Magyar MűhelyBBS – 40 évHosszú futására számítottunkDániel Ferenc
A Balázs Béla Stúdió nemcsak maradandó műveket produkált, hanem a hitet is tartotta a magyar filmben.
Hiába is erőlködnék, az akkurátus filmtörténész szerepét nem rám osztották. A BBS négy évtizednyi működését kellene méltatnom „távlatosan”, s ez nem megy. Terrortámadást követő stratégiai megtorlás napjait éljük terminológiai polémiák közepette (hogy mi van most, 2001. október közepén?!); élesen látom, hogyha lennének még „pasaréti keddek”, Erdély Miklós korábbi atomháborús teóriáit felülbírálva követelné, hogy a művészek definiálják szerepüket e kvázi-huntingtoni helyzetben. A jelenlévők csüggedésig vagy rekedtre üvöltésig vitatkoznának. S amikor jön a hír, hogy Simó Sándor és Schiffer Pál egymás közeli halálára gyanakodva meghaltak: „bír-e ez az üzenet szimbolikus jelentéssel”? Hiszen az sincs megemésztve, hogy Gazdag Gyula, Ember Judit, a Dárday–Szalai alkotópáros és mások a doku-iskolából szétszóródtak, hallgatnak.
Tovább. Kieslowski utolsó életinterjújában olvasom, hogy anno a BBS mintájára, szellemiségének eleven ihletésére ők, lengyel filmesek is létre akarták hozni független műhelyüket, szervezkedtek, csoportosultak, így-úgy-amúgy járultak a bikkfafejű polák katolikus, szociálkulturális hatalomhoz, végül is eredménytelenül, nekem nemzeti bordáim közt dobban a jonhom (szűm, szívem), lám, minálunk ez a kísérleti formáció máig (ha fű alatt is) működik. Viszont akkor miért kedvezőbb ma is (mint évtizedek óta) a lengyel film állapota? Beleértve gyártást, televíziókat, közönséget? Miért állandósul minálunk a krecli-helyzet? Mitől olyan állhatatos az a korszakokon, ideológiákon áthatoló ásatag gondolkodásmód, amely az alternatív kócerájokban még eltűri (vékonyan szponzorálja) az úgymond „avantgardizálást”, de a hivatalos piacon csak a saját (vélt), mindenkori nézőseregletre nivelláló értékrendjét engedi érvényesülni? S ha eszményítés nélkül, higgadtan historizálva rögzíthetjük, hogy a BBS negyven esztendős története során a demokratikus önkormányzás elve és gyakorlata nem mondott csődöt, egymást váltó nemzedékekben hagyományozódott, miért vádolták, vádolják annyiszor infantilis „felelőtlenséggel”, ahelyett, hogy az elvet és gyakorlatot profi módon intézményesítenék? Lásd: épkézláb filmtörvény. A gyanakvás meg az értetlenség nem politikafüggő.
A BBS filmográfiája tartalmaz 350 tételnyi mozgóképet, több tucatnyi fesztiváldíjat (de mond még valamit Oberhausen, Mannheim, Lipcse, Locarno, Miskolc neve?!), tartalmaz sok időelőtti halált, pályaelhagyást – s immanensen utal számos filmalkotónk magányos nagykorúsodására. Nagykorúsodás – amennyiben ekvivalense a sikeres karrier: operatőri relációban az „Illés Papi” iskola neveltjei közül tucatnyian törtek át, élükön Koltai Lajossal, Zsombolyai Jánossal, Ragályi Elemérrel, míg a zseniális vesztesek: Tóth János, Halász Mihály, Gujdár József, Mihók Barna (felsorolásom korántsem teljes) elnémulására nem könnyű alkotáslélektani magyarázatokkal szolgálni. A rendezőkre nézvést ez az arány még szorongatóbb. Szabó István töretlen pályaíve egyedi jelenség. Tarr Béla emelkedő pályaíve (még ha sok kameramant fogyaszt is) magányos farkasé. A középnemzedék: Magyar Dezső, Kabay Barna, Bódy Gábor, Jeles András, Xantus János, Vészi János, Szirtes András, Klöpfler Tibor, Tímár Péter (felsorolásom korántsem teljes) filmes sorsa – zenei analógiával élvén – Haydn Búcsú-szimfóniájára, a szólisták elslisszolására emlékeztet.
