Magyar MűhelyA BBS első két évtizedeGettó, egyetem, politikai csatatérMuhi Klára
Kézdi-Kovács Zsolt, Kósa Ferenc, Dobai Péter, Dárday István és Szomjas György beszélgetése a negyvenéves Balázs Béla Stúdióról.
– Arról, hogy kik és mikor alapították a Balázs Béla Stúdiót, ellentmondó adatokat tudunk. Ami a dátumot illeti, minthogyha kétszer is megalakult volna. Egyszer mint vitafórum, aztán mint filmstúdió. Egy, a Stúdióról készült – egyébként betiltott – filmben a szinkronrendező Gerhard Pál vállalja el az atyaságot. Másoktól úgy hallottam, Nemeskürty István volt az alapító.
Kézdi-Kovács Zsolt: A Balázs Béla Stúdió 1958-ban alakult Aczél György (a pártvezetésben ő felügyelte és irányította a kultúrpolitikát – A szerk.) kezdeményezésére a Fészek Klubban. A stúdió fiatal filmesek számára jött létre, s akkor olyanok számítottak fiatalnak, mint Jancsó Miklós, Fehéri Tamás, Bán Róbert, Rényi Tamás, vagy Gerhard Pál, aki a BBS első titkára volt. A „fiatal” meghatározás persze ma már nevetségesnek hat, mert Fehéri Tamás például a háború előtt volt fiatal, Jancsó is negyven körül járt. De ott volt Sáráék generációja, Novák Márk, Gaál István is. Mi voltunk az első főiskolás osztály. Elek Judit, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Kármentő Éva, Rózsa János, Szabó István a BBS-ben kezdték a filmes pályájukat. 1961-ben végeztünk, Máriássy Félix volt az osztályfőnökünk, emlékszem, a negyvenedik születésnapját a BBS-ben tartottuk. Már akkor volt egy külön keret filmkészítésre. Hamarosan született is három film, Bán Róberté, a Hajnal után sötétség, Zolnay Pálé, az Eljegyzés és Jancsó Halhatatlanság című filmje Goldman György szobrászművészről. Majd leállt a Stúdió, mert ezek a rendezők nagyfilmhez jutottak, s ’61-ben hívták össze megint. Akkor már Kósa Ferencék is bekerültek, Schiffer Pál, Oláh Gábor, Lugossy László és a többiek.
– Nem volt-e mégis hamis tudatuk az indulással kapcsolatban, hogy tudniillik „mi, filmesek” alapítottuk a BBS-t és nem a hatalom?
Kézdi-Kovács: Mi mindig terjesztettük ezt a legendát, de a hatalom döntése nélkül ezt nem lehetett volna megcsinálni. Helyiséget, infrastruktúrát biztosítottak, és költségvetést arra, hogy filmek készüljenek. S mindez Aczél politikai szándékainak volt köszönhető. Én egyébként 1962-ben Fábri másodasszisztense voltam, és úgy érzékeltem, hogy az a generáció, amelyik akkor ereje teljében volt – Fábrin kívül Máriássy, Makk, Várkonyi – az 56-os forradalom körül a hatalom szemében leszerepelt. Várkonyi például a Keserű igazság után tulajdonképpen szilenciumot kapott, s elég sokáig nem juthatott filmhez. Makk, Fábri, Máriássy mind megégették magukat a forradalom előtti filmjeikkel. Ráadásul készült egy botrányos interjú ’58-’59 körül a Corriere della Serában a magyar állapotokról. A BBS megalakításával szerintem tudatosan le akarták választani ezt a bizonytalan generációt a filmszakmáról. S a hatalom – amellett, hogy a konformista öregekre: Keletire, Bánra, Gertlerre továbbra is számított – megpróbált inkább a fiatalokra építeni. Abban reménykedtek, hogy fel tudnak használni minket ellenük.
– Akkor miben állt a Stúdió legendás függetlensége valójában?
