TitanicTitanic FesztiválŐszi kollekcióVágvölgyi B. András
Perzsa dugáruval, amerikai kultfilmekkel, tokiói mangával és kínai ördöghistóriával a pesti Titanic kilencedszerre is révbe érkezett.
Egy jó fesztivál felhozatalából – márpedig a Titanic jó fesztivál, tán a legjobb a honban, még ha most sokan fanyalogtak is előtte, közben, utána, hogy gyengébb a merítés, mint máskor –, szóval egy jó fesztivál felhozatalából igenis kihüvelyezhető a korszellem, a világot éppen izgató problémák filmes olvasata, művészetszociológiai keresztmetszete.
A Zeitgeist szempontjából a legfontosabb 2001 őszén persze az iszlám gondolkodás megértése. Ez nemcsak szeptember 11-e utáni világprobléma, számos kontinens művészét foglalkoztatta már korábban is, elég csak a velencei biennálé zajos sikert aratott „csadoros nők” installációjára gondolni. A mai iszlám gondolkodásmódját és praxisát talán a legjobban a fundamentalista rendszerek disszidenciájának alkotásaiból lehet megérteni, nem véletlen az utóbbi évtizedben az iráni film példátlan nemzetközi sikere. Film esetében azért az is szükséges, hogy rések, repedések legyenek a rezsim oromzatán, nem véletlen, hogy nem tálibellenes afgán filmeknek tapsolunk, mert ilyenek nincsenek, viszont a Khomeini halála óta, majd Khatami elnökké választásával bekövetkezett „olvadás” (Ilja Ehrenburg szép szava 1953-ból) lehetővé tette a filmezést, csakúgy, mint a Kádár-rendszer Magyarországon a hatvanas években, még akkor is, ha egyes filmek meghatározatlan ideig dobozban maradnak, vagy csak külföldön vetíthetők. Tarr Béla perzsa barátja, Jafar Panahi az újabb iráni filmes nemzedékhez tartozik, Abbas Kiarostami követője, A kör című dolgozata hazájában betiltott film, ám külföldön vetíthető. A rendező interjúi szerint hazai forgalmazásra szánta, de a vezetésben még jócskán meglévő teokrata konzervatívok túlzott „fellazítást” éreztek a műben. A film tanúsága szerint mintha létezne Iránban egy teljesen betiltott mozgalom, vadul üldözött szekta, kaszt-szinten kirekesztett társadalmi osztály, és ezt a mozgalmat, szektát, osztályt másutt, a világ boldogabbik fertályán női nemnek szokás hívni. Pedig az engesztelhetetlen Ruhollah Khomeini ajatollah halála óta a rezsim megfigyelők szerint sokat szelídült, nincsenek már őrjöngő Iszlám Gárdisták az utcán, nincs könyvégetés, és a gyűlöletfélórák is ritkultak. A totalitásigény erőskezű rendőrállammá szelídült. Élő, lélegző, vágyakkal bíró nőnek lenni sem halálos bűn már. Hol vannak a perzsák a táliboktól, csak egyes helyeken követelik meg a csadort, egyszerű fekete fejkendő is megteszi, sőt még egy prostituáltat is sejtet a rendező a film végén. Nőnek születni Iránban mindazonáltal behozhatatlan hátrány, erről már az első jelenet is tudósít, ahol a szülő asszony édesanyja teljes elkeseredéssel veszi tudomásul a szülőszobán, hogy lánya lányt szült, noha az ultrahang mást mutatott. Panahi finom és egyszerű eszközökkel képes igen erős atmoszférát teremteni, három nő rohan el a kórházból, bujkálnak, fedezéket keresnek, ha rendőrt látnak, falnak fordulnak, dunsztunk sincs egyenlőre, hülye nyugatinak, hogy mi is a gáz. Egyet rögtön letartóztatnak. A másik kettő lila Ikarusok között krosszol, az egyik azt akarja, hogy a másik menjen haza a falujába, szerez is rá pénzt, abban is titok lappang, hogyan, útjára bocsátja a fiatalabbat és eltűnik. Az meg nem mer buszra szállni, mert razziáznak, rohan keres, bekopog egy helyre, kidobják. Ő el, innen egy újabb asszonyt