Tovább. A nyolcvanas években, mint szenior tag-konzultáns, testközelből figyelhettem, hogy az akkori fiatalok: Fekete Ibolya, Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Kamondi Zoltán, Szász János, Szabó Ildikó, Forgács Péter (és mások) – immár vállaltan individualisták, számukra a hazai filmélet arra való, hogy majdani keretül szolgáljon, szaknyelven szólva, olyan koprodukciós partnerként, amelyik a szabad témaválasztást, kinematográfiai gondolkodást nem korlátozza. Ők, mintegy a történelmet megelőlegezve, önnön határaikat akarták Európa irányába is átszellemíteni (ZDF, Eurimage, Canal+, valamint brit, finn, német, olasz magánbefektetőkkel, producerekkel, forgalmazókkal megtámogatni). A tényleges határok leomoltával és a magyar mozgókép többrendbeli gleichschaltolásával mindebből döccenékeny individuális pályák, félig-torzók, nemzetidegennek titulált „egyéni ügyek” formálódhattak – formálódnak az új évezredben is.
*
Negyven év beláthatatlanul hosszú idő. Nyaranként a feszített forgatások miatti „szüneteket” levonhatjuk belőle, a műveletből nyerünk úgy 1400 heti kedd estét. Unalmasat, sietőst, hektikust, megrendítőt, éjszakába nyúló köz- és önmarcangolást. Igaz, hogy a váltóbotos generációk kiszavazták vagy kiebrudalták egymást – a BBS sohasem mozgott légüres térben, koronként „megfáradt” vagy domináns hatásokra reagálva változott – (150 keddnyi francia új hullám, japán filmek évadja, 200-300 keddnyi cseh filmhatás, a lengyel groteszk provokációja, a tényfeltáró szociológia tartós kihívása és hegemóniája 1000 estén át, a poézis trónkövetelése, a filmnyelv kutatásai sikereivel és buktatóival).
A mából visszanézve, amikor bárki mozinéző korlátlanul tobzódhat a virtuális übervalóságot nagyban előállító technikai újdonságokban, szinte kezdetlegesnek tűnik a BBS kutatóinak ama törekvése, hogy manufakturális eszközökkel tágítsák a látás-, érzékelés, időkezelés, benső montázs, osztott képmezők, színdramaturgia, zene és kép egymásba tükröződéseinek új tartományait. A célkeresztbe fogott elejtendő vad a lineáris történet-elbeszélés konvenciója lett volna. Ezen fáradt Huszárik Zoltán, Novák Márk, Ventilla István, Tóth János, Gujdár József, Tímár Péter, Bódy Gábor, Jeles András, Szirtes András, Grunwalsky Ferenc, Jankura Péter, Fábry Péter, Gödrös Frigyes, Mész András – és a hetvenes évek közepétől (vakmerő húzással akkortájt!) befogadott képzőművészek: Maurer Dóra, Erdély Miklós, Háy Ágnes, Beke László, Sugár János, Peternák Miklós, mind többen – a szentendrei Wahorn, ef Zámbó falkáig. És muzsikusok is: Jeney Zoltántól Litván Gáborig, Szemző Tiborig. Különös: színház, heppening, performance, animáció, tiltott zenék, lélektani kísérletek, akciók – a stúdióban menedékre lelhettek (minden archív felvétel mára kordokumentum), csupán a kortárs irodalom rekedt kívül.
Hiánylistát utólag felróni nem tisztem. De tény, hogy a BBS – ennyiben leképezve a magyar film és a magyar írás krónikus külön hasadását – szemléleti megújhodásaiban, kalandjaiban az írókat figyelmen kívül hagyta, őszintén szólva, mintha ellenségeit látta volna bennük: „az irodalom kvázi útjában áll a szuverén mozgóképnek”! Ez téves megkülönböztetésen alapult, amely a megfilmesítés uralmát nem tudta szétszálazni a transzformációk szabad változataitól. S a nyolcvanas évek derekán, egy többnapos, maratoni forgatókönyv-pályázatot bonyolítva „vér-verejték-könnyek” szorítójában többen meg is fogalmaztunk.
A stúdiót, zaklatott története során, kultúrpolitikai okokból többször is meg akarták szüntetni. Azután „meggondolták”. Sztakkátó fenyegették és zsarolták. Az annáleszek néhány esztendeje viszont kiválik.
1975. Ekkor készült el az Amerikai anzix, Bódy Gábor és Lugossy István kísérleti nagyjátékfilmje (hátterében Tóth János trükkoperatőri segédletével). Maradandó, kinematográfiailag példamutató alkotás. Hősei: katonák a bukott 1848–49-es szabadságharc utáni amerikai emigrációban. Tárgya: rideg helytállás, póz, keserűség, ressentiment. A rontott, hiányos képsorok s torzult hangok túl azon, hogy „eredeti archív hatást” keltenek, maró szarkazmussal itatják át a filmet. Emiatt sorolták a tűrt kategóriába.
