KritikaMistery TrainBakács Tibor Settenkedő
Álmaim csak hullatom a belvárosi vonaton.
Tom Waits
Memphisből az út Budapestig átszállásokkal három év. Nem homokfutóval, hanem Jarmusch fapados vonatával, a Mystery Trainnel, amely 88-ban indult, s ez év telére hozzánk is elért. A varázsvonat kezelőszemélyzete a régi. Mozdonyvezető egy cseh zsidó család elkallódott sarja, Jim Jarmusch, a szívlapátot a kazánnál Roby Müller forgatja. Az utasok között ott bliccel Tom Waits, Jay Hawkins, Joe Strummer, csupa vidéki zenész.
Magam is fölkapaszkodóm a lépcsőre, onnan nézem az elsuhanó előadást. Megosztom ezt az élményt, hadd vegyem el a meglepetés örömét azoktól, akik spontán, tiszta és becsületes szándékból járnak moziba.
Jarmuscht szeretjük, nemcsak avítt európai gondolkodásmódja miatt (még magyarul is beszélnek a Keleti Parton, a kies paradicsomban), hanem mert ő is pédamutatóan utálja korunk hősét, a vállalkozó filmest, Spielberget. Utálatos a más pénze. Főleg akkor, ha böhöm nagy szívet vág hozzá. Jarmusch némileg különbözik az amerikai puncstortakészítőktől. Az élet perifériáin való egzisztenciális csúszkálásával hasonló köröket ír le, mint mi, európailag alultápláltak. Őszül is rettenetesen. Pincérként, taxisofőrként, szalagmunkásként, szállodai boyként. Maffiózó képű producerek szerint bélyeget is fizet a fémlemez- és repülőgépgyártók szakszervezetének. Ezt magam sem hiszem. Genetikus sztori az egész. Az anyja 40 évesen egy reggelen arra ébredt, hogy könnyű álma alatt megőszült. Hogy jön mindez a filmhez? A karriertörténet persze nem ér véget a liftesfiúnál. Elcsalva anyja tanulásra adott pénzét, filmet csinált és... és..-, maradt ott, ahol eddig volt. A puerto-ricói jampecek, hasszid zsidók, Big Mac-pofájú trógerek között a kínai negyedben. Igaz, az New York, de Józsefvárosból sem látszik a zöldövezet. Amerikában pedig az ember attól fehér ember, hogy költözik, jobbról jobb helyekre. Jarmusch gettó-tradicionális kötődése révén helyben filmez. Egyrészt azokkal, akiket magával szemben lát, ha kinéz a kocsmaablakon, másrészt cimboráival.
A szupersztár szerepköre nála kicserélődik a haverra, hát megkéri barátait (akik mellesleg, s legutolsó sorban sztárok), hogy alakítsák önmagukat. John Lurie striciként, Tom Waits iszákos disc-jockeyként, Jay Hawkins szállodaportásként vonul be a filmtörténelembe.
A statiszta-Oscart a bölényfejű, hordó hangú Jay Hawkinsnak osztanám. Soha nem láttam ennyire hitelesen álmos, bamba, földbuta portást. Hawkins tudja ezt magáról, ezért varázsosan vöröslő skarlátszín zakóba bújik. Egyesek szerint Dizzy Gillespie zöld kockás kabátját jobban féltette az életénél is. Ezt a zakót biztos, hogy Hawkins hozta be a film szellemi tartalmai közé.
Az olvasó most fölvonja szemöldökét: színes Jarmusch???!!! Csak nem erről az utolsó csapásról beszélnek a Jelenések Könyvében a lángoló Kerubok? Fájó a szívnek. Hová lettek az Ő lerohadt faktúrái, pincesötétje, hómezőfehérje? A szín, a film nagy kurvája, Jarmuscht is megcsalta. Hiába Roby Müller minimal artos házfalai, benzinkútjai, presszói, az alternatív művészeten belül ez már klasszicizmus. Talán nem volt pénze fekete-fehér nyersanyagra (ami köztudottan már drágább), hisz ez is potomnyi 2,8 millió dollárból készült el. Ennyiből csináltat a stábnak Spielberg reklámtrikót a forgatásra.
Hála Istennek itt ez a zakó. Hozzá hamisfényű aranygyűrű, háttérben rúzsszínű meggytapéták. Emiatt bocsánatos a bűn.
A kameramozgást viszont régi ismerősként üdvözölhetjük. Az aláfestő zene és a kép frontján végigsétáló személy lépése adja a ritmust jobbról balra, míg a következő snittben ugyanezt a távolságot teszik meg balról jobbra, de már más helyszínen. Jarmusch találta ki, s így szíve joga, hogy harmadik filmjében már önnön filmnyelvi stíluskülönösségre utalgasson. Jarmusch gondolkodását tipizálja a metafizikai huncutságok laza sorozata. Innen nyeri a mesélés szociografikus báját, amitől filmjei alapvetően különböznek az underground mozitól. Gondoljunk csak a Semmi Tavára a (Florida, a paradicsom), vagy a Törvénytől sújtva című filmjében a szabadságba való szökés egyszerűségére). A Mystery Trainben Elvis Presley disznókövér szelleme porlik fel málladozó kedvességgel. A film e középső részének Szellem a címe, míg ezt megelőzi a Messze Yokohamától, s az egészet lezárja az Elveszve az űrben című tragikomédia.