követünk, kiderül, együtt szöktek a börtönből, megjönnek a fivérei, balhéznak, az apja kidobja saját lányát is. Most már vele megyünk, a kórházba régi börtöntársát keresi, aki új életet kezdett egy pakisztáni férfi oldalán, aki mit sem tud a nő múltjáról. A kórházba betoppanó asszonynak nincs férje, illetve volt, de kivégezték. A börtönben, ahová mindkettejüket zárták, engedtek egy utolsó éjszakát, átmehetett férjéhez a siralomházba. Most terhes, de abortuszra nem mehet. Egyedülálló nő számára hivatalosan nincs abortusz Iránban. A volt rabtársnő kidobja, az utcán kóborol, szállodába, panzióba nem mehet, mert nincs férfikísérője. Egy anyával és gyermekével találkozik az esti utcán, az anya ideges, lerázza. A nő a lánygyermekét igyekszik elhagyni az utcán, mert kibírhatatlan problémát jelent, hogy szegénysége mellett a gyerek ráadásul lány. Reménykedik, hogy gazdag és jó emberek fogadják majd örökbe. Az esti utcán az újabb nőt – mert az abortuszost is elhagytuk – egy autós veszi fel, ám hamarosan megállítják őket a rendőrök, az idegileg amúgy is romos asszonyt prostitúcióval vádolják. Ahogy a rendőrökkel tárgyalnak, felbukkan egy másik nő, ő valódi prostinak tűnik, fekete helyett színes a kendője, erős a sminkje, sok rajta a fuksz, félreérthetetlen jelet küld az intézkedést végző nyomozónak. Ennyit az ösztönélet, annak piacosítása, és az ortodoxia kapcsolatáról. Aztán rabomobil érkezik, a nőket elviszik, a fogdában ott a filmben addig látott összes nő, a cellában a kör bezárul. Ha befolyásom lenne a Pentagon, a Haditengerészet, a Légierő és a CIA döntéshozói kulturális fogyasztásának irányítására, ezekben a napokban (október 22-én írom mindezt) iráni filmeket nézetnék velük.
Hej Radovan, Radovan
A film követő műfaj, a jelen és jövő csak halvány skicc még vagy vizionáriusok gyönyörű adománya, a közelmúlt viszont jól lekövethető. A Belgrádi levelek az 1999-es tavaszi bombázások idején készült, a B92 rádióállomás illegalitásba vonult tagjainak életét veszi filmre a légitámadások alatt. A Veran Matic vezette rádió Szerbia egyik leghatékonyabb ellenzéki csoportja, „városi gerillák”, médiafrontharcosok kicsiny, ám ütőképes csapata volt a Milosevic-rezsim idején, ők produkálták, és hozzájuk közelálló férfiak rendezték a filmeket, ugyanis a fenti cím alatt két alkotás látható. A Nálatok bombáznak? tulajdonképpen jó kis darab lenne, ha nem temetné maga alá – az egyébként politikailag általuk is elutasított – kusturicizmus esztétikája. Magam a legkevésbé sem vagyok híve a túlhajszolt kolorlokálozásnak, meg a „megmutatom-a-vadembert-élesben” attitűdnek, és sajnos a B92 alkotóira is hat ez a jófejségi és keménykedési kényszer. A félelem anatómiája ezért érdekesebb darab, a szerbiai hazugsággyár, az RTS épületének bombázásával és tizenhat bent dolgozó civil munkatárs halálával foglalkozik. A felháborodás részben jogos csak („a világtörténelemben még nem volt olyan, hogy egy tévéstúdiót bombáztak volna”), ez a tévéstúdió nem valami ártatlan kereskedelmi tévé volt (már amennyiben az ártatlanság a tévé esetében fogalmilag lehetséges), hanem a milosevici állami terror szócsöve. Ráadásul az bontakozik ki a filmből, hogy a televízió vezetése tisztában volt a támadás lehetőségével, cinikus módon eltitkolták ezt a beosztottak elől, az áldozatok technikusok, sminkesek, és hírszerkesztők voltak. Az ő hozzátartozóik szólalnak meg a filmben, a vezetők, folytatva a cinizmust, elutasítják, hogy nyilatkozzanak a B92 stábjának.
