KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/december
KRÓNIKA
• N. N.: Kommersz neorealizmus? Luigi Zampa
• Ember Judit: Koza Dezső halálára

• Ardai Zoltán: Az undor titokzatos tárgya Peter Greenaway
FOLYTATÁSOS TÖRTÉNELEM
• Szilágyi Ákos: A nagy moszkvai szópuccs Folytatásos történelem

• Reményi József Tamás: Igazságtétel? Magyar krónikák
VIDEÓ
• Turcsányi Sándor: Mindenféle múltak Házi videók

• Földényi F. László: Leni Riefenstahl és Az akarat diadala
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: Mistery Train
• Sneé Péter: Túl a Ráktérítőn Csendes napok Clichy-ben
• Székely Gabriella: Vissza Moszkvába Három nővér
• Koltai Ágnes: Holnapelőtt Halálutak és angyalok
• Váncsa István: Virágos, gyertyás, homokos Julianus

• Zsugán István: Mindannyian törökök vagyunk Beszélgetés Xavier Kollerrel
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Monsieur Bard különös óhaja
• Békés Pál: Az utolsó kijárat Brooklyn felé
• Székely Gabriella: Egy külön világ
• Hegyi Gyula: Oly távol és közel
• Turcsányi Sándor: Lányom nélkül soha
• Sneé Péter: Folt a zsákját
• Tamás Amaryllis: A szerelem erejével
• Nagy Gergely: Dinasztiák harca
HÁTTÉR
• Sirály Gergely: Fekete Mozgó

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Folytatásos történelem

Folytatásos történelem

A nagy moszkvai szópuccs

Szilágyi Ákos

 

Csak a történelem malmai őrölnek lassan. Az elektronikus tömegkommunikáció malmai gyorsan, s egyre gyorsabban. Megőrölnek mindent, csak látható és hallható legyen. Magát a történelmet is. Ma még nem egészen világos, mi lesz ezentúl történelem helyett (nyilván, amit adnak, amire a meg-őrölteknek, a történelem utáni embereknek szükségük lesz). Aki nincs tisztában vele, hogy új malmok őrölnek, aki – úgyszólván – más malomban őröl, az könnyen őrleménnyé válik maga is: elektronikus mozgókép lesz belőle, amit mások mozgatnak. Manapság már nem az a kérdés, ki tudja szavai erejével elhitetni, hogy neki van igaza, ki forgatja a szó pengéjét ügyesebben, ki tűz tolla hegyére kit, hanem az inkább, hogy ki mutat meg kit, kinek a kezébe kerül ellenfele fotó-tévé-videó-képe, képes-e annak mutatni őt, aminek akarja, s ezáltal legyőzni is. A malmok cserélődése nem egyformán érinti a kultúra minden területét. De az bizonyos, hogy aki az üzleti életben vagy a politikában nem képes megteremteni saját mozgóképét, cégének vagy pártjának „imázsát”, a fogyasztásra szánt anyagi és szellemi javak elektronikus varázsképét, akinek tehát nincs saját tömegkommunikációs malma, az korunkban aligha számíthat sikerre. A szavak régi hatalma és befolyása úgy enyészik semmivé, ahogy maga a történelmi világ tűnik el a modernitás egyre terjedő mozgóképsivatagában. A modern kultúra embere előbb hisz és inkább hisz saját szemének és fülének, mint bárki más szavainak, előbb fogadja el valóságnak azt, amit lát és hall, mint azt, amit csak elmondanak neki, amit meg kell értenie és el kell képzelnie. Egy magnószalagot vagy egy videófelvételt még a bíróságok is súlyosabb – mert tárgyi – bizonyítéknak tekintenek egy tanúvallomásnál. Jóllehet a látható-hallható világ lenyomata is hamisítható, a modern felfogás mégis könnyebben fogadja el a tárgyak, mint a szavak bizonyító erejét; előbb hisz egy videófelvételnek, mint egy szemtanú elbeszélésének; előbb gyanúsítja meg hamis tanúzással a beszélő személyt, mint a néma tárgyat. A vallási kultúra emberével ellentétben a modern ember nem a hallás (a szó), hanem a látás (a kép) révén szerez valamiről végső bizonyosságot. A bibliai történet felől nézve: a modern ember már nem hitetlenkedő, hanem hit – nélküli Tamás. A modern kultúrában nem az igaz szó (isten igéje vagy az igaz tudás) áll szemben a hamis szóval {a sátán szavával vagy a hamis tudással), hanem az evidensen, láthatóan-hallhatóan igaz hangos mozgókép áll szemben a nemevidensen igaz, kissé mindig gyanús, kissé mindig hazug, homályos szavak világával. A fotográfiákon és mozgóképen „rögzített”, látható és látványként hagyományozódó történelem gyakran úgy jelenik meg, mint a szavakban „őrzött”, mitikus, elbeszélt, fogalmilag rekonstruált láthatatlan történelem kritikája, mint a tényszerű történelem a kitalált történelemmel szemben. Természetesen a mozgókép sem azonos a valósággal és a mozgókép nézője sem azonos azzal a nézővel, aki jelen van valamilyen helyzetben vagy eseménynél: bámészkodik, önkéntelen tanúja valaminek, a függöny mögül leselkedik, netán a felvevőgép mögött áll éppen. A mozgókép nézője például bármikor otthagyhatja a képet, megszakíthatja a „képvilág” folyását, sőt, maga is rögzítheti mozgóképként a mozgóképet, végtelenszer megismételheti, megállíthatja. A világtörlésnek nincs egyszerűbb módja egy televíziós készülék kikapcsolásánál, ami olykor valóban indulatok levezetésére szolgál: lerombolják, megsemmisítik a tévéképet, és ezáltal mintegy szimbolikusan megölik az ellenszenves vagy gyűlölt személyt, nem ritkán mágikus szavak kíséretében: „tűnj el! takarodj! menj a...!”

 

 

A néznivaló politikus

 

A film- és különösképp a videókamera a látható-hallható világban bárhová eljuthat és bárhová eljuttathat mozgóképet. De nemcsak univerzális médium, hanem másként univerzális, mint a valóságot jelentésként és jelentésképként felidéző szavak médiuma volt. Más dolog a láthatatlan, vagyis elbeszélt és más a látható, vagyis megmutatott történelemben élni. Az új médium lerombolja azt a distanciát, amelyben a történelem képe idáig létrejött, s amely a jelent a múlttól elválasztja. Titoktalanítja, deheroizálja, deszakralizálja a történelmet, legalábbis azt a látszatot kelti, mégpedig hathatósan, hogy a történésben minden látható-hallható alakot ölt, ami pedig nem látható és hallható közvetlenül, az vagy nem létezik, vagy nem érdekes, létezik-e egyáltalán.

Jahve, mint a Bibliában olvasható, szavával teremtette a mindenséget: „szólt és létrejött”. A modern világ azonban már nem az Ige, hanem a Mozgókép megtestesülése, ha tetszik, a mi világunkat nem az Ige, hanem a Mozgókép teremti. Mostantól minden másképpen van, mint idáig volt, olyan határt lépünk át éppen, amely másik világba vezet. Ez a világ immár nem „a történelem futószalagán”, hanem az elektronikus médium „filmszalagán” készül. Háborúk, polgárháborúk, forradalmak folytatásos tévéjátékok gyanánt jelennek meg és hunynak ki a képernyőn. A modern történelem alakítóinak nem hősökké, hanem mozgóképekké kell válniuk; nem az örök istenek, hanem az örök tévénézők tartják szemmel őket. Sorsuk egyre nagyobb mértékben függ attól, aminek a képernyőn látszanak, s egyre kevésbé attól, amit mondanak és cselekszenek. A történelmet egyre inkább a látványteremtés szakembereire, a képi információközvetítés mechanizmusaira kell bízni. A politikus is egyre inkább csak néznivaló. Az a politikus és az a politikai stílus, amely nézhetetlen, eleve kudarcra van ítélve. Jaj annak a politikusnak, aki még ma is történelemíróknak, újságíróknak és nem a kamerának pózol, aki nem tudja, más a televízió képernyőjén és más a szavak „jelentésernyőjén” megjelenni. Márpedig, aki a modern világban létezni akar, annak itt kell megjelennie, hacsak egyetlen percre is. Egyetlen perc csak a Történelem, a „nagy idő”, a „szent idő”, az „örökkévalóság” szempontjából semmi; a jelenlét, a hatás, a siker oldaláról nézve minden – maga az üdvözülés.

Azt, hogy mostantól minden másképpen v«« (van, mert többé nem lesz!), mint idáig volt, úgy is fogalmazhatnék, másképpen vagyunk, mint idáig voltunk, a nyolcvanas évek fordulóján, annyi történetfilozófiai okoskodás és kultúrkritikai kirohanás után, népszerűén is tudtunkra adta a világtörténelemként csodált és rettegett eseményvilág élő, egyenes televíziós adásban történő közvetítése, így kerültek szemünk elé a kelet-európai „forradalmak” (például a bukaresti népfölkelés) a helyi háborúk és polgárháborúk (év elején például az „amerikai–iraki” háború, év közepétől a jugoszláv polgárháború) és így került elénk legutóbb az augusztusi moszkvai államcsínykísérlet bukásának és az „orosz forradalom” diadalának mozgóképfolyama.

 

 

Videó-bolsevista világösszeesküvés

 

A szóbeli világnak, a történelemnek bizonyos értelemben utolsó végvárai és menedékhelyei voltak Kelet-Európa kommunista ideokráciái. Az Ige – az istenített politikai ige – megtestesülésének tekintették magukat, s miközben minden erejüket lekötötte a mindenfelől rájuktörő, Ellenséges Szó feltartóztatása, elhárítása, megsemmisítése, üldözése, szép lassan összeroppantak az információs és elektronikus „világforradalom”, a „szótlanul” terjeszkedő új, mozgóképes médiumok nyomása alatt. Az egyre olcsóbb képi rögzítési, másolási és információközvetítési technikákat, a külföldi rádió- és televízióadásokat már nem lehetett olyan könnyen föltartóztatni, mint a tiltott irodalmat a határon. A sajtó cenzúrája, a könyvindexek, írott és nyomtatott szövegek elkobzása és zárolása vagy bezúzása, a külföldi rádióadások zavarása egyre kevésbé töltötték be feladatukat, azt ugyanis, hogy blokkolják a szabad információáramlást és megőrizzék a társadalom információs zártságát. A szóban forgó új információközvetítési technikákat csak ideig-óráig monopolizálhatta az állam, s használhatta fel a rendeltetésükkel ellentétes célokra: az információk zárolására. A zárt társadalom hajóján idővel egyre több és egyre nagyobb rés keletkezett, amelyeken valósággal áradt befelé a világból az információ: a hajómonstrum elsüllyedése csak idő kérdése volt. Az elektronikai és információs forradalom vívmányai előbb a hadiiparban, majd a magánszférában is megjelentek. A magántelefonok, magántelevíziók és később már videók, faxok, fénymásolók gyors terjedését a nyolcvanas években már csak valamilyen polpotista „halálszocializmussal” lehetett volna feltartóztatni, de csak azon az áron, hogy a Szovjetunió megszűnjön mint nagyhatalom. Az információs forradalom kihívására adható másik választ a fennálló társadalom modernizálása jelentette. A „glasznoszty” az információs forradalom politikai ideológiája lett a Szovjetunióban. Megfogalmazói, az átalakítás legradikálisabb képviselői és a változások irányát megszabó új társadalmi érdekcsoportok elsősorban a modern információtermelés szférájából kerültek ki. A politikai szétesés, a krónikus élelmiszerhiány, az ipari termelés zuhanása az elmúlt hét évben eltakarták az „információs társadalom”, az információs gazdaság dinamikus előretörését. Ha’ a hagyományos ipari és agrárszektorban megtermelt javak mennyisége és választéka ma legalább akkora lenne, mint amekkora az információs szektorban megtermelt javaké, akkor a Szovjetunió minden politikai megrázkódtatás ellenére stabil ország maradt volna. Az átalakulást az információs társadalom új, jórészt fiatal nemzedéki csoportjai irányítják. Régi, tizenkilencedik századi értelemben vett polgárságot és középrétegeket ugyan hiába keresünk a „poszt-totalitárius” szovjet társadalomban, de az új típusú, információs vállalkozók rohamosan gyarapodó, egyre befolyásosabb, egyre tőkeerősebb rétegét szabad szemmel sem nehéz felfedezni. Hiszen a képi információtermelés legtöbb csatornáját máris kezükben tartják, és maguk is gyakran és szívesen jelennek meg a képben. A szovjet változásokat nem ipari forradalom, hanem információs forradalom indította el. E forradalom társadalmi és kulturális „hordozóitól” függ ma az, sikerül-e az „átállás”, de nem egyszerűen a „kapitalizmus”, a „nyugati”, a „piaci”, hanem az új, információs világtársadalom „vágányaira”.

