KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Film által homályosan Holocaust, a tanúk tekintete
• N. N.: Magyar dokumentumfilmek a Holocaustról
• Schubert Gusztáv: Pokolkép Holocaust egyenes adásban
• Székely Gabriella: Filmjeim fejszecsapások Beszélgetés Sopsits Árpáddal
• Bori Erzsébet: Kora bánat Torzók
• Tamás Amaryllis: Amrita Sher-Gil Beszélgetés Sára Sándorral
TELEVÍZÓ
• Bakács Tibor Settenkedő: Mátrixon innen és túl Valóságshow
• Spiró György: Az ötödik A lengyel testvér
• Kriston László: Formatált valóság Bár
• Zachar Balázs: Magyar reality
• Ardai Zoltán: Modernek közt Első generáció
• Bodolai László: Ahol a törpék táncolnak Esküvői videók

• Varró Attila: Sztárválasztás Hollywoodi renitensek
• Vágvölgyi B. András: www.self-image.com Wilder, Wenders, Waters
• N. N.: John Waters a Filmvilágban
• Nemes Gyula: Cseh álmoskönyv Karel Vachek
• Antal István: Kísérlet az élet Cseh avantgarde
• Éles Márta: Miként ragadjuk meg az igazságot? Beszélgetés Wojciech Marczewskivel
ANIMÁCIÓ
• Elekes Györgyi: Európai vonal-kód Annecy
• Dizseri Eszter: A légy röpte Beszélgetés Rofusz Ferenccel
FESZTIVÁL
• Varró Attila: Angyalok és kutyák Karlovy Vary
KRITIKA
• Varga Balázs: Játékos szenvedély Macerás ügyek
• Ágfalvi Attila: Kiszámított vadság Vademberek
• Báron György: Szponzorfilm Üvegtigris
KÖNYV
• Kelecsényi László: Szociológiai filmtükör Bíró Gyula: A magyar film emberképe
LÁTTUK MÉG
• Ádám Péter: Belphégor
• Csantavéri Júlia: Pad a parkban
• Takács Ferenc: Liam
• Ádám Péter: Szerelmes Thomas
• Mátyás Péter: Neveletlen hercegnő
• Mátyás Péter: Corelli kapitány mandolinja
• Korcsog Balázs: Kémkölykök
• Varró Attila: Bízd a hackerre!
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tömegnyár

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Esküvői videók

Ahol a törpék táncolnak

Bodolai László

A valóság túltesz minden reality show-n, feltéve, ha a filmesnek érdek nélkül tetszik.

 

Az első videózás előtt összezsugorodott a gyomrom, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Idős, bölcs, fotós barátom nyugtatgatott:

– Ne félj, nem olyan nagy ügy, azt tudod, mitől kép a kép, csak arra kell vigyázni, hogy ne lóbáld a kamerát felvételen felejtve, és mindig ott légy, ha történik valami. Nem lehet mindenki egyből filmrendező, valahol el kell kezdeni, ha szereted a filmezést. Ez olyan, amikor a törpék, a gnómok, a liliputi emberek jól akarják érezni magukat, és táncolnak. Jogukban áll, nem? Egyikünk sem lesz már világhírű filmrendező, de mégis filmezhetsz, és fizetnek is érte, még ha egyesek megmosolyognak is. Ne szégyelld magad miatta, ez is egy szakma, a filmjeid évtizedekig a szekrény mélyén pihennek majd, és nagy alkalmakkor mindig előveszik. Hallottam olyan válóperről, hogy az eredeti esküvői kazetta a vagyonvita részét képezte. Arra viszont vigyázni kell, hogy szívvel csináld, és ne nézd le, akiket filmezel, bármilyen vidéki rokon, frissen bontott, vasalatlan kínai piaci fehér inggel, amin a gyári hajtogatás nyomai látszanak, kinőtt érettségi zakóval, műbőr mokaszin cipővel. Nagy élmény nekik, hogy Pestre jöhetnek mulatni. Figyeld meg, nagyon meglátszik a filmen, ha nem élvezed a munkát. Ha jól csinálod, idővel kézről kézre adnak, ismerni és szeretni fogják a stílusodat, nem beszélve, hogy tesztelheted a vendéglőket, mint a Wittman fiúk, a kiszolgálás: szerény, a konyha: tömény, jókat sörözhetsz és idővel jobban kezeled a kamerát, mint egy híradós.