Amikor a hajdani Magyar Naranccsal, és az azóta elárvult Hunnia Filmstúdióval 1994 elején Szarajevó Filmfesztivált rendeztünk Budapesten, akkor a műsoron szereplő egyik legjobb nyugati dokumentumfilm a BBC kötelékében készült Serbian Epic volt, Pawel Pawlikowski alkotása. Az őrült pszichiáter, Radovan Karadzic pengette a guzlicát, énekelt, majd hívei is dalra fakadtak, s előadtak valamit, amit szépnek gondoltak, a refrénje „Hej Radovan, Radovan” volt. Az egykori disszidens orosz író, a magát pánszlávvá turbózó Eduard (Egyicska) Limonov, arcán torz vigyorral, elfogadta a Radovan által férfias ajándék-lehetőségként felállított géppuskát Pale magasságában vagy az Igman hegyen, és vad tobzódással lőni kezdte az alant fekvő várost. Ha másból nem, ebből a két képsorból is látszott, hogy Pawlikowskinak van érzéke a kelet-európai véres groteszkhez. Most játékfilmmel jelentkezett a lengyel származású rendező Utolsó menedékhely címen. Végig Angliában forgott a film, de a téma részben Kelet-Európa maradt. Orosz asszony érkezik repülőn (Dina Korzun zavarba ejtően hasonlít Bozsik Yvette-re), tízéveske fiúgyermekkel a hóna alatt, a férfi, akihez jött, nincs kint a reptéren, a bevándorlási hivatalnok kevesli a nőnél lévő pénzt, aki első ijedtségében politikai menedékjogot kér. Tányát, mert így hívják, kitelepítik egy tengerparti betonkolosszusba, a környezet nem nagy fejlődés a moszkvai lakótelephez képest. Várni kell. A bevándorló, menedékes mindig vár. Helyi stricik élő cyber-szexre veszik rá, de elbőgi magát „adás” alatt, ettől népszerű lesz, véradásból szerez kis pénzt, megy a hivatali tili-toli, közben akad egy rendes fiú, Alfie. Kifesti a lakást, elviszi a nőt a bingóterembe, ahol dolgozik, aztán táncolnak, de nem nyomul, haverkodik a kisfiúval, aki hamarosan beépül a helyi rosszcsontok galerijébe. Menekülni próbálnak az utolsó menedékből, ám végül minden álom eltörik. A film elején sok a kapkodott kézikamera, a kaszálós stílus, ami itt inkább dokufilmes maradványnak, mint dogmás hangütésnek tetszik, de szép a szinte monokróm hidegkék színvilág. Pawlikowski filmje rendes, tisztességes munka, nélkülözi a sokkhatást, amit az egyetlen általam látott dokuja nyújtott.
Francois Ozon, a Homok alatt rendezője korábban provokatív, deviáns és explicit szexualitást vitt a vászonra (Szappanoperett; Bűnös szeretők; Vízcseppek a forró kövön), ez a mostani filmje sokkal inkább komoly, érzelmes. Meglepő, hogy a fiatal rendező későközépkorú emberek szerelmi életét vizsgálja, témája a gerontoszex. Marie (Charlotte Rampling) férjével a tengerparton, a férfi beúszik, és nem jön vissza, Marie nem tudja elfogadni a baleset és a veszteség gondolatát, továbbra is férjével él, hozzá beszél. Marie-t barátnői pasizásra buzdítják, egy vacsorán találkozik is egy kedves, hozzáillő férfival, szinte kamaszosan fordul a szexualitáshoz. A veszteség fájdalma mégsem múlik.
Parasztok és szamurájok
A nőiség és elnyomatás, a szex, valamint a közelmúlt mellett a 21. században is megkerülhetetlen témának tűnik a történelem, újabb fehér foltok, újabb megbocsátandó bűnök kerülnek vászonra. A szinte már hagyományosnak mondható távol-keleti nyomulásban egy újabb cannes-i nagydíjas kínai alkotást nézhettünk meg. Az Ördögök a küszöbön című kínai mozi valójában Gesamt-csendes-óceáni film, amit Bohumil Hrabal is írhatott volna, legalábbis az első kétharmadát. 1945-öt írunk, valahol a mandzsúriai tengerparton vagyunk, a japán Császári Hadsereg egy garnizonjának közelében. A háttéröbölben hadihajók úszkálnak vidáman ide-oda, a japán helyőrségparancsnok – a filmben később is, refrénszerűen – kísérete élén kilovagol, fehér kesztyűs kezével édességet oszt a kínai gyermekeknek, nyomában vidám fúvósok masíroznak, akárha Hradec Královéban térzenélnének egy sörös vasárnap délután. Éjszaka a főhőst – maga a rendező, Jiang Wen játssza remekül (ő, ugyancsak zavarba ejtően, igenmód hasonlít Forest Whitakerre). Interkurzus közben zavarja meg az Ismeretlen Ellenálló, két foglyot bíz gondjaira, fővesztés terhe mellett. Egy japán tisztet s annak kínai tolmácsát. Kínai falusiak őrzik a két foglyot, mint Oshima Nagisa Csapda című filmjében a japán falusiak a lelőtt színesbőrű amerikai pilótát. A végkifejlet itt sem kevésbé tragikus. Mindazonáltal egy másik japán film is beugrik, Imamura Shohei Disznók és hadihajók című remeke, ahol szintén „csehes” humorral ábrázoltatik a háború utáni hadikikötőben amerikaiak és tribliző, piti japán bűnözők kapcsolata, és ott is sorry end van, mely mindazonáltal mulatságos.