Kósa Ferenc: Amikor Balázs Bélá-s lettem, vezetőségi taggá választottak, és én is amolyan szóvivő-féle voltam a különböző tárgyalásokon. A mi stratégiai megbízatásunk a BBS-től akkor arra szólt, hogy a lehető legnagyobb önállóságot próbáljuk meg kicsikarni a hatalomtól. Mi azt mondtuk, adjanak egy bizonyos összeget, körülbelül annyit, amennyi egy akkori magyar játékfilm átlagos költségvetése…
Dobai Péter: 6 millió forintot...
Kézdi-Kovács: Nem, kezdetben ez csak 2,5 millió volt…
Kósa: ...és pályázati alapon, nyílt vita után, nyílt szavazással dönthessük el, hogy a 20-30 fős tagságból ki csináljon filmet, melyik forgatókönyv valósuljon meg. Az akkori állapotok közt ez az jelentette, hogy ki akartuk kerülni a „központi dramaturgiát”, mert természetesen jobban bíztunk a saját ízlésünkben, a saját vitakészségünkben. A hatalom persze ragaszkodott volna hozzá, hogy előzetes engedélyezésre minden könyvet fel kelljen küldeni. Végül kompromisszum született, melynek nyomán mi megkaptuk az akkor Kelet-Európában elképzelhető legteljesebb önállóságot, ők viszont nem vállaltak a filmekre bemutatási kötelezettséget. A Filmfőigazgatóság fenntartotta magának a jogot: ha valamelyik film túlságosan avantgárdnak, vagy szókimondónak bizonyult, azt archiválta, de nem mutatta be.
Kézdi-Kovács: Sokszor még a standard kópiát sem engedték legyártani.
Kósa: Mindenesetre, amikor annak idején, akár Moszkvában, Prágában, vagy Varsóban találkoztunk fiatal rendezőkkel, ők nem is akarták elhinni, hogy ezt nekünk sikerült elérni. Számomra egy különös sziget volt a BBS, ahol semmiféle ostoba politikai kényszert nem vettünk komolyan, ellenben igen hatékony és önzetlen szakmai vitákat folytattunk.
Kézdi-Kovács: Egymást nem kímélő, kegyetlen vitákat...
Kósa: Így van, de volt példa az abszolút bizalomra és jóhiszeműségre is. Néha egy-egy forgatókönyvet annyira szétszedtünk, hogy az illető kolléga el is állt tőle. De amikor például Huszárik Zoli egyetlen papírlapon benyújtotta az Elégia tervét – mivel jól ismertük őt, a tehetségét –, el tudtuk képzelni, hogy ő ezt a filmet zseniálisan tudja majd megcsinálni. S ha jól emlékszem, az akkori viszonyok között Huszárik arra az egyetlen papírlapra kifejezetten nagy összegű támogatást kapott. Mondjuk 3-4 Balázs Bélá-s filmnyi összeget.
Dobai: Azért a fő „támogatást” Tóth Jánostól kapta...
Kósa: Az Elégia persze nem tetszett a korabeli hatalmasságoknak, s éppen én voltam az ügyeletes BBS-titkár, nekem kellett menni Huszárik Zolival Aczélhoz hadakozni. És emlékszem, Huszárik mondta, ő inkább nem is jön, mert ráborítja az asztalt arra, aki bántja ezt a szerencsétlen filmet. Aczél pedig azzal fogadott minket, hogy megbánta, amiért a BBS-t egyáltalán létrehozta, mert mindenre gondolt, de arra nem, hogy egy lócentrikus filmet fogunk csinálni. Ezt tudta mondani az Elégiára! Egy remekműre! Ettől annyira megdöbbentünk, mintha egy bunkóval fejbe vertek volna minket. Zoli végül megkérdezte: De kérem szépen, maga látta ezt a filmet? Aczél pedig azt mondta: Én lócentrikus filmet nem nézek. Vegye tudomásul Huszárik elvtárs, én csak embercentrikus filmet nézek.
