoknyát viselik. Az igazgató(nő) szavai a megszokott ürességgel adnak útravalót. Korábbi felvételeken szocializmust építő hazánk szorgalmas tagjairól hallhattunk, újabbakon pedig sikeres vállalkozókról. A virágcsokrok, csokraink ugyanúgy és mindig is a celofánba csomagolt ízléstelenség álmai. Az arcokon – melyekre a felvételkészítői, tanfolyamokon beléjük vert gyakorisággal közelítenek rá új elektrokrónikásaink – a két u-s (unt és utált) áhítat. Bizony már régen volt, mikor még együtt volt a család – mint most, oda mosolyogjál. íme együtt, de most is ugrásra készen, mint a mozielőadások vége felé, kit érdekel a stáblista. Alig cseng le az Internacionálé (egy ideje a Szózat) utolsó akkordja, karon ragadják az ünnepeltet, és usgyi haza! Lakásainkban, házainkban pedig tovább fürdőzhetik dokumentumerejű rekvizítumok tengerében az idegen, a kamera, illetve később a közeli ismerős, az eseményen nem jelenlevő, a kazettát kölcsönbe kapó. Láthatja szintetikus ruháinkat, szintetikus ételeinket, italainkat. A rossz mozdulatokat. Valamit, amit pusztán megszokásból, lustaságból még zenének és táncnak nevezünk. A videó bizony rögzíti a hangokat is. Beszédünk ünnepi köntösbe öltöztetett fordulatai is visszaköszönnek tehát. Agyunkban ül Lagzi Lajcsi és sört bont. Táncnak csúfolt mozdulatok, sámánének az ő szertartászenéjére. A kazettájába dugott sorsjegyei fehér mercit nyerhetünk. Ahhoz, hogy ráfigyeljünk, nem kell bor, elég a kóla is. Mi mégis borokat iszunk. A kamera tűri, a videó tényleg mindent elbír. S ha egyszer újra nézzük a fölvételt, akkor sem borzadunk, hisz a résztvevők számára a látványnál mindig is érdekesebb a mögöttes személyes tartalom. Ha van. Hiszen a videókamera a legszemélytelenebb, mert ő az utolsó a sorban: nem ő a kevéssé személyes, hanem mi magunk. Ünnepeink üresedtek ki, gesztusaink silányultak hivatalos papírok aláírásává, életünk nagy eseményeiből rovatok lettek a személyigazolványban. S a videó is beáll átverőink közé, hisz az istennek sem hiszem el, hogy nem vagyok, ha látszom. S az objektív megmutat, nézd, az ott, az a senki ott, én vagyok – kiáltok vidáman. Soha vissza nem térő űrhajókon Michael Jackson-lemezek helyett házi videókat és a Samsung agyunkat zabáló kistigriseit kéne fellőni a kozmoszba. Na de mit szólnának a marslakók? – vethetnek joggal ellen a környezetvédők.

Dokumentátorkodásunk sokkal kevésbé lehangoló lehetősége a direkt történelem (politika) és gyermekünk filmezése. Akit/amit magunk csinálunk magunknak. És ilyenkor joggal berzenkedünk a kívülálló (fotográfus, felvételkészítő) jelenléte ellen. Gyermekünk esetében szívesen elkerülnénk az uniformizáló mosolyalbumosságot, a napi politika (történelem) pedig folyamatos készenléti állapotot igényel, nem beszélve a mindkét esetben oly fontos személyességről, hovatartozásról. S nyitva áll a pálya, kamerát csak az vásárolhat, aki bír, de a kölcsönzés, az egy-egy alkalomra szóló szerzés esélye adott. S jóra fordulnak a dolgok. Hiába a ruha a gyereken, s a lakásbelső, udvar körülötte, ő akkor is ő. Természetessége, bumfordisága jótékonyan feledteti esetlegességeinket és viszonyainkat. Elég egy mosoly, egy mozdulat, itt minden gesztus személyes, őszinte. Hiába kényszerítenénk kunsztokra, kinevet, s figyelmeztet, tudjuk ám, hol a helyünk. Később persze a szokott pimasszá fejlik, de addigra rég visszavittük a kamerát a kölcsönzőbe. Megérte. Bár arra kevesen gondolunk, mit is szólna ő a dologhoz. Lehet, ki örül, lehet, ki a legszemélyesebb magánügyeibe való durva beavatkozásnak tekinti az anyaméh ultrahangos vizsgálatáról készített videófilmet.

A történelemnek, kivált ama nagyüzeminek meg úgyis mindegy. Fütyül az ránk. Lehetünk magányos amatőrök, lehetünk mindent tudó és mindent próbált, kockáztatott profik, csak vigyorog szánalmas igyekezetünkön. Követhetjük kölcsönkameránkkal Krassó György összes gyönyörű-gyalázatos szobordöntését, levesosztását, anarchista tüntetést Prágában, holnapra bebizonyítják nekünk, nem is ez volt a történelem, kérem, tessék csak szépen hazamenni és filmezni a gyereket. Legyünk bár valódi profik, férkőzzünk arthurok, lancelotok és kerekasztalok közelébe, még ha betiltják is, amit összeügyeskedtünk...

Nemrégiben olvashattunk ezeken a hasábokon a leleplező videóról. Rendőri intézkedés során előfordult „túlkapás” vizsgálatakor bizonyult perdöntőnek egy ablak mögül, sebtiben készített felvétel. Amerikában. Magyarországon? Itt is volt már hasonló, csak itten azért minden másképpen van. Hetekig volt hangos a sajtó bizonyos bizonyító erejű videóról való pro és kontra állításoktól. Csakhogy ez esetben a mi szegény és kivált szelíd rendőreink voltak az áldozatok. Kővel dobálták őket a huligánok, s a film vezérükről, a hajléktalanok királyáról rántotta volna le a leplet. Ha a köz is láthatta volna. Még mit nem, örüljenek, hogy nincs már Kék fény. A másik pedig még ennél is izgalmasabb: menős és kevésbé menős sexshopok fő attrakciója a házilagos pornóvideó. Dörzsölheti a sok csúf voyer pasas a tenyerét, szemét. Erre mondják Pesten, hogy ne tudd meg!

Ím itt vagyunk, Bartos Zoltánok, G. urak szánandó unokái, ülünk mélységes foteleinkben, s ha nem saját felvételeinket bámuljuk, hát csapkodjuk térdünket. Kacagunk a bamba arcokon, nejloningeken, katalógus-jezolókon, integető, grimaszoló csetlés-botlásokon. Pillanatokra fölvetjük fejünket, néha elkapható még valami elődeink ugyanilyen pofákat vágó méltóságteliségéből. De ez már alig vigasztal. És az se nagyon, hogy éppen az ő kiváltságos kamerájuk volt kénytelen rögzíteni az oly szép(nek tűnő) világ vesztét is. Bár ezzel az erővel visszanyúlhatunk akár a barlangrajzokig. Na persze, mert csak úgy huss, lecsapta azt a nagy fene vadat.

És mégis, és mégis, és mégis, nagyon nagyon kell örülnünk ezen izzadságszagú, lagzi lajcsis történelmünknek, gyáván elhadart igenjeinknek, ideáljait vesztett táncainknak, mert kopottas emlékeinken kívül ez az egyetlen, amit szembefordíthatunk az örök agymosó, személyiségpusztító, nagyüzemileg előállított történelemnek. Még jól látható semmink, valódi kisszerűségünk, hozzá nem értésünk, képtelenségünk is biztos fegyver az álorcás hazugság, a meztelen király ellen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4253