Ha nem szól a fúvószene, akkor háttérrádiózunk, japán vagy kínai hírek, háborús slágerek, egészen Hirohito tenno 1945 augusztus 15-i rádiószózatáig, mely „az iszonyatosan pusztító és különös fegyver” bevetésével indokolja a japán fegyverletételt. Történetünk itt még nem ér véget, Kuomintang-parancsnok jő, amerikai segédlettel – mely nem tudom történelmileg mennyire hiteles – megbüntetik a kollaboránsokat, hadifogolytábort állítanak fel, hősünket a japán Császári Hadsereg szolgálati szabályzatának megfelelően fejezik le, ezen a nyakára szálló védelmező szúnyog is csak időleges halasztást tud elérni, elguruló fejéből a kamera által még vetünk egy utolsó pillantást arra a bizarr világra, melyet éppen maga mögött hagy. A világítás az egész filmben figyelemreméltó, a sok kézikamera kicsit zavaró, az utómunka Ausztráliában készült, innen a Gesamt-csendes-óceáni jelleg.
A kínai-japán II. világháborús viszony, még ötvenvalahány év távlatából is igen bonyolult történet, újítása a filmnek, hogy japánokat embernek ábrázol, mint ahogy japán filmben is újdonság volt, hogy a világháborús ellenségről egyáltalán szó esett, és ha igen, akkor nem negatív kontextusban. (Ez is Oshima-film volt, a Boldog Karácsonyt Mr. Lawrence 1982-ből David Bowie-val, Ryuichi Sakamotóval és Takeshi Kitanóval.)
A pokol angyalai
Manapság egy filmfesztivál nem filmfesztivál, ha nem jelenik meg benne hangsúlyosan a kultusz. A film önreflektív műfaj lett, filmes film, allúzió, remake, megidézés nélkül nem lehet kultusz-szekciót nyitni egy fesztiválon. Rin Taro japán animációs rendező animéja, a Metropolis természetesen Fritz Langra hajaz, japános mandínerrel persze, a japán Walt Disney-ként emlegetett, 1989-ben elhunyt képregény (manga) rajzoló mester, Osamu Tezuka sorozata alapján készült. Noha a Metropolis nem tartozik Tezuka legjelentősebb darabjai közé, ne felejtsük azt se, hogy az építészek Tokiót – amellett persze, hogy manga-városnak nevezik – előszeretettel emlegetik Fritz Lang Metropolisa földi másaként. A forgatókönyvet egyébként az Akira anime atyja, Otomo Katsuhiro írta, és a Metropolis annak tanúbizonysága, hogy a japán rajzfilm nem beállt, megállapodott műfaj, hanem élő, lélegző, fejlődő organizmus, technikailag ez a film nagyon tud. Nem csak rajzfilm-trükk, de rengeteg számítógépes animáció is élénkíti ezt a filmet, a meglepő az, hogy szervesül a két dolog, így aztán számíthatunk rá, hogy a két trükkműfaj között a jövendő animéiben további szimbiózis várható. A történet amúgy laposka, a tavaly bemutatott A vadon hercegnője (Mononoke hime) nyomába nem jön, a szokásos módon túl hosszú is.
Az Amerikai rémálom Adam Simon dokumentumfilmje John Carpenter, David Cronenberg, Tobe Hooper, George Romero, Wes Craven hetvenes évekbeli horrorjait veszi vizsgálat alá, és meglepő, ám logikus eredményre jut. Tétele szerint a hetvenes évek elejének horrorfilmjei a vietnami háború, a Manson-család véres ámokfutása, Nixon és a Watergate, a nukleáris fenyegetettség és a kispolgári életeszmény elleni tiltakozásul jelentek meg az amerikai filmvásznon, elsősorban az „éjféli mozi” műfajában. Ténykérdés, a hatvanas-hetvenes évek fordulójának történései, az akkori amerikai popmítosz mindmáig erős hatással bír a jelen filmjeinek témaválasztására.