Ami a BBS-ben történt, az bizony esztétikai, etikai, politikai értelemben egyaránt nyitás volt. A korabeli játékfilmekhez képest is el lehet mondani, a Balázs Bélá-s filmek közelebb álltak Európához, korszerűbbek, tisztességesebbek voltak, szabadabban gondolkodtak. És ezeket az értékeket kértük számon egymástól egy-egy forgatókönyv-vitán. Nem is tudok visszaemlékezni olyanokra, akik behódoltak a rendszernek. A hivatalos filmgyártásban több tucat ilyen filmes volt. A Balázs Bélában az ilyesmi szégyennek számított.
– A Stúdió bonyolult helyzetére jellemző, hogy többször is készült film rendelt témára. Ilyen volt 63-ban a Tízezer nap, a magyar parasztság történetéről, vagy 69-ben az Agitátorok, mely a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára született.
Kósa: A Tízezer nap lett volna a BBS első önálló nagyjátékfilmje. De a lehetőség nem személyre szólt, kezdetben nem tudtuk még, ki rendezi a filmet. Ám jellemző a BBS akkori hangulatára, hogy hosszú tanakodás után – mivel hárman-négyen is jelentkeztünk a feladatra – a társaság úgy döntött, hogy akármelyikünk is rendezi végül, mindenki fog neki segíteni. Aztán jött a film előkészítése, és legalább nyolc-tíz rendező kolléga ment az ország minden tájára – Szabolcstól Vasig – anyagot gyűjteni. Nekem még megvannak a magnószalagok...
Kézdi-Kovács: Nekem is...
Kósa: Eldöntöttük, hogy nem azt csináljuk, amit a hatalom elvár tőlünk, hanem arról próbálunk meg filmet készíteni, hogyan élték meg az emberek a valóságos történelmet. Aztán úgy alakult, hogy a kollégáim, barátaim gyűjtései valahogyan hozzám kerültek. Egy szűkebb csapat kezdett el foglalkozni az írással, Gyöngyössy Imre, Csoóri Sándor, hallgattuk a magnószalagokat, elbeszéléseket. Újfajta filmkészítés volt ez, másfajta hozzáállás. Ma már sajnos ritkán fordul elő, hogy valakik önzetlenül ötleteket, javaslatokat adjanak a mások filmjéhez.
Kézdi-Kovács: Gábor Pali elment első asszisztensnek, pedig ő idősebb volt...
Kósa: Egyszer Pali belázasodott, mert volt egy nagyon nehéz jelenet, a jégvágás a Tiszán, és Szabó Pista jött le hozzánk segíteni. S ezt a világ legtermészetesebb dolgának tekintettük. Mindenben segítettük egymást.
– Végül mégsem a BBS-ben fejezték be a Tízezer napot...
Kósa: Az első vetítés után elvették a BBS-től a filmet, és áttették a Budapest Stúdióba. Nemeskürtyt bízták meg, hogy próbálja meg valahogyan rendbe tenni.
– Ezek szerint ez lett a BBS első betiltott filmje?
Kézdi-Kovács: Ezt nem lehet mondani. A Tízezer nap nem volt véglegesen betiltva…
Kósa: Nem tudom, mi a betiltás, de az nekem betiltás volt, hogy ’64-ben, amikor a film elkészült, azt mondták, hogy erről így szó sem lehet. S hogy miért? Mert a forradalmat forradalomnak nevezzük benne, és mert ez a film nem arról szólt, hogy a magyar parasztok boldogan mennek a TSz-be, sőt, ellenkezőleg, a főhős öngyilkos lett. Maga Aczél pedig azt mondta, hogy én ezért a filmért diplomát nem kaphatok, és soha nem lehetek filmrendező Magyarországon.
– Ezek szerint az a film, ami két év múlva a cannes-i fesztiválon a rendezés díját elnyerte, már egy „puhább” változat?
Kósa: Azon a filmen már rajta voltak az ellene és érte folytatott háborúk nyomai. Alkukra kényszerültünk, hozzáforgattunk, valamit vágtunk, de azért sok mindent sikerült megvédenünk. Igazságra törekedtünk a hazugsággal szemben.
