|
|
|
Láttuk mégSzívtiprókÁgfalvi Attila
Angela és lánya, Page egyszerű, ám hatásos módon keresik kenyerüket: Angela elveteti magát egy gazdag balfácánnal, akit aztán Page azon melegében, lehetőleg már a nászéjszakát követő reggel elcsábít, ügyelve arra, hogy a mama rajtakapja az áldozatot – a többi már a válóperes ügyvéd dolga. Utolsónak szánt nagy dobásukat azonban váratlan esemény zavarja meg: Page szerelmes lesz…
Nagyjából ennyi a film története, de aki azt gondolja, kisebbfajta bravúrral állunk szemben, hiszen a soványka alapötletből Hollywood nagyszabású, két órás filmet kanyarít, az csalódni fog: a film pontosan annyit ér, amennyit a rezümé alapján gondolhatunk, mondjuk egy negyedórás kabaréjelenetet a Szeszélyes évszakok végén. Az még rendben volna, hogy (józan önkritikát gyakorolva, vagy merő igénytelenségből, netán cinizmusból adódóan, ne firtassuk) a vígjátékoknak azon csoportjába sorolható, melyek nem annyira a nevettetést, mint inkább a szórakoztatást tűzték ki célul. Mégiscsak lehangoló azonban, hogy egy népes stáb időt, pénzt, munkát, fáradságot nem kímélve hozott létre egy olyan terméket, melyben elvétve akad csak megjegyezhető poén, eredeti helyzet, jól végigjátszott jelenet, netán egyedien jellemzett figura vagy minimálisan ihletettnek nevezhető alakítás – érdektelen emberek valószínűtlen dolgokat tesznek, és ezt mulatságosnak kellene találni. Számomra a két, jobb sorsra érdemes férfiszínész alakítása volt igazán jellemző: Ray Liotta Scorsese Goodfellasának jóarcú ifjoncából küzdötte le magát észrevehetetlen tucatkomikussá, Gene Hackman pedig úgy játssza le, voltaképp primitíven egyszerű eszközökkel, a láncdohányos, nikotinfüggő milliomos szerepében az egész társaságot tokkal-vonóval-Sigourney Weaverrel együtt, hogy egyáltalán nem is írtak neki szerepet. Szerepel még a filmben Jennifer Love Hewitt; nos, ő egy nagyon csinos lány.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1138 átlag: 5.38 |
 |
|
|
|