 

*

 

A szombat reggel volt mindig a legnehezebb. Az egész heti korán kelés, monoton munka, a pénztelenség, az albérlet ilyenkor fokozottan nyomasztott, általában ki kellett buszozni a kameráért, amit kölcsönkértem, ha az akkukat elfelejtették feltölteni, akkor külön öröm volt a töltővel bohóckodni mondjuk egy katolikus templom oltára mellett vagy a versmondó, gitáros, különösen sértődékeny művészek mögött, mert legtöbbször csak ott található konnektor. Százszor elhatároztam, hogy nem házasodom meg, vagy ha igen, akkor kitiltok minden videokamerát, hogy semmi sem emlékeztessen ezekre a reggelekre. Mire az anyakönyvi hivatal elé értem, mindig elmúlt a rossz hangulatom. Egy több részből álló, tekintélyes Panasonic kamerával dolgoztam, amelynek a recorder egységet vállon kellett hordani, a legfontosabb pillanatoknál kiválóan bele lehetett gabalyodni az összekötő kábelbe. Minél nagyobb a kamera, a videóst annál komolyabban veszik, és a VHS kazettát, ha nem kérnek szerkesztést, rögtön oda lehet adni a mulatság végén, elkerülve az esetleges mondvacsinált kifogáson alapuló későbbi nemfizetést. A feldíszített autókról, üres házasságkötő teremről, az asztali csokorról és a piros posztóra helyezett gyűrűkről készített rövid állóképekkel kezdtem, majd a begördülő feldíszített menyasszonyi autó, ajtónyitás, kiszállás következett. A szertartás alatt leginkább az igenre és a csókra kellett figyelni, hogy közelivel meglegyenek. Tapasztaltabb fotós kollégákkal könnyebb volt együtt dolgozni, nem léptünk be egymás képeibe. Néhány háklisabb anyakönyvvezető demarkációs vonalat húzott maga köré, és erélyesen ránk szólt, ha átléptük: volt, aki az anyakönyvi beírást nem engedte felvenni, csak távolról. A papok érdekes módon liberálisabbak, egyik sem szólt a filmezés miatt, megesett, hogy szertartás alatt az egyik plébános arrébb húzódott a jobb felvétel érdekében. A gratulációkat az ifjú pár mögül kell venni; általában a rokonság feléig bírja egy hirtelenjében feltöltött akku.

 

*

 

A lakodalomban az evést soha nem illik felvenni, senki sem szereti visszanézni esetleges malackodását. Viszont minden fogásról kell egy képet készíteni, mielőtt leteszik az ifjú pár elé. Az ember megtanul óvatosan inni. Óránként egy pohár sör, közben sok ásványvíz, így munkaképesen ki lehet húzni akár az egész éjszakát. Tánc közben általában együtt mozogtam a tömeggel – a totálok nem mutatnak jól –, amit később a lefilmezettek nagyon díjaznak. A magyar lakodalmak specifikuma a vonatozás, általában a Zsuzsi vonat, Megy a gőzős Kanizsára, Demjén Rózsi Szerelemvonat-egyvelegére csetlenek-botlanak a vendégek a székek között, mindig beleintegetve a kamerába. Megesik, hogy a vonat kettészakad, önálló életre kel a két része, mint egy kettévágott gilisztának, majd menthetetlenül összegabalyodik. A menyasszonytáncra mindig felhívják a videós figyelmét: volt, aki azt kérte, próbáljam felvenni, ki mennyit fizetett.

A megbízók legtöbbször nem igényeltek trükköket, effektusokat, megelégedtek a kameravágással, ritkán kértek külön szerkesztést. Talán néhány videós sablonos és unalmas átúsztató trükkjeit nem akarták a sajátjukon is látni, vagy rögtön kellett a kazetta, mert másnap, józanodás közben nagyon jó program azt nézni. A kazetta elejére illett egy előképet szerkeszteni a meghívóval, halkuló zenei háttérrel. A felvett anyaggal kapcsolatban esetlegesen reklamálókkal legtöbbször azt volt nehéz megértetni, hogy egy kamerával egyszerre több kameraállásból lehetetlen felvenni ugyanazt a pillanatot. Többször is előfordult, hogy e „hiányosság” miatt megtagadták a fizetést.

 

*

 