Kézdi-Kovács: Nagyon sokat vitáztunk ebben a teremben, hogy milyen kompromisszumokat szabad megkötni. A radikálisok azt mondták, nem lehet felvállalni, hogy a minisztérium kedve szerint dobozban tartson egy filmet. A mi generációnk és a Kósa Feriék azt mondták, az ördög tudja, mi lesz egy filmmel öt év múlva, tíz év múlva. Esetleg megváltozik a politikai helyzet, a lényeg az, hogy a filmek elkészüljenek. A BBS gettó volt, de vállalt gettó. Ember Juditnak, Gazdag Gyulának A határozat című filmje tizenkét évig volt dobozban. De a bemutatás is sokféleképpen volt korlátozva. A Stúdiónak volt egy instruktora a minisztériumban, akinek az engedélye nélkül egyetlen vetítést sem lehetett tartani. És a hetvenes évektől – például Dárdayék Nevelésügyi sorozata kapcsán – ez egyre élesebb politikai kérdéseket vetett föl. Állandó harc folyt a nyilvánosság tágításáért.
Dárday István: A BBS egy időzített bomba volt. A Stúdió szinte generációról generációra fokozatosan teremtette meg és tágította a nyilvánosságot, s tolta ki a politikai határokat. Nem következetesen és nem is teljesen tudatosan, de szemben állt a hivatalos filmgyártással, ahol kemény politikai cenzúra érvényesült. A BBS-ben minden generáció a saját esztétikai, tudati, elméleti arcára formálta a stúdió munkáját. Ez volt a legnagyobb erénye, és demokratizmusának legmagasabb foka. Szerintem egyedülálló jelenség volt, és nem szűkíteném le a jelentőségét csak Kelet-Európára.
– A hatvanas, hetvenes évek fordulóján a Gazdag, Szomjas, Grunwalsky, Bódy, Magyar nevével fémjelezett nemzedék teljesen átformálta a Stúdiót. S a filmek azt mutatják, markánsan kettéváltak a törekvések egy dokumentarista és egy kísérleti, képzőművész irányra. A gettó jelleg pedig erősebb lett, mint valaha.
Szomjas György: Kósáék, Szabóék generációját inkább a játékfilmes formanyelvi kísérletek jellemezték. Bennünk viszont volt egy komoly dokumentarista, szociológiai érdeklődés. Ez részben tanárunk, Herskó János módszeréből fakadt, aki a Főiskolán kötelezővé tette az ilyen típusú előkészületeket egy filmhez. De komolyan összefüggött a politikai helyzettel is. ’68-69-et írtunk, s különösebb forradalmi nyomulásról ugyan nem lehetett szó, de például ekkor zajlottak az új gazdasági mechanizmus néven ismert reformtörekvések, s mi megpróbáltunk kapcsolódni a progresszív mozgásokhoz. A dokumentarista irányzatnak az volt a lényege, hogy nézzük meg a dolgokat a maguk valóságában. S ennek abban az időben politikai tartalma is volt. Mutassuk meg a valóság konkrét képét! Úgy emlékszem, ez a mondat szó szerint így szerepel abban a programban, amellyel mi a BBS-be beléptünk, s amely sok átfedést mutatott a valamivel korábban született Szociológiai filmcsoportot! című kiáltvánnyal. De összefüggött mindez a technika változásaival is. Akkor jelent meg a 16 mm-es szinkronhangos kamera, amellyel sokkal szabadabban lehetett forgatni. Írtam is egy cikket a Filmkultúrába ennek a lehetőségeiről. Ami pedig a struktúrát illeti: ugyan a relatív függetlenségünknek ára volt, mert sok filmet nem mutattak be, ám mi ezeket a játékszabályokat készen kaptuk, és elfogadtuk. Aztán persze konkrét harcot folytattunk minden egyes film ügyében. Én Aczéllal például már csak egyszer találkoztam, amikor berendelt minket egy leszúrásra. A mi időnkben Bogács elvtárs volt az összekötő, Aczél közvetlenül már csak a különlegesebb balhék esetén foglalkozott velünk, például Magyar Dezső Büntetőexpedíciója miatt. Nagyon fontosnak tűnik számomra a mi indulásunkkal kapcsolatban az is, hogy az előző gárda szabad utat adott nekünk. Következésképp mi is fölvállaltuk, hogy itt generációk jönnek és mozognak, hogy biztosítanunk kell a Stúdió nyitottságát. Működésünk morális alapja az volt, hogy maximálisan ki kell használni azokat a lehetőségeket, amelyek a Stúdióban adva vannak, nemcsak politikai, de filmnyelvi értelemben is. Ezért tettük meg azt a döntő lépést, hogy megnyitottuk a Stúdiót a társművészetek számára. Akkor kezdett el a BBS-ben dolgozni Bódy Gábor, aki akkor még nem volt főiskolás, az író Dobai Péter, a képzőművész Erdély Miklós és Maurer Dóra, a zeneszerző Vidovszky László...