Az elektronikus szovjet sajtó az elmúlt hat évben sokkal fontosabb szerepet játszott a szovjet társadalom átalakításában, mentalitása, lelkülete megváltoztatásában, mint bármely politikai párt vagy ideológiai csoport, politikai személyiség. A gorbacsovi „nyitás” lehetőségével élve a képi információközvetítés szinte minden fontos színterét elfoglalták a szakmailag képzett, vállalkozó kedvű fiatalok. 1987 és 1990 között a legnézettebb, legsikeresebb hírműsorokat, kulturális tévémagazinokat a szovjet televízióban szinte kizárólag huszonéves fiatalok készítették. Ilyenek voltak többek között a Vzgljad („Szempont”) az Avtorszkoje televigyenyije („Nem-professzionális tévé”) a Do i poszle polunocsi („Éjfél előtt, éjfél után”), a Video-kanal („Video-csatorna”), a Pjatoje koleszo („Ötödik kerék”) heti és havi műsorai, nem beszélve a TSZNC’Televíziós hírszolgálat”) és a 600 másodperc című rövid, amerikai stílusú híradóműsorokról, amelyek a konzervatív ízlésű hivatalos „nagyhíradót” fiatalos lendületükkel, szemtelenségükkel és ötletességükkel valósággal „lemosták a pályáról”. Bizonyos értelemben könnyű dolguk volt, persze: csak szabadon kellett engedniük a mozgókép szellemét, hogy kő-kövön ne maradjon a szavakból épített szovjet valóságkulisszából. A szovjet múlt, a szovjet jelen és az ellenséges külvilág hagyományos verbális képét a látható-hallható valóság tévéképei rombolták le. A kérdés azonban nem csupán az, ki foglalja el az elektronikus média színtereit, hanem az is, hogy mit tud itt kezdeni. Hiába foglalták vissza az év elején a szovjet konzervatívok a központi televíziót, ha mozgóképek helyett újra csak szavakat tudtak a képernyőn mozgósítani. S hiába szorították ki a radikális fiatalokat az információtermelés központi színtereiről, ha azok szaktudásukat és újkeletű hírnevüket egy pillanat alatt „tőkésítették”: magánstúdiókat, kábeltelevíziót alapítottak, videókazettára dolgoztak. Alekszandr Ljubimov, a Vzgljad néhai műsorvezetője (aki mint televíziós személyiség nyert választásokat s lett „népi küldött” Oroszország parlamentjében) például egy tőkeerős nyugat-európai céggel alapított magánstúdiót a műsor ezévi beszüntetése után, amelyet országos hálózat lát el naprakész információval. S míg a nevezetes augusztusi napokban az állami televíziót lefoglaló „puccsisták” fantáziájából arra futotta, hogy közleményeik beolvasása mellett Csajkovszkij Hattyúk tava című balettjét közvetítsék felvételről, a televíziótól kiebrudalt Ljubimov stábja reggeltől estig forgatott, videóra vette és illegális archívumba gyűjtötte össze a három nap szinte teljes eseményanyagát, hírláncot épített ki, mely olyan jól működött, hogy még a puccsista vezérek döntéshozói környezetéből is kaptak értékes információkat.

Az a gyámoltalanság és tehetetlenség, amelyet a konzervatív erők a modern média terén tanúsítanak, a képtelenség arra, hogy képbe kerüljenek, vagyis hatásos képpé váljanak ellenfeleik képével szemben, gyakran és könnyen csap át félelmi hisztériába mindenféle modern média ellen. Az új technikai eszközt, mivel nem tudják, mire való és hogyan kell használni, démoni erővel ruházzák fel és démonként próbálják elpusztítani. Ahogy a századfordulón a cári monarchia konzervatívjai és monarcho-fasisztái a nyomtatott sajtóban a „nemzet”, a „nemzeti lélek” megrontásának eszközét, a „rothadó Nyugat” sátáni trükkjét látták, idegen behatolást, Oroszország ellen szőtt világösszeesküvést (a cári Ohrana műhelyében készült hamisítvány, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei egész fejezetben tárgyalja a nyomtatott sajtó szerepét a „zsidó világuralom” megszerzésében), úgy az ezredforduló szovjet konzervatívjai és monarcho-fasisztái az elektronikus sajtóban vélik fölfedezni az orosz nemzet elpusztításán munkálkodó idegenek varázseszközét. Miután a radikális reformereket, liberálisokat és demokratákat amúgy is régóta  „neobolsevizmussal” vádolják az állammá „szervesült” bolsevik örökség mai védelmezői, valóban forradalmi szerepük az elektronikus képtermelésben, nyugati tájékozottságuk, technikai tudásuk és győzelmük a képi médiában úgy körvonalazódik, mint valamilyen „video-bolsevista” világösszeesküvés sátáni terve. „Az az információözön, amelynek irányítását a liberálisok tartották kezükben, hatni kezdett a védtelen, immunitás nélküli, világnézeti és pszichológiai védőernyőitől megfosztott népi tudatra, amely hetven éven át egy obskúrus politika sötétségében leledzett – írja a szovjet konzervatívok mai főideológusa, a puccs egyik ideológiai előkészítője, Alekszandr Prohanov. – Lényegében olyan műtét volt ez, amelyet egy koponyaburok nélküli, eleven agyon hajtottak végre, érzéstelenítés nélkül. A népi tudatot koncul vetették oda a glasznosztynak, hogy ízekre marcangolja.” Ezúttal nemcsak az érdekes számunkra, hogyan értékeli az információs forradalmat és annak végrehajtóit azoknak az erőknek az ideológusa, amelyek ellen ez a forradalom irányul („összeesküvés a nép ellen”, „tudatrombolás” stb.), hanem az is, hogy elismeri sikerüket, hogy a katasztrófának tekintett társadalmi átalakulást az információs forradalomból eredezteti. Ebben ugyanis nem téved. A szovjet konzervatívok tévedése, a totalitárius kultúra észjárásából, az ideokrata elit szociális karakteréből fakad: a Szó utolsó vitézei, az állami szólovagok szilárdan hisznek benne, hogy szavakkal legyőzhetik a videó- és tévéképek modern seregeit. Föltéve, hogy egyáltalán észreveszik valóságos ellenfelüket és nem a szabad szó, a cenzúrázatlan irodalom, az ellenséges ideológiák ellen hadakoznak még most is, amikor a harc már egészen új terepen folyik. Ám ők csak a régi terepet, az itt szokásos harcmodort, az itt bevált harci eszközöket ismerik. Az utolsó évtizedben szovjet konzervatívok és orosz liberálisok csatája úgy fest, mint amikor lovashadsereget vezetnek rohamra tankok és rakéták ellen. A régi terepen, a szabad szóval és a szabad szellemmel szemben hatékonyan léphettek fel, de az új terepen, ahol már a mozgókép és az üzlet szelleme az úr, szavaik kicsorbulnak a minden szónál beszédesebb videó- és tévéképeken. Talán még soha nem mutatkozott meg idáig frappánsabban és mulatságosabban ez a groteszk terepvesztés és tereptévesztés, mint ez év augusztusában, a moszkvai szópuccs idején.

 

 

Egy szópuccs anatómiája

 

Feltűnő volt a lázas augusztusi napokban a „puccsisták” (én inkább klasszicizáló palotaforradalmároknak nevezném őket) tehetetlensége, mozgásképtelensége. Kevésbé volt feltűnő, jóllehet a „puccs” kimenetelét inkább ez döntötte el, a „puccsisták” mozgóképtelensége, az a gyámoltalanság, bénultság, amit a jeles férfiak a jórészt kezükbe kaparintott képi információközvetítés terén tanúsítottak. Nemcsak tetteket, tévéképeket sem bírtak produkálni. Valóban nem a tettek, hanem a szavak emberei voltak. Az egész puccs pedig már-már irodalmárok összeesküvése. A szó szoros értelmében: Lukjánov, akit ma azzal gyanúsítanak, hogy a háttérből maga szőtte az összeesküvés szálait, s börtönben várja ügyének tárgyalását – gyakorló költő, alig egy éve, hogy álnéven, de azért köztudottan megjelentette első verseskötetét; Jazov honvédelmi miniszter pedig egy év elején sugárzott portréfilmben a katonaember szemérmességével vallotta meg, hogy verseket is ír és érzékeltetésül tüstént el is szavalta egyik katonai témájú költeményét; Krjucskovról, a belügyminiszterről nem tudjuk ugyan, ír-e verseket, tudjuk viszont, hogy szenvedélyes versolvasó és kedvenc költője József Attila (ne tessék csodálkozni: egyrészt egyetlen költő sem válogathatja meg rajongóit, másrészt Krjucskov mint „magyar szakos” KGB-tiszt került annak idején, 1956-ban – a szabadidejében, mint a róla készült portréfilmből tudjuk szintén verseket írogató – Andropov mellé.) De irodalmárnak tekinthető a kolhoz-fantaszta, a derék kollektivista-utópista Sztarodubcev is, aki egy másik „puccsistával”, Varennyikov tábornokkal együtt ott szerepel az orosz írók lapjában közzétett, orosz írók által megfogalmazott Szózat a néphez című irodalmi-politikai kiáltvány aláírói között, olyan prominens írók társaságában, mint Valentyin Raszputyin vagy Jurij Bondarev. (Utóbb, az ellenpuccs, a „nagy augusztusi orosz forradalom” szervezői éppen ezt a Szózatot nyilvánították a „puccs” ideológiai platformjának.) Talán csak a szőrösszívű közgazda, Pavlov lógott ki kissé a csapatból, bár rémlátomása a nyugati bankok Gorbacsov ellen szőtt világösszeesküvéséről kifejezetten irodalmi erényekről tanúskodik, akárcsak Krjucskov lélegzetelállító meséje a „mérgezett amerikai gabonáról” pár hónappal ezelőtt. Ám egyikük sem mérte fel, hogy az elektronikus képuralom korában a régi rémtörténetek csak a képernyőn lehetnek hatásosak. Tettek és sikerek híján legalább mozgóképeket kell produkálni. (Gorbacsov például mindig is tudatában volt ennek.) Persze nem csoda, ha hittek a szavak mágikus erejében. A szó kultúrájában nőttek fel, szavakkal vették magukat körül, tanácsadóik is irodalmárok voltak. Múlt év decemberében az oroszországi írószövetség kongresszusa (ez az írószövetség ez idő szerint a konzervatív szovjet–orosz reakció fellegvára) nemcsak a szovjet hadsereg és a pravoszláv egyház, hanem a Szó, az Ige megváltó erejét is mozgósítani próbálta: „Az emberek a Szóra, az Igére várnak – így Anatolij Szaluckij. – Ezért támogatom azt a javaslatot, hogy Oroszországi írói forduljanak újból felhívással Oroszország állampolgáraihoz.” Újból és újból, mindaddig, amíg a Szó meg nem testesül. Nos, a Szó végül csakugyan megtestesült: ebből lett a hírhedt GEKÁCSEPE (a Rendkívüli Állapot bevezetésére alakult Állami Bizottság orosz rövidítése), nem több egy groteszk szóképnél és maga a szópuccs, amit a demokraták egy pillanat alatt mozgóképbe fojtottak. Míg az egyik oldalon szózatok, kiáltványok, közlemények sorakoztak föl, a másikon a nagy nyugati tévétársaságok és az orosz magánstúdiók és magánvideósok forgatócsoportjai és tévé-videóképei.

Hogy mennyire csak irodalmárok kezében volt még a „puccsista” vezérek képének a megformálása is, azt nemcsak a nevezetes kollektív sajtóértekezlet felvétele mutatja, egyetlen tévés megmutatkozásuk teljes csődje, hanem az a görcsös erőfeszítés, amivel literator kíséretük a szürke és tespedt bürokratákat történelmi hősökké fújta föl a reakciós sajtóban: „Az ország vezetésében ma kétségkívül Jazov a legrátermettebb ember – írta Jazov című írásában az ultrareakciós katonaíró, Karem Ras, egy héttel a „puccs” előtt. – Nyilvánvaló, hogy a Bátyka – Jazov. (Az oroszban ez fővezért, pater familiast, atamánt egyaránt jelent. – Sz. Á.) Valóban olyan ő, mint az édesapa. Két ilyen ember van ez idő szerint nálunk – az egyik ő, a másik II. Alekszij pátriárka.” Ha ez a portré – Jazov mint az orosz nemzetcsalád atyja – a képernyőn is hatásosan tudott volna megjelenni, akkor betöltötte volna hivatását, nem lett volna közröhej tárgya. Ámde ennek televíziós kivitelezéséhez nem Jazov kellett volna. Mikor Jazov a tévékamerák előtt, valóságos interjúhelyzetben, a róla készült tévéfilm után megjelent, úgy hatott, mintha egyenesen Scsedrin Egy város története című szatírájának lapjai közül lépett volna elő. Nehéz elképzelni hálásabb karikatúratémát a nyolc palotaforradalmárnál. A „puccs” által gerjesztett félelem órái egyáltalán nem tették őket félelmetesebbekké. A „puccs” előtt egy héttel jelenik meg a Sztolica címlapján Jazov, Pugo és Krjucskov a „három orosz bogatir” groteszk szerepében. Míg a puccs után egy héttel, augusztus 27-én a Pilot animációs filmstúdió már piacra is dobja Puccs című „animációs dokumentumfilmnek” nevezett rajzfilmjét, amelyet három nap alatt készítettek el. A két és fél perces film, amelynek elkészítésén húsz rajzoló dolgozott teljesen ingyen és éhesen, a stúdióvezető szerint a „katonahumor” műfajában mozog: azzal kezdődik, hogy a GEKÁCSEPE tagjainak irodájában kopogtatnak és azzal ér véget, hogy Jelcin megrántva a láncot, lehúzza a „nyolcakat” a vécén. Afféle modern ROSZTA-ablak tehát ez a rajzfilm, amely készítőinek aszketikus moráljával és kíméletlen humorával együtt jól illik a „forradalmi napok” légköréhez. A szópuccsisták mozgóképben annyira nem produkáltak semmit, hogy utóbb, a forradalmi dokumentumfilmek készítőinek a sajtóértekezletről készült filmanyag manipulálásával (a „puccsisták” arcának megnyújtásával, szavaik komikus hatású szétdarabolásával és megismétlésével) kellett létrehozniuk a történelmi Gonosz jól ismert politikai filmképét. De a kegyelemdöfést a szópuccsnak minden bizonnyal a Játszunk puccsot! című „szórakoztató asztali játék” adta meg, melynek kivágható játéktábláját és összeragasztható dobókockáját (a kocka minden oldalán egy „puccsista” arcképe) a Lityeraturnaja gazeta tette közzé. A játékhoz mellékelt használati utasítás így kezdődik: „Olvasó! A gekácsepisták elvesztették a puccsot. Vajon, ha köztük lettél volna, te meg tudtad-e volna nyerni? Kockát a kézbe és rajta! Az út a MatroszkajaTyisináig (értsd: a dutyiig – Sz. A.) sok-sok kalandon át vezet. Az győz, aki legtovább játékban tud maradni. Jó utat és jó szórakozást!”