Az újpalotai Pisztráng vendéglő, ahová az egyik legemlékezetesebb munkám fűződik, a lakótelepi tízemeletesek tövében egy, az elmúlt rendszerből itt maradt földszintes vasbeton épület. Sikerült az ifjú pár előtt odaérnem az egyik vidéki rokon Wartburgjába bezsúfolódva két testes asszonyság között, gyorsan megcsináltam a belső felvételeket az üres, feldíszített helyiségről, majd felvettem az ifjú pár érkezését. Odabent egy háromtagú cigánybanda hangolt, a lakótelepi cigánygyerekek nagy örömére. Egy tízéves forma kislány táncolt az egész falat betöltő üvegablak előtt a kiszűrődő zenére. Amikor később kijött az egyik zenész cigarettázni, a kislány odaszólt neki: Aztán jó zenét játsszatok ám! Enyhén spicces, Danny DeVitóra hasonlító vőfély köszöntötte a vendégeket. Később, mint egyfajta hoppmester, próbálta irányítani a lakodalom menetét, falusi lagzikat idézően zaftos versikéket szavalt a vacsoránál minden fogás előtt, de csak akkor, ha biztos volt benne, hogy megy a kamera. Ekkor már a 30. videózáson is túl voltam, de vőféllyel akkor találkoztam először, és azután sem. Néha bakizott, elfelejtette a vers végét, ilyenkor valamelyik zenész segítette ki a háttérből belekiabálva a mikrofonba. A pincér, a zenész és a videós ilyenkor egy kasztot alkot. Vacsoránál külön terítettek a kerthelyiségben, a zenészekkel egy asztalnál ültem. Mint később kiderült, valamelyik Gödöllő melletti kis faluból jöttek. A banda két cigány testvérből és egy általános iskolai énektanárból állt, ő volt a zenekar vezetője. Az énektanár kezelte a szintetizátort, a testvérek felváltva doboltak és énekeltek, számok szövegét egy vastag, kézzel írott füzetből olvasták.

– Nem lehet ennyi muzsikát megtanulni – mondta az egyik –, nem vagyok én Latinovits, hogy fejből szavaljak.

Később, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, egy-egy lakótelepi cigánygyerek beszivárgott a nyitott ajtón keresztül, nem kunyerálni, kellemetlenkedni, hanem táncolni a cigányzenére. Kezdetben a pincérek riadtan terelték ki őket, később a vőlegény legyintett, és három idegen cigánygyerek, köztük a kislánnyal, aki már az elején is próbálkozott, végigtáncolta az egész lakodalmat.

A lagzi végére tiszteletbeli bandataggá váltam.

– Szép ez az élet – veregette a vállam a zenekar vezetője –, hétköznap tanítok, van jó szolgálati lakásom, szombatonként járjuk a lagzikat, és keressük a jó pénzt. Most vettem ezt a szép fehér Suzukit, mutatta az autóját, csak hát irigyek az emberek. És te tanítasz még?

– Jogász vagyok – feleltem zavartan –, egy bankban dolgozom.

– Nézzétek, ez egy doktor úr! – kiáltott a többieknek. – Még ilyet, soha sem láttunk doktor urat videózni esküvőn! Volt már tanár, mérnök, de doktor urat még soha!

Ezek után én lettem a Doktor úr, a videós, találkozásunk mindkét oldalról gyümölcsöző lett a későbbiekben. Éveken keresztül hívogattak, ha a megbízó nem talált videóst, nyári szombatokon szakadt Skodámmal jártam ki megjegyezhetetlen nevű falvakba esküvőkre. Később az idősebbik testvér barátságból meghívott a lakodalmába videózni. Két, valódi cigány banda játszott felváltva, érkezésemkor mint előkelő vendéget az egész családnak bemutattak. A lakodalom vége felé odasomfordáltam a pihenő zenészekhez.

– Aztán nehogy elmenjetek egyszer Jugoszláviába zenélni, még ha sok pénzt ígérnek is! Ott a zenészeket fára kötözik, úgy kell játszaniuk!

Hitetlenkedve hallgattak, de egy szmokingos, csokornyakkendős ötévesforma kisfiú megerősített:

– Igaz, én is láttam ám a HBO-n. És ott géppisztolyuk is van ám a cigányoknak, és olyan autóval járnak, aminek ház a hátulja!

 

*

 

Miután állást váltottam, egész másfajta megbízásokkal látott el a videós ismeretség. A Markó utcában, ügyvédi beszélőn próbáltam tanácsot adni az egyik megtévedt családtagnak.

– Képzeld Doktor úr, lefenyítettek. Konyhán dolgozom a szakácsok mellett.

Mutatja a papírt: „Fenyítésben részesítem, mert kanállal merte a fasírtot ebédosztásnál.” Ezért nem kapok kedvezményt, nem tudok előbb szabadulni.

– Tévétek van a cellában?

– Igen, hozott be egy gádzsó.

– Junoszty?

– Nem, azt nem lehet, valaki egyszer rádiótelefont készített belőle. Képzeld, Doktor úr, a magyar börtönökben azért nem lehet Junoszty tévét bevinni, mert állítólag telefonálni lehet vele.

 

*

 

Egy csütörtök este hívott egy fotós kolléga, akivel néha együtt dolgoztam. Kéne egy videós, szombatra, invitált, ez tetszeni fog neked, vietnami esküvő lesz. A szertartást egy Üllői úti panel 10. emeletén tartották egy bontott csirkéből készült alkalmi szentély alatt, ami egy koloniál szekrénysor tetején lett kialakítva. Nehezen lehetett követni a szertartást, de ha megkértem őket, megismételtek egyes lépéseket. Kinti felvételeket is kértek, a Margitszigeten videóztuk és fotóztuk a násznépet. A menyasszony ruhájába egy tacskót sétáltató idős hölgy lótuszvirágot tűzött.