A Gimme Shelter például magamagában legendás filmovics, már vagy harminc éve hallunk róla, most a Titanicon végre láthatóvá is vált, hála a digitális upgradelésnek, újabb körét futja a jó harminc éves doksi. Témája a Rolling Stones egyesült államokbeli turnéja, mely együttesről talán még a Filmvilág legfiatalabb olvasóinak is becseng valami. Most is él, aktív rocknagyik csapata, Mick Jagger még mindig hymenhírekkel szerepel a bulvárlapokban, az idő kereke nem látszik mozdulni, csak az arcon lettek az árkok mélyebbek. Az meg már bizonyított, hogy a huszadik század zenetörténetét nem lehet a Stones nélkül megírni. Nem azért, mert egy, a Pokol Angyalairól szóló könyvet fordítok éppen (Dr. Hunter S. Thompson: The Hell’s Angels. A Strange & Terrible Saga), de engem az Angyalok érdekeltek a legjobban ebben a filmben. 1969-ben a nevezett angol zenekar nagy amerikai turnéra indult, ami tök jó, és szépen tükröztetik ebben a filmben. Hogy aztán eljussanak Altamontig, ami egy San Francisco környéki vicinitás, és megtörténjen az, ami pontot tett a hippi-korszak végére. A rendezvény biztonsági munkáit a Hell’s Angels elnevezésű „motoros hun” (korabeli amerikai kifejezés) banda végezte, olyannyira eredményesen, hogy a tevékenységükkel előidézett szituáció adott időben még egy agg magyar írót is megihletett (Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), mely jelentős színházi siker volt a lángoktól öleltben. LSD-től vert közönség, félmeztelen lányok élvezik a koncertet, már a Jefferson Airplane zeneszolgáltatása közben dúl a pokol, a Pokol Angyalai ekkor már túl vannak azon, hogy szétverjenek Berkeley-ben egy háborúellenes diáktüntetést, hogy Ken Kesey meg Allen Ginsberg próbálja őket jobb belátásra bírni, már csak arra koncentrálnak, hogy majd minta lehessenek a később leforgatandó Mad Max című ausztrál filmhez, és még számos az útról, meg az erőszakról szóló amerikai, és más filmhez. Ők az Uneasy Riders.
Ralph „Sonny” Barger, a Pokol Angyalai ismert vezére ül a színpadon félméterre Mick Jaggertől, a háttérben még a későbbi öngyilkos Brian Jones penget. Sonny akciózik, védi az „ő népét”, kajakra be vannak indulva a San José-i páholy emberei, hátukon a legendás colors, a „színek”, a Hell’s Angels embléma, az Angyalok bunkók, verekedések, addig-addig, míg egy tesztoszterontól, adrenalintól és még vagy ötféle adalékanyagtól beindult barom nyakon nem szúr egy fekete diákot a koncerten. Mick a vágóasztalon nézi vissza, ahogy az Angyal szúr, tudja ő is: itt határvonal lett átlépve, ez a kép is van olyan, mint mikor Charlie Manson kitépte Sharon Tate hasából a gyereket.
Nemcsak valós szörnyek vannak, a képzelet démonai is megérik a maguk feketemiséjét. A Vámpír árnyéka, Elias Merhige filmje abból az előfeltevésből indul ki, hogy a filmtörténet első vámpírfilmjében (Nosferatu; 1922) a rendező, F. W. Murnau fausti alkut kötött és a főszereplő, Max Schreck személyében valódi vámpírt alkalmazott. A filmes hatás sokat javul ezzel, a stáb viszont fogyatkozik, mert Murnau mindent megtesz és elnéz a fontos főhős kedvéért. Kellemes, mulatságos darab, ne feledjük, a film a színészi játékról is szól, itt két pompás lead-et látunk a Murnau-t játszó John Malkovich és a Schreck szerepében tündöklő Willem Dafoe tollából, hogy azért az olyan parádés kabinetalakításokról se feledkezzünk meg, mint Udo Kieré.
Ha a filmszakma centrumában (Amerika, nyugati part) elfogynak a történetek, akkor vagy a periférián kezdenek történet után kutatni, vagy a film felzabálja saját múltját. 2001 őszén úgy tűnik, mindhárom vonal egybekapcsolható, és nagyösszegű fogadásom van rá, hogy ki is lesz aknázva rendesen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 907 átlag: 5.44 |
 |
|