1981. Verzió. Amikor Erdély Miklós a tiszaeszlári vérvád témájához nyúlt (Krúdy dokuregénye nyomán), eleve nem számított hivatalos elfogadtatásra. Őt legfőként Scharf Móric (a vérbűn koronatanúja) képzeletjátékainak és a hatósági megerőszakolásnak egybehangolódó vallomása izgatta. Hogyan formálódik két irányból egy koholt változat? Amely a zsidóság sorsát megpecsételi?
1983. Pócspetri – dokumentum-eposz. Ember Judit tabudöntögető alkotása. Évtizedekre elnémított, gyilkosnak bélyegzett falusi közösség szereplői, túlélői tárják fel igazságukat – cáfolatául az egyik első koncepciós per ítéleteinek. Ez a mű amiatt is kiemelkedik a rendszerváltás utáni vallomás-dömpingből, össz-nemzeti kárpótlás igényből, hogy „hősei” szembenéznek felelősségükkel, bűnrészességükkel.
Ugyanebben az évben indulatos háborgások közepette készült el A Pronuma bolyok története. Szirtes András, akit eddig tökélyig vitt avantgárd kompozíciók alkotójaként tiszteltek, egyszerűen átlépte a nálunk megszokott filmesztétikai normákat: gyermekien szétszórt, nyelvöltögető szekvenciákat halmozott egymásra (belekomponálva önnön torzképmását is), szamárfület mutatva társadalomnak, politikai emblémáknak, barátságnak, a mozgófényképezés mutatványainak.
1985. In memoriam Péter Hajnóczy, Mátis Lilla és Gujdár József végtelennek tűnő pásztázó képleírása az immár halott író dolgozószobájában felhalmozott relikviákról. Kegyeleti aktus ez, hogy megörökítse: amit Hajnóczytól magányában a szellemi élet és a filmes társadalom megtagadott, mégsem múlandó. Memento.
1987. A mosoly birodalma. Jeles András videóátirata a Monterverdi Birkózókör általa rendezett színháztörténeti jelentőségű előadásáról. Ez a Mrozek ihlette opera–szatíra–politikai vitadráma, mintegy túllépve a cenzurális kereteken, bukását írta le az elaggott Kádár-rezsimnek.
1988. Dunasaurus. Csillag Ádám és operatőr barátai évek óta dokumentálták Bős-Nagymaros fejleményeit, környezetvédelmi problémából össztársadalmi üggyé növekvő konfliktusait. Kezdetben nem is sejtvén, hogy a Duna-ügy válik majd a rendszerváltás egyik „vízválasztó emblémájává”. És a film bemutatása történelmi tetté.
1988. Privát Magyarország. Forgács Péter amatőr (8 mm-es) családi filmfelvételek gyűjtésével kezdte máig kiteljesedett, nagyhatású dokumentum-munkásságát, amely a hivatalos történelem mögötti, ám attól elszakíthatatlan magánszféra drámákkal, jelentésekkel terhes, gazdag világára utal. A Bartos család, a Dusi és Jenő – e sorozat nyitódarabjai.
*
A rendszerváltás szabadon tolongó videókamerák pásztáiban megy végbe. Minden és mindenki dokumentál. A könnyed technika és a felvevők sokasága – egyfelől „kiiktatja” a BBS hegemóniáját, jön a Közgáz Vizuális Brigád, jön a Fekete Doboz, jönnek Szőke Andrásék, a televízió fiatal stúdiósai, a filmfőiskolai egyetemen jön-megy Herskó János, új tanítványi körrel, szerveződik a győri Mediawave, független alkotások százai ostromolják az egymást követő, hektikus, lázongó Filmszemléket. Másfelől ízekre szedik a magyar filmgyártást s annak infrastruktúráját. A forgalmazás, a mozihálózat zöme a széles nagyvilágé. Gondoskodásnak vagy kegynek tűnik, hogy a stúdió kap egy mozit? Félig-meddig? Itt, a Filmvilágban és más progresszív sajtótermékekben filmkritikus- és esztéta kollégáim sziszifuszi küzdelmet vívnak a magyar film megújhodásáért, sikeréért, amelynek sine qua non-ja (jelentős mértékben), hogy a műhely(ek)ből kiáramló fiatal filmesek meghódíthassák közönségüket. Én, gyalogtalpas, mezei dramaturgként kevésbé látok magunk fölött táguló szemhatárt. Ma, a technikailag tökéletes moziképek és speciális effektek korszakában, a teljesítményjátékok érájában még a kép mágiájába vetett hit is elveszni látszik. Módosítok. Privát Magyarországon kicsiny privát hitek pilloghatnak.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1104 átlag: 5.3 |
 |
|