Mint mondani szokás: minden jó, ha a vége jó. Ámde az a vég messze van még. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a szópuccs után igazi puccs következik és az orosz jobboldal megtalálja a maga tömegkommunikációs stábját, a maga vezérét, akinek első útja a tévéstúdióba vezet majd, akinek nem fog remegni a keze és nem fog sápadni az arca, akinek elegendő filmanyaga lesz a „nemzetáruló” liberálisok és demokraták „viselt dolgainak” leleplezéséhez, és tudni fogja, mihez kezdjen a modern médiával, hogyan kell megragadni a nép képzeletét filmtévé-videóképekkel. Persze, ez a jobboldal sem szociális karakterét, sem észjárását, sem nemzedéki összetételét tekintve nem fog hasonlítani a régi szovjet nómenklatúra kivénült konzervatívjaira, akik a szópuccsot csinálták. A már létező fasiszta politikai szubkultúra az ifjúsági csoportokhoz és – általuk is – a modern, elektronikus médiához kötődik. Hogy egy modern, aktivista, radikális, az ifjúság vitalitását is mozgósító orosz-jobboldal mire lehet képes a „mass-média” terén, azt jól mutatja a 600 másodperc című televíziós híradóműsor amerikai stílusban hadaró, bőr-dzsekis sztárriporterének, Alekszandr Nyevzorovnak a Mieink (‘Nasi’) című hírhedt riportfilmje a januári véres baltikumi eseményekről. A szerző, aki személyében a szovjet „dühüngő ifjúság” nihilizmusát amerikai médiastílusban kapcsolja össze az orosz feketeszázak, a „monarchofasiszták” eszményeivel, bebizonyította, hogyan lehet a legbanálisabb pugói-jazovi frázisokat hatásosan tálalni, hogyan lehet fasiszta módon esztétizálni a szovjet politikát is. Az új nemzedék, amely – mint ironikusan mondogatják magukról az ismert szlogent idézve – a Pepsit választja, nemsokára önmagán belül találhatja meg igazi ellenfelét. Azok a fiatalok, akik az augusztusi barrikádokon a „vének puccsától” védelmezték meg az orosz Fehér Házat, nagyon hamar az „ifjak puccsával” találhatják szembe magukat, ha ugyan részben nem pártolnak át ők is a másik oldalra. S akkor a tévé- és videókamerák már nemcsak az egyik, hanem mindkét oldalon csatasorba fognak állni: a liberális és demokrata ifjak dinamikus és hatásos mozgóképeivel a fasiszta és antidemokrata ifjak ugyanilyen dinamikus és hatásos mozgóképei állnak majd szemben, nem pedig szavak.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 12-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4252