Kézdi-Kovács: Jeney Zoltánt, Haraszti Istvánt is mondhatnád...
Dobai: Hajnóczy Péter is forgathatott a Balázs Bélában. Hajnóczy egyszer kiszabadított a Stúdió segítségével egy asszonyt az elmegyógyintézetből. Tudjátok meg, ez az én harcom is volt! Egy zalaegerszegi tanárnőről szólt volna Hajnóczy filmje, akinek a házát a Zala megyei párttitkár meg akarta szerezni vadászháznak. S ez a nő beleőrült ebbe az üldöztetésbe, és bezárták egy elmeotthonba. Hajnóczy pedig, aki harcos ember volt, ezt kiderítette. Lementünk egy kamerával – az ápoltak ott dolgoztak a kertben –, és azt mondtuk a gondnoknak, hogy nagyon jó híre van az egészségügyben, őt jöttünk forgatni. Az a szerencsétlen meg elhitte! Mi pedig, mint egy katonai kommandó, a kamera segítségével kihoztuk a tanárnőt.
De megragadta a figyelmemet az a szó, amit Kósa Feri használt – találóan –, hogy sziget. Én olyan szerencsés ember voltam, hogy több egyetemet is elvégeztem, jelképesen mondom a többet, de nem szigetnek, hanem egyetemnek éreztem a Balázs Bélát. Úgy kerültem ide – röviden –, hogy Bódy Gábor, aki évfolyamtársam volt a filozófia szakon, megkért, hogy szerepeljek az Agitátorokban. Egyértelmű, hogy az Agitátorok megrendelt film, mert évfordulója lett volna éppen a 19-es hóhéri Tanácsköztársaságnak. De baj van, mert a megrendelés ’68-ban történik, amikor a Prágai Tavasz folyik, illetve nem folyik, mert vér folyik, tankok jönnek és hamar vége van. Kundera ezt szépen megírja. Úgyhogy Aczél behívatta Magyar Dezsőt, Bódyt – s mivel részt vettem az írásban –, engem. Akkoriban zárták ki az egyetemről az összes maoistát. Aczél pedig azt mondja: „Ebben a filmben Révay József fia szerepel (Révay a Rákosi-korszak mindenható kultúrpolitikusa volt – A szerk.), ezt a filmet be kell tiltani”. Azonkívül maoista, gevarista – szó szerint emlékszem, hogy ezt mondta, szinte habzó szájjal –, és ráadásul ’56-ról szól, nem ’19-ről. Mindezek a felfedezései teljesen találóak voltak.
– Egy év múlva mégis elkészülhetett a Büntetőexpedíció, Magyar Dezső második filmje, a magyar filmművészet egyik klasszikus remeke, épp az Ön forgatókönyve alapján.