– Azt hittem, a kutyát ajánlja fel nekünk vacsorára – súgta oda magyarul, fanyar humorral az egyik vietnami rokon a mellette lévőnek. A vacsorát egy elegáns kínai étterembe szervezték. A fotóssal fél szemünkkel viccesen mindig a bejáratot kémleltük, Bruce Lee-videók alapján az a kép rögzült a keletiekről, hogy a konkurencia általában a nagy családi eseményeket választja ki a leszámolásra. Egy külön teremben házimozi-rendszeren távol keleti kung-fu- és Jackie Chan-filmek mentek. A zenekar angolszász slágereket játszott vietnami nyelven, főleg filmslágereket, Rómeó és Júlia, West Side Story, különös hangzással összevegyítve, a kavalkád a vége felé Szárnyas fejvadász-hangulatot árasztott. Megfigyeltem, hogy a gyerekekkel kizárólag magyar nyelven beszéltek a szülők. Egy kiskölyök, miután visszajátszottam neki a felvételt, amin táncolt, az ölembe mászott, és nem hagyott békén egész este.

– Te hova jársz óvodába? – kérdezte.

– Én már régen nem járok óvodába.

– Akkor hol jártál óvodába?

– Egy másik városban, Kecskeméten jártam óvodába.

A kisgyerek hitetlenkedve kérdezett vissza:

– Te kecskeóvodába jártál? És mit keresel akkor itt?

 

*

 

Az egyik munkáról csak annyi előzetes információt kaptam, hogy egy vasárnap délelőtt kellett készenlétben várni a Március 15. téri ortodox templom előtt. Mint kiderült, egy orosz esküvőn kellett videózni. Sűrű tömjénfüstben a pópa másfél órás szertartást tartott, amin vendégként csak a két tanú és a menyasszony édesanyja vett részt, meg néhány szerb anyóka, a közeli egykori szerb negyedből. Igor, a vőlegény – negyvenes, jó kiállású férfi – kijevi, a menyasszony moszkvai származású volt. Ujjatlan menyasszonyi ruhában legcsekélyebb jelét sem mutatta a szertartás alatt annak, hogy fázna. A külső felvételeket a Parlament mellett készítettük el. Tíz éve nem használt orosz nyelvtudásommal jobban boldogultam, mint a vőlegény a magyarral, viszonylag későn esett le neki, hogy oroszul igazgatom a beállításokat, de rendkívül nagy sikert arattam. Orosz szokás szerint pezsgőt bontottak a téren, és megkínáltak egy arra őgyelgő hajléktalant meg egy kutyát sétáltató idős hölgyet. A kutya orosz cukorkát kapott, ilyeneket az orosz tiszti kantinban lehetett venni egykoron a kecskeméti uszodával szembeni laktanyában, mindig a házmesterné hozta megrendelésre, neki valami miatt szabad bejárást engedélyeztek. A cukor csomagolása és íze semmit sem változott.

– Nincs vendégünk – invitált Igor –, gyere fel hozzánk, te leszel az.

A Molnár utcai lakásban orosz hússaláta és sült csirke volt előkészítve. Vacsora előtt paprikás vodkát kellett inni, utána kaukázusi borok kerültek elő valamelyik szekrény mélyéről. Mint kiderült, Igor orvos, itt kapott munkát Magyarországon. Az egyik tanú, egy fiatal srác közgazdásznak tanult Moszkvában. Megígértettem vele, hogy vesz nekem 1 dolláros No megállj csak! video-cd-t, erre Igor előbányászott valamelyik dobozból egy szuper 8-as vetítőt, és 15 tekercs No megállj csak!-filmet, amelynek minden epizódját végignéztük. Filmcsere közben Stirlitz-vicceket meséltünk egymásnak: a poénok szóról szóra ugyanazok az orosz változatban is.

A vetítés után körbeültek, s majd egy órán keresztül daloskönyvekből orosz és ukrán népdalokat énekeltek nekem. Távozáskor a tiszti kantinból ismert cukrokkal teletömték a fotóstáskámat és zsebeimet, még hónapokkal később is találtam cukrot egy kazettatokban.

 

*

 

Ne csak a cigányokat filmezd! – vágott hátba az újvidéki barátom. – Mi is rajta szeretnénk lenni a szalagon! Az öccse lakodalmát vállaltam be barátságból és kalandvágyból, amit a strandon tartottak a lebombázott híd alatt. A cigány rezesbanda éppen a Mesecinát játszotta, és forgó gyomorral hárítottam el a felém nyújtott sligovicás-üveget. A bárpult melletti tévében Mulder ügynök nyomozott Krajcsek, a paranormális ukrán matróz után. Egy kísértethajón valami furcsa lény húzta le matrózokat a vizesblokkban a lefolyón keresztül, zúgó fejjel alig mertem zuhanyozni másnap reggel Zsetko bácsi hajóján, ahol elszállásoltak. A Mátrix-szemüveges kopasz pincért a film annyira lekötötte, hogy alig tudtam egy kis ásványvizet kicsikarni tőle. A film végén leült mellém egy üveg sörrel, és a kölcsönkapott digitális kamerát nézegette.