Jarmuschnál a 3-as szám ugyanaz, mint Hegelnél. Szent. Három ember története az, ami elmesélhető még a maga partikularitásában, s mégis elvonatkoztatottan sorsszerű. (Jancsi és Juliska a boszorkánnyal, Marx és Engels Leninnel, Zack és Jack Robertóval.)
Jarmusch a kisebbségi létben fogant, s figyelme a társadalom periférián fölnevelt banalitásra irányul. A banalitás erősödik a báj erejével, ha külön nyelvi gettóba szorítom. Audiálisan is megragadhatom a néző rokonszenvét: fonetikai költeményeket csúsztatva a helyzetkomikumba. (A Florida, a paradicsomban Árpád atyánk nyelvén beszélnek, míg Roberto nyelvanalízise röhögtet a Törvénytől sújtva című filmjében, a Mystery Trainben pedig a japán nyelv fonetikája kápráztat el.)
Régóta él bennem a gyanú, hogy a modern filozófia, miután kikelt a fogalmi-kategória jéghideg prokrusztészi ágyából, áttevődött más jelzés-jelentés szintekre, például a filmbe. Jarmusch klasszikus módra filozofál. Ahogy az attikaiak, akik nem leírták, hanem megélték világfelfogásukat, úgy Jarmusch lefilmezi metafizikai s fenomenológiai ötleteit. De ott, ahol van, s azokkal, akiket lát. Ő még hordoz valamit a mozi ősi népművészetéből, az utcából. Még Fellini is kitalálja figuráit. Jarmusch beengedi a vászonra a körülötte élőket. S ez mindig megadja a sztorit, amit épp ezért semmi értelme elmesélni, csupáncsak a tematikai különösség hiányzik belőle.
A Mystery Trainben a három rész filmideje úgy viszonylik egymáshoz, mint az aranymetszésben a területi arányok. Az idő hosszúsága az utolsó részben növekszik meg, mert ez az előbbi két rész alapja (Elveszve az űrben). Részeg-hiúsági konfliktus miatt szíven lőnek egy elefánt állagú bolttulajdonost. Nem kár érte, de érzi a három barát, elszúrták azt az éjszakát, ami visszavonhatatlanul elroncsolt valamit (egy térdkalácsot, egy sógori viszonyt, egy szerelmi kapcsolatot...) Az aranymetszés a térben kiterülve az időben egyszerre jelenik meg, míg a filmnek „duratioja”, időtartama van.
A Mystery Trainben a film nézésével párhuzamosan érti meg a néző, hogy egyazon időtartamon és helyen belül, látszólag független cselekedetek peregnek a szem előtt. Ám maguk a cselekvők személyi kapcsolatban állnak (vagy kerülnek): múltjuk vagy közös jövőjük miatt. Ez olyan elrejtett szerkezet, amihez hasonlót a szobrászoknál láttam. Vékony drótok láthatatlanul tartják a lovasszobor hatalmas tömegét. A három történet tulajdonképpen egy, csak különféle aspektusai, pontosabban hüposztázsai alkotják a megörökítésre érdemes látványt. (Csóró japán fiatalok elveszve utazgatnak a legenda szinten unalmas államokban: egy olasz nő férje temetése után haza készülődik: a három törzshonos amerikai átlépve a Törvény Kapuját, üldözötté válik saját városában.)
A 3=1-el filozófiailag sokkal érdekesebb, mint a téma kékhír jellege, hisz ez Eizenstein montázselméletével éppúgy azonos, mint Szent Tamás De Trinitátumában bizonyított logikai képtelenségével, a Szent Háromság tannal. A jarmuschi filozófia kifejező eszköze a metaphora, amely itt inkább kapcsolódik görög köznapi jelentéséhez (autóbusz), csak a Mystery Train vasúttársaság kupéi szállítják a jelentéseket, magukat a történet szereplőit.
Létünk útközbeniségére, „hogy soha nem vagyunk ott, ahova megérkeztünk” a szálloda a legalkalmasabb helyszín. A szálloda olyan hely, ahová azért érkezünk, hogy rövid idő után elhagyjuk. Ez az ember egzisztenciájának is parabolája, ami miatt tragikomikus jelen-léte.
A filmben a gyilkosság után érzett rosszkedvű részegség a moralitás relativizmusából fakad. A kisember egyszerre foglya és előidézője ennek az életérzésnek. Innen csak mesei fordulattal lehet szabadulni, „a még minden jóra fordulhat”, a „dont worry, be happy” feeling-gel.
Jarmuscht mégsem ezért az okosságáért szeretjük igazán, hanem mert hozzánk beszél, tegező formában, érthetően. John Cage aforizmáját („Mindenki máshol akar lenni, pedig most itt vagyunk!”) Jarmuschnál frappánsabban senki sem bizonyítja és szemlélteti. Az ő fantáziája az emberléptékű alázat, amely képes a lét és a létezés elrejtettségét kutatni-filmezni. Ez egyszerűségében egyszerre nehéz és könnyű, mint lefilmezhetetlen saját életünk, melynek szerves része Jarmusch mozija, a Mystery Train.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1525 átlag: 5.6 |
 |
|