Dobai: Mert Aczél így kompenzálta Magyar Dezsőt. Írtam egy forgatókönyvet Hat brandenburgi verseny címmel. Hat rövidfilm készült volna belőle, mely kitett volna egy játékfilmet. Nekem akkor Failoni Donatella volt a feleségem, a világhírű karmester, Sergio Failoni lánya. S Gyuri már célzott a Bogács zenei érzékenységére – állítólag a fiatal Bogács még hallotta Failonit vezényelni –, lényeg az, hogy engedélyezte a Hat brandenburgi verseny egyik tételét, s ebből lett a Büntetőexpedíció, amely aztán Oberhausenben különdíjat nyert. Aztán újabb találkozás következett Aczéllal, aki mosolyogva azt mondta, hogy ez is gevarista film, ez is a szovjet tankokról szól, csak itt ulánus sisakokban vannak a katonák. A forradalom szót pedig ki kell hagyni. Végül a filmnek azt a változatát használtuk, amiben szinte semmi szöveg nincs. Magyar Dezső további sorsa pedig ismert. Hamarosan disszidált, magára vessen, mert a Büntetőexpedíció után itthon megnyílt előtte az út. Bódy Gábor pedig – hihetetlen számomra – 16 éve halott. Az igazság az – újra mondom –, hogy nekem egyetem volt a Balázs Béla. Zsolt beszélt az előbb a Stúdió demokratikus szelleméről. Fogjuk rövidre: jó volt itt lenni. Igen hamar kaptam 150 ezer forintot egy másfél oldalas stencilezett forgatókönyvre, ez volt az Archaikus torzó. Ugyanaz a Koltai Lajos volt az operatőr, aki későbbi a Mephistót forgatta az én forgatókönyvemből. Amikor a filmfőigazgató megnézte a filmet, azzal kezdte, hogy ez egy terrorista, individualista, exhibicionista, szindikalista – ki se bírta mondani…
Kézdi-Kovács: Mire gondolt?
Dobai: Arra, hogy a főszereplő nem törődik a párttal, antiszociális, rendszerellenes. És azt mondta, ne is álmodozzon arról, hogy ezt a filmet levetítik. Ennek ellenére sikerült standardizálni. Aztán kaptam egy másik lehetőséget is ugyanettől a vezetőségtől, sokkal nagyobb összeget, 400 ezer forintot, Együtthatók lett volna a filmem címe. Ezt azonban már nem engedték standardizálni, mert súlyos dolgok voltak benne, például, hogy leforgattunk egy május elsejét, több kamerával, és lehetett látni, hogy annyira részegek a munkások, hogy elejtik az Éljen a szovjet-magyar barátság! transzparenst. Egy munkáskórus is szerepelt a filmben – szakadt arcok, sör, minden –, szép hangjuk volt egyébként, Donatella volt a korrepetítoruk, s énekelték, hogy Verd le magadról a munka porát...
– Ez mikor volt?
Dobai: ’72-ben. Aztán egy Írószövetségi ösztöndíjjal elmentem Kubába – gondoltam, úgyis minden filmet betiltanak–, a BM pedig ezalatt a forgatott anyag nagy részét ellopta. Csak a Halász Péterék lakásszínházáról forgatott anyag maradt meg, mert azt Komlósi Annamária eldugta. De a Balázs Bélától kaptam nyersanyagot, hogy Kubában is forgathassak. Ott meg volt egy ragyogó nagykövet, aki a kultúrattaséval kémkedett utánam. Abból a filmből sem lett semmi. Egyszóval, én a BBS-ben úgy dolgozhattam, mintha mögöttem a Filmművészeti Főiskola állna. S ha már a neveknél tartunk, és annál a bizonyos 3 T-nél, („támogatott, tűrt, és tiltott művek” – A szerk.) abszolút tiltott ember volt például Erdély Miklós, akinek Aczél mindig megengedte, hogy legyen kiállítása, de csak, hogy másnap már be is zárathassa. Az igaz, hogy ’56 után szüksége volt Aczélnak a Balázs Béla Stúdióra, de azért nagyon meghökkent, amikor olyan üldözött képzőművészek is elkezdtek ott filmeket csinálni, mint Erdély – aki haláláig dolgozott a BBS-ben –, Maurer Dóra vagy Hajas Tibor. A vezetőségről pedig csak annyit: mondhatták volna, hogy filmezzetek máshol, mert itt mi szeretnénk.