– Montenegróból jöttem – húzta ki magát büszkén –, arra különb cigányok vannak.

– Aha, akkor crnagorác vagy – feleltem mosolyogva, majd gonoszkodva a nehezen megszerzett ásványvíz miatt elerőlködtem egy Szarajevóban hallott crnagorác viccet. A montenegrói srác barátságosan hasba bokszolt, majd kezembe nyomta a sörét ajándékba. A vendégsereg kezdett kidőlni a sok sligovicától, leültem a lebombázott hídcsonk alá egy tál egybesütött apróhallal, néhány zentai fiatal telepedett mellém.

– Szép látvány, nem? – mutatott egy lány a hídra. – Senki nem érti, mért kellett lebombázni. Ott van szemben az alagút, elég lett volna azt beomlasztani. Délután négykor küldték meg, pont, amikor az emberek mentek haza munkából Péterváradra.

A híd alatt egy horgász harcsát fárasztott.

– Gyakran szoktál esküvőkön videózni? – kérdezte az egyik srác, akiről később kiderült, hogy az újvidéki egyetem filmes tanszakára járt.

– Már csak barátoknak, régen majd’ minden nyári szombaton.

– Tudod, ki a világ legismertebb esküvői videósa?

Nem értettem a kérdést, válaszul a Bubamarát játszó cigányokra bökött:

– Régebben nem ezeket játszották, csak mostanában. Kusturica a legnagyobb esküvői videós, gondold végig a filmjeit, a Cigányok idejében és az Undergroundban legalább három esküvő van. Különben néha ő is lopott, nem csak Bregovics. Az úszó fátylat a Cigányok idejében a Világ automata büféből, a vonatos jelenetet a végén a Szigorúan ellenőrzött vonatokból. Tudod, hogy a választások idején minden cigány Kostunicára szavazott Jugoszláviában? A vajdák komolyan azt hitték, hogy ő az a filmrendező, aki olyan szép filmeket készített cigányokról.

 Mire a horgász kifogta a harcsát, a fél vendégsereg neki drukkolt.

– Az Underground egyik jelenetében van egy szép harcsarablás. Amikor a filmes stáb komppal átkel a Dunán, és Crni a fiával követi őket. Tuti harcsarablás, többször megnéztem a jelenetet – magyarázta a horgász.

Segítettünk vágóhoroggal kihúzni a partra a 20 kiló körüli halat. Valószínű, hallotta, korábban miről beszélünk.

– Tele van ilyennel a roncs környéke, jól el tudnak bújni. Ennyi hal nagyapám szerint csak a Hideg napok után volt a környéken.

 

*

 

Az aleppói citadella mellett majdnem elütött egy Stirlitz korabeli Mercedes Benz. Az egyik kávézó bejárata előtt egy mesebeli tökhintó álldogált, mellette hosszú sor.

– Koncert lesz este a citadellában – világosított fel az alkalmi idegenvezetőnk –, jegyért állnak sorban.

A koncertet erős katonai biztosítás előzte meg, fegyveresek sorfala között lehetett átjutni a függőhídon, a citadella udvarán kialakított színpadig. A zenekar felkonferálását követően mindenki fegyelmezetten vigyázzba állt, elhangzott egy Asszad-beszéd, majd a szír himnusz. Utána, mint bárhol a világon, berobbant a zenekar, és a lecsavarozott székek ellenére eszeveszett tombolás kezdődött az első sorokban, ami fokozatosan terjedt hátrafelé. Furcsa, de nagyon eredeti angolszász alapú rock zenét játszottak arab motívumokkal.

– Milyen zenekar ez? – érdeklődtem a mellettem csápoló fiatal fiútól a két szám közötti rövid szünetben.

Kuna Saga, ők csinálják a Nescafé reklám zenéjét is.

Felírta a zenekar nevét egy fecnire.

– Ahmednak van egy kazettaboltja, gyertek el holnap délután.

– Nem megy, reggel megyünk Raqába az Eufráteszhez.

Ahmeddel történt rövid szóváltás után felém fordult:

– A koncert után, ha eljössz, kinyitjuk a boltot.

A második zenekart nem vártuk meg, állítólag borzalmas zenét játszottak, lehetett benne valami, mert mások is szedelőzködtek. Öt-hat fős 16 év körüli fiúkból álló társaság kísért minket lefele.

