KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Csantavéri Júlia: Vittorio Gassman (1922–2000)

• Schubert Gusztáv: XXL Az eklektika hősei
• Hirsch Tibor: Időn kívüli időutazó James Bond-korszak
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Nyugat-Keleti Díván Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak

• Horváth Antal Balázs: Járatlan úton Privátbűnök, magáncsapdák
• Herpai Gergely: Pixel noir Digitális bűnök
• Pápai Zsolt: Zsánerek a fonákjáról John Sayles portréjához
• N. N.: John Sayles filmjei
• Muhi Klára: A törvény kapujában Beszélgetés a filmszakmáról
• Gervai András: Karakter Eurofilm: Hollandia
• Gervai András: Mélyföld: holland filmhelyzet
KÖNYV
• Zalán Vince: A valóság dramaturgiája Kie¶lowski mozija
• Csala Károly: Egy szavahihető ember Hamza D. Ákos a magyar filmművészetben

• Geréb Anna: A filmkocka el van vetve A Goszfilmofond kincsei
• Halász Tamás: Testek tájban, tájak testen Táncfilmek
KRITIKA
• Varró Attila: Mélységillúzió South Park kontra Disney
• Békés Pál: Déli ritmus Cuki hagyatéka
• Köves Gábor: A jóízlésű idomár Pop, csajok satöbbi; Hi-Lