KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Vademberek

Kiszámított vadság

Ágfalvi Attila

Elszabadult ösztönök és műfajok a senki szigetén.

 

Az új magyar közönségfilmben mintha a dunai hajós találkozna A Legyek Urával – az előbbi mű kedves naivitása és az utóbbi kegyetlen radikalizmusa nélkül.

István, Janó, Káró és Roberto gyerekkori barátok. Minden nyáron együtt töltenek egy hétvégét a Duna egyik elhagyatott szigetén, az „ő” szigetükön. Az esedékes együttlétet azonban megzavarja az alacsony vízállás miatt a sziget szomszédságában megfeneklő, délszláv illetőségű uszály, rajta Predraggal, a matrózzal, akit a fiúk azzal gyanúsítanak meg, hogy ellopta István vagyont érő pecabotját. A kibontakozó konfliktust ezen kívül nem kis mértékben alakítja-bonyolítja hőseink magánéletének számos problémája: Janó alig leküzdött alkoholizmusa, Roberto fojtott agresszivitása, Káró frusztrált szexuális élete, minek révén a közeli kisvárosban élő patikushölgy is belekeveredik az eseményekbe. A történet ettől kezdve jól ismert dramaturgia szerint zajlik – a többé-kevésbé összezárt, egymásra utalt emberekből előtör rosszabbik énjük, súlyosbítva az őket egységbe kovácsoló idegengyűlölettel –, és elkerülhetetlenül halad a nézőt némely részletet illetően finom bizonytalanságban hagyó, de egyértelműen tragikus végkifejletig.

Ez az írás itt véget is érhetne azzal, hogy a film alkotói bevallottan közönségfilmet készítettek, amúgy magyar módra: kevés pénzzel, de „húzós”, „aktuális” történettel, befutott, illetve reményeik szerint befutás előtt álló színészekkel, rutinos csapattal, a költséges látványelemek hiányát némi ügyeskedéssel és tesztvetítések sorával próbálva ellensúlyozni. Márpedig ebben az esetben döntsenek a nézők: az eladott jegyek száma lesz a mércéje a megoldások színvonalának, a bevétel mutatja majd a szakemberek munkájának sikerültségét. Magam is lemérhettem a reakciókat: lehet érzelmileg azonosulni a történettel, a vicceken nevettek a nézők, a film nem formátlan és nem tartalmatlan, Cserhalmi György pedig, túl CIB-reklámon és az azt követő terméketlen sajtóvitákon, még mindig nagyon jó színész: takarékos, nagyvonalú, talán nem létező tartalmakat is megmutatni képes játéka úgy időutazás egy hajdan létezett, színvonalas filmszínészi stílus korába, hogy cseppet sem tűnik korszerűtlennek. A film témájának aktualitásához, jó szándékához nem férhet kétség; a jól bevált, demagóg fordulat szerint „döntsön a piac”.

Ha azonban most nem feledkezünk meg arról, hogy „a piac” lehet közgazdasági kategória, de a filmművészet esetében mégiscsak érző, ne adj’ isten gondolkodó emberek nagyobb csoportját jelenti, akkor megkerülhetetlenek a következő kérdések: miért túlzott elvárás egy közönségfilmmel szemben, hogy a legalapvetőbb emberi érzések egyikét, a barátságot (jó, megengedem: a haverságot) vászonrepesztő közhelyek és arcpirítóan sematikus helyzetek nélkül próbálja megmutatni? Hányszor bizonyosodjék még be, hogy a színészek „spontán, felszabadult” kurjongatása premier plánban legfeljebb közepesen sikerült sörreklámokat képes felidézni, nem pedig fiatalemberek baráti együttlétének élményét? A film ugyan kísérletet tesz arra, hogy az általa érintett problémák kialakulását folyamatként mutassa be, de ezt annyira sematikus eszközökkel teszi, hogy a szereplők között létrejövő kapcsolatrendszer is csupán motívumok laza halmazaként jelenik meg. A fiúk figurájából olyan elemi szinten hiányzik minden egyéni vonás, a más körülmények között akár karizmatikusnak is érezhető színészekből pedig a személyiség leghalványabb jele, hogy az amúgy becsülettel felvállalt, súlyos mondanivaló csupán az izgalmasnak szánt események mozgatórugójává egyszerűsödik, s nem tud személyes élménnyé válni. Ettől kezdve a film sikere (és most nem a jegypénztáraknál mérhetőre gondolok) pusztán nézőpont kérdése: azt nevezzük-e becsvágyónak, aki felvállalja ezt a helyzetet, és beszáll a versenybe, amit a világ filmkészítőinek nagyjából kilencven százaléka űz; vagy azt, aki másfajta vágyakkal a tapasztalás új formáit kutatja, és eredeti élményekben kívánja részesíteni nézőit. A maradék tíz százalék nélkül aligha lesz érdemes a jövőben is moziba menni, de lehet drukkolni a főcsapáson haladóknak is – ha másért nem, azért biztosan, hogy legközelebb ennél azért magasabbra tegyék a lécet.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3476