– Taxival megyünk, messze lesz gyalog. Te milyen zenét szeretsz? – kérdezte Ahmed.

– Ennyi idős koromba, mint ti, egyfolytában Pink Floydot hallgattam.

A srác valamit odaszólt a többieknek, erre a társaság az évszázados sikátorok között rákezdet az Another Brick in the Wallra.

– Van egy kis zenekarunk, többek között Pink Floyd-ot játszunk. A Fal-filmet láttad? Mi még nem tudtuk megszerezni, tiltott.

Taxival elértünk a bolthoz, ahol kaptam ajándékba két Kuna Saga-kazettát. Miközben közkívánatra a Fal-filmet meséltem, az egyik Ahmed elkérte a videokamerámat.

– Szoktál filmezni otthon?

– Csak esküvőkön. Szinte csak ott videóztam.

Ahmed felkapta a fejét.

– Merre utaztok holnap?

– Raqa, majd tovább az iraki határ felé.

 

*

 

Raqa egy poros kisváros a sivatagban, az Eufrátesz közelsége nem sokat segít rajta. Egyetlen dolog, ami a néhány elvakult turistát odavonz, Sergopolis, a III. században egy római katonából lett keresztény vértanú emlékére emelt város romjai. Aleppótól pontosan két Jackie Chan-videokazettányira van, ennyit sikerült végigszenvedni a buszút alatt.

– Te, ez egy bordélyház – menekült vissza a barátnőm a zuhanyzóból a város egyetlen hoteljében.

Hitetlenkedtem, de a helyi viszonyokhoz képest meglehetősen ledéren öltözött nők látványa meggyőzött. A hotel egyébként elég családias volt, érkezésünkkor a rendőrfőnök, két hölgy és a hoteligazgató éppen pókerezett.

Egy kis teherautót fogadtunk, a sofőr angolt tanított a helyi iskolában, nem volt nehéz szót érteni vele. Együtt mentünk le Sergopolisig napfelkeltekor, hogy még ne legyen nagyon meleg. Visszafelé megálltunk egy beduin piacon körülnézni, éppen szálltunk volna vissza a teherautóba, mikor megállt mellettünk egy bőrüléses, nyitott, 1958-as Cadillac. Vezetője váltott néhány szót a teherautósofőrrel, aki utána hozzánk fordult.

– Kíváncsiak vagytok egy szír esküvőre? Az úr családja meghívna benneteket a falujába. Csak az a kérése, hogy fel kell venni videóra, és a kazettát ott kell hagyni.

Néhány perc múlva a Dejr ez-Zór-i országúton száguldottunk, a Cadillackel. Elővettem az Isztambulban vásárolt műsoros kazettát az American Graffity zenéjével, és megkérdeztem a sofőrt, betehetem-e. Persze igent mondott, Wolfman Jack éppen a „Bagdad balra” tábla mellett konferálta fel Buddy Hollytól a That ’ll be the day-t.

 

*

 

A falut, ahová mentünk, El-Buszajrának hívták, az Eufrátesztől nem messze. Érkezésünkkor a falu elöljárója fogadott, az ő egyik fia házasodott. Közölte, hogy az esküvő legfontosabb szertartása másnap lesz, addig az ő vendégei vagyunk.

– Honnan tudtatok rólunk? – kérdeztem csodálkozva

– Az aleppói unokaöcsém telefonált, akinek kazettaboltja van. Raqából szóltak a hotelből, mikor odaértetek. Hogy tetszettek a lányok?

– A feleségemmel vagyok – mutattam a barátnőmre.

Megkérdeztem, milyen videólejátszójuk van, mert ha Digital 8-at nem tudnak lejátszani, valószínű, át kell írni VHS-re. A helyi tévészerelővel mentünk el egy közeli városba csatlakozókat és kábeleket venni, órákig farigcsáltam őket a svájci bicskámmal a házigazda kisebb fiai asszisztálása mellett.

– McGiver – mondta a kisebbik nevetve.

– Honnan ismered ezt a sorozatot?

– Műhold, török tévé – mutatta a bátyja a parabolaantennát.

Mikor megtaláltam a pólusokat, átvittem a tévészerelőhöz megforrasztatni. Este levágtak egy birkát a tiszteletünkre, vacsora után a házigazda titokban megmutatta a video-cd lejátszóját. Kb. hat pornófilmje volt, és a Mission Impossible 2. arab feliratozással.

– Isztambulban lehet vásárolni a Sirkeci bazárban. A pályaudvar mellett az utcán árulják ponyva alól.