– Ebben a második korszakban az a legérdekesebb, hogy jól megfért egymás mellett például a szociologikus fogantatású Nevelésügyi sorozat az experimentális K3 szekció tevékenységével.
Dárday: A Bódyék által indított Filmnyelvi sorozat, melynek darabjait a K3 szekció különböző társművészek bevonásával készítette, talán a legnagyobb nyitást valósította meg a filmszakmában. És iszonyú viták nyomán, de ez valóban párhuzamosan tudott létezni a dokumentarista iránnyal. Egyébként olyan elképesztő összecsapások zajlottak itt a ’70-es évek elején, amelyek már arra utaltak, hogy a BBS túlnőtt önnön keretein.
A szociológia, mint vizuális filmes művészeti ág itt született meg a BBS-ben. Mindennek Ember Judit és Gazdag Gyula A határozat című filmje a legmítikusabb példája, mely az akkori politikai struktúrának az egyik legszikárabb és leglátványosabb analízise. A dokumentarizmuson belül aztán különböző módszerek és felfogások uralkodtak, de az is a BBS demokratizmusát bizonyítja, hogy mindenki meg tudta csinálni a maga felfogásának megfelelő filmet. A Szalai Györgyivel, Mihályfy Lászlóval, Wilt Pállal, Vitézy Lászlóval közösen készített Nevelésügyi sorozatnak egy oktatásügyi párthatározat volt egyébként az apropója. Egy évet töltöttünk el különböző munkásszállókon, mire kiválasztottuk azt a megyét, ahol forgatni kezdtünk. S végül hét részben a magyar pedagógia hétköznapjainak legmélyebb analízisét próbáltuk adni. Ám a sorozatot nem lehetett bemutatni. A cenzúrát végül csak úgy tudtuk megkerülni, ha a BBS összes filmjét levetítjük. S ezt kihasználva a Toldi moziban egyszer megszerveztünk egy ilyen bemutatót. Viszont született ekkor egy forgalmazási koncepció, miszerint alkotó–néző-találkozókat szervezünk az egész országban. A Nevelésügyi sorozatot végül az ország szinte összes pedagógusának meg tudtuk mutatni. S ennek kapcsán kiépült egy forgalmazási hálózat terve, aminek az volt a lényege, hogy nemcsak egyetemeken, de üzemekben, s a legkülönbözőbb közösségekben is vetítettünk Balázs Bélá-s filmeket, szociológusok, társadalomtudósok voltak a vitavezetők ezeken a találkozókon. Ettől kezdve már nem csak esetlegesen, de intézményesen is szó volt azokról az ellentmondásokról, ami a valóság és a deklarált elvek között feszült, s amelyek végül is meghatározták az ország egész kultúrpolitikáját, politikáját. Aztán a dolog abbamaradt, egyetlen megyei kísérlet után az országos intézményhálózat már nem épült össze, mert persze rengeteg feljelentés érkezett, volt úgy, hogy a helyi erők tiltották be a beszélgetést.
Szomjas: Hadd mondjak még valamit a politikáról. Sokszor elhangzott közöttünk – belső vitákon, főként a vezetőségben, de talán még a plénumon is –, hogy vannak filmek, amiket nem lehet megcsinálni. Ez egy létező kategória volt. Elkezdtünk egy-egy filmtervről beszélgetni, és sokszor eljutottunk oda, hogy a kész film olyan politikai feszültséget keltene, vagy olyan helyzetbe hozná a szereplőit, hogy nem lehet fölvállalni az elkészítését. Jó példa volt erre Sándor Pál Veteránok című anyaga. Pali személyes kapcsolatok révén eljutott öreg kommunista veteránokhoz, de magas szinten... És – emlékszem – az egyik öreg elmesélte, hogyan vitték Szibériába, a Gulág egyik táborából a másikra, hogy verték ki a fogát, hogy törték össze a bordáját, majd a végén kinézett a Palira, s azt mondta: „Fiatalember, nagyon vigyázzon, mit kezd ezzel az anyaggal, mert az ellenség fölhasználhatja ellenünk”. Ezzel fejezte be az interjút, érted? Na, ezt az anyagot aztán kénytelenek voltunk elszállítani valami pincébe, nem emlékszem már hová, s végül muszterban maradt.