 

*

 

Mint megtudtuk, a tulajdonképpeni lakodalom egy három napos eseménysorozat. Mi egy napot maradtunk. A lakodalom ünnepségeit végigkíséri a zene, a tánc és az éneklés: hivatásos zenekart hívtak, az éneklést és a táncot a meghívott vendégek adták. A házasságkötés során a férfiak és a nők jórészt külön helyen ünnepelnek, nem keverednek – a férfiak nem mehetnek át a nők számára fönntartott részre és viszont. Ez rám még szigorúbban vonatkozott. A menyasszonyt a nők ékesítik föl a házasságkötés szertartása előtt, a vőlegényt pedig a saját barátai és férfirokonai. Elkísérik a borbélyhoz, ahol hajat vágat és megborotválkozik – ennek a videózását különösen élvezték –, aztán elment a fürdőbe, ahol gondosan megtisztálkodott, aztán öltönyt húzott.

A menyasszonyt lóra ültetve kísérték el grandiózus menetben a vőlegény házához (ott került sor a lakodalmi mulatságra), miközben a kíséretet adó asszonyok énekeltek, tapsoltak, és újra meg újra valamiféle vijjogás-szerű örömkiáltást hallattak. A vőlegény házában a menyasszonyt egy kis emelvényre ültették, majd a házasságkötést a helyi imám (főpap) által készített, írott házassági szerződéssel pecsételték meg, s ezután kezdődött az evés és a mulatozás. A vacsora után kiterítettek egy nagy kendőt a földre, és abba a vendégek egymás után beledobáltak annyi pénzt vagy ékszert, amennyit ajándékul szántak a frissen megházasodott párnak. Ezt követően reggelig folyt a zenés-táncos ünneplés: a férfiak a ház udvarában vagy a ház előtti téren, a nők pedig a ház legnagyobb helyiségében táncoltak. A nők – barátnőm elmondása szerint – kis körökbe állva tapsolással kísérik a kör közepére beállt, magában táncoló társukat, a férfiak, akiket szabad volt videózni, összefogódzva és sort alkotva, együtt járnak egy dabka nevű táncot.

Ennek persze csak a töredékét lehetett felvenni, a házigazda egyik fia szigorúan cenzúrázott: mutatta, mit kamerázhatok és mit nem. A végén, mikor átjátszottam a kazettát, megkérdezték, mennyibe került a muszter kazetta, elkérték, és a damaszkuszi ár kétszeresét dollárban kifizették.

 

*

 

Egy augusztusi éjszaka a barátom esküvőjéről kerékpároztam haza a Római parton az ódon csónakházak előtt. Próbálkozom, meddig bírom elengedett kormánnyal négy sör után, a kamera a hátamon egy hátzsákban – a gazdája biztos örülne, ha látná. Az északi összekötő vasúti híd előtt, nem messze a Gázművek elvarázsolt kastély óratornyától, a Hableány sörözőnél még játszott a féllábú orgonista, aki délután 4-kor mindig a Gyöngyhalásszal kezd. A környékbeli csónakházakhoz tartozó kabinok kopottas, megfáradt lakói táncoltak emlékeiket dúdolgatva, a Duna parton lecsót főzött két hajléktalan egy lábasban. Romániai batyus cigányok, akik elnyűhetetlen szamuráj késkészletet, szaltózó elemes kutyát és fehér sportzoknit kínálgattak a parti úton hatalmas táskáikból, sörösüveggel kezükben elbűvölve hallgatták a recsegő Regent erősítőt. A szomszéd elit bowlingpályáról kitámolygott a Mercedeséhez egy nagydarab jólöltözött cigányember vaskos aranyláncokkal, majd a Mercedes helyett a zenét választotta. Egy darabig nézte a zenészt, majd bement egy italért, és lehuppant a román társaság melletti farönkre.

– Mit árultok, testvérem? – kérdezte az egyiket, mire az megmutatta a zsák zoknit.

– Mennyiért adod?

– Százhúszért darabját.

– Száztízért megveszem az egész táskát.

Megkötötték az üzletet, még vett hat késkészletet is, és később úgy táncolt, hogy a zoknikat a nadrágjába tűzte körbe, lifegtek, mint a loholó kutya nyelve, táncba hívta a bálás cigánylányokat, az egyik álmatag kisgyereknek mindenáron chipset akart venni.

– Milyet kérsz kiscsávó?

A gyerek nézett a nagy barna szemeivel.

– Pokemont.

– Van itt mindenféle, melyiket vegyem?

– Pokemont vegyél.

– Pokemon, pokemon. Milyen cigány vagy te?

Morogva újra elkezdett táncolni, barátai alig bírták elrángatni később. Hagyjatok békén, fel vagyok fegyverezve – kiabálta, miközben egy filézőkést próbált előbányászni a celluxszal leragasztott késes dobozból. A poros táncolókat nem zavarta a jelenet, zavartalanul keringtek tovább. Eszembe jutott a környék urának azóta már megvalósulni látszó sajtónyilatkozata, hogy eltakarítja ezt a kócerájt – mármint a csónakházakat és a kabinokat –, ez nem lesz a szegények Riviérája.

Mentem tovább lefelé a töltés mellett, a szentendrei út sarkán, az amfiteátrummal szemben lévő bádoggombából, aminek a becsületes neve Aquincumi Sebüfé, ahol a helyi folklór szerint a Róka nevű ember megölte az anyját, aki később, mire Róka leülte a büntetést, feltámadt. Éktelen hangos gépzene szűrődött ki, és dőlt az ablakon keresztül a füst. Benéztem, a Juke-boxból Modern Talking szólt, és a pult előtt láthatóan kapatos törpék táncoltak, körülbelül tíz-tizenöten, és fizették a köröket a velük mulató környékbeli hajléktalanoknak. Nem bírtam ellenállni, beléptem. Rögtön meghívtak engem is, és az egyik törpe mellém telepedett.

– Szia, Alekszej vagyok. Tudod, ma volt két sorstársunk esküvője, ez a lakodalom.

Mire észbe kaptam, kirohant, betolta a biciklimet, felpattant rá, a váz mellett tekerte, mint a gyerekek falun, ha nem érik fel a 25 éves fekete férficsepelt, és körbe-körbe járkált egy keréken. Az egyik magas hajléktalan a menyasszonyt pörgette maga körül, mint egy gyereket, én előkaptam a kamerát, és elkezdtem a pótkazettára filmezni. Alekszej leugrott a kerékpáromról, az keringett egy darabig, majd nagy csattanással nekidőlt a pultnak.

– Miért videózol bennünket – kérdezte indulatosan –, nevetségesek vagyunk?

– Nem, dehogy – próbálkoztam menteni magam –, esküvői videós vagyok, most is esküvőről jövök. Ez lesz az ajándékom az ifjú pár részére.

Alekszej megenyhült, majd hirtelen felkiáltott:

– Úgy sem volt sem fotós, sem videós az esküvőn. Játsszuk újra a szertartást. Te rendezd, te biztos sok esküvőn voltál már! – utasított. – És te az anyakönyvvezető leszel, Gábor, te egyetemet végeztél! – mutatott a magas hajléktalanra.

– Én inkább vőlegény lennék – méltatlankodott Gábor, de aztán szerzett a kocsmárostól egy piros, egy fehér és egy zöld szalagot, átdobta magán, s az esküvőt teljes egészében megismételték, az érkezéstől a szertartáson keresztül a gratulációkig. Az anyakönyvi bejegyzés a vásárlók könyvébe került.

A szertartás után leültem pihegni, már pirkadt, alig bírtam a szemeimet nyitva tartani. Alekszej újra mellém ült, és elkérte a kazettát.

– Minden évben találkozunk. Mióta megszűntek a vándorcirkuszok, nehezen élünk, de azért jó törpének lenni. Láttam egyszer régen egy német filmet, te videós vagy, biztos ismered, valami dob volt a címe, egy törpéről szólt, Oszkárnak hívták. Mi tényleg úgy látjuk a világot, mint Oszkár, csak nem vagyunk olyan erősek. Sajnos a hangommal nem tudok üveget repeszteni, de kiválóan biciklizek. Gábor, ideje hazamenned! – szólt rá a hajléktalanra. – Kilesik, hol alszol, és újra kirabolnak! Gábor régész volt korábban, most az amfiteátrumban alszik, abban a helyiségben, ahol régebben az oroszlánokat tartották. Korábban a Mocsarasban lakott, de ott mindig kifigyelték és elvették a nyugdíját. Jó haver, tiszteletbeli törpe. Ha jó ember leszel, te is azzá válhatsz egyszer.

 

*

 

Másnap délután átmentem öreg fotós barátomhoz.

– Képzeld, láttam a törpéket táncolni. Tegnap éjszaka, esküvőről hazafele.

A barátom az összes esküvői csókos fényképből eltett magának egy nagyítást az albumába. Azóta gyűjti őket, mióta elvittem a Cinema Paradisóra, nagyon tetszett neki a záró jelenet.

– Most járok a kilencvenötödiknél. Száznál abbahagyom, elmegyek éjszakai villamos remizeket és bezárt mozikat fotózni. Mi lenne, ha mi is összevágnánk a csókos jeleneteket?

Elgondolkodtam időre.

– Azt túl snassz, van egy jobb ötletem.

Majd’ egy napig digitalizáltam a lakodalmas kazettákról a vonatozásokat, a végén egy CD-re írtam, és áthívtam a barátom. A lejátszó programot végtelenre állítottam. Fotós barátom könnyezve nézte, ahogy a különböző lakodalmak násznépei órákon keresztül összefolyva vonatoznak a Zsuzsi vonat, Megy a gőzös Kanizsára, Szerelemvonat egyvelegre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/10 22-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3465