– Keveset beszéltünk arról, hogy miféle új esztétikai minőségek születtek a BBS-ben. S hogy élnek-e még ezek a filmek, vagy elkoptak. Én úgy látom, nagyon is élnek, s Eisensteintől Truffaut-ig, vagy Antonioniig a filmművészet minden addigi eredménye „be lett dolgozva” ezekbe a filmekbe. A BBS részt vett a filmelbeszélés hatvanas évekbeli újragondolásában, felfedezte a passzázst, a filmpoézis műfaját, újragondolta az oroszok montázs-eredményeit, a korai franciák mozgástanulmányait. A Stúdió felfedezte az archív mágikus erejét, amiből aztán egy rendkívüli vonulat lett, gondoljunk a Büntetőexpedícióra, a Pro pátriára, az Amerikai anzixra, a Privát történelemre...
Kézdi-Kovács: Mi állandóan összehasonlítottuk azt, amit csináltunk, azzal, ami a világban jelentkezett. Ehhez persze az is kellett, hogy láthassuk a filmeket. Mert nem akarom itt most elmesélni, hogy a hatvanas évek közepéig milyen iszonyatos csata volt, hogy a Filmművész Szövetség vetítőjébe a mi generációnkat egyáltalán beengedjék. Engem például Bergman Hetedik pecsét című filmjéről a negyedik snitt után dobtak ki, mert belógtam. De Juhász elvtárs, a gondnok, észrevett, megfogta a grabancomat, és kitett.
Kósa: Végül is nem a mi feladatunk, hogy egyenként értékeljük a BBS filmjeit. Egy biztos, a magyar film történetében néhány kivételes műtől eltekintve a harmincas-negyvenes-ötvenes években nemigen lehetett magyar filmiskoláról beszélni. A BBS fellépésével viszont kinevelődött egy rendkívül népes alkotógárda, akik hasonló mértékegységek szerint gondolkoztak, mint a magyar irodalom, zeneművészet, képzőművészet legjobbjai. És a BBS tudatosan integrálta a magyar kultúra fő vonulatait. Havonta volt egy-egy fontos előadás. Emlékszem, Németh Lajost kértük meg, hogy a magyar és az európai, illetve egyetemes képzőművészet huszadik századi mozgásairól beszéljen, Huszár Tibor adott elő a Stúdióban, aki szociológusként egy itthon teljesen új tudományágat művelt, Szőlőssy Andrást hívtuk meg, hogy beszéljen a huszadik századi zeneesztétika dolgairól...
Dobai: Meghívtuk Zsilka János professzort, aki általános nyelvész volt, s a maga visszafogott módján elég nagy érdeklődést mutatott a Pasolini által filmnyelvnek nevezett szemantika iránt.
Kósa: Vagy például a Tavaly Marienbadban című film után Pilinszky írt egy zseniális esszét, és akkor vele is összejöttünk. Egyszóval igen tágas volt az az integráció, amit a Stúdió folytatott. Miközben végig ott lüktetett a kötelesség – dokumentaristák és nem dokumentaristák számára egyaránt –, hogy a valóságot becsületbeli kötelességünk bemutatni olyannak, amilyen. Mert a legfontosabb azért az volt, hogy egy hazug világban éltünk, ahol a hatalom mindent elkövetett, hogy az igazság ne tudatosuljon az emberekben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 984 átlag: 5.38 |
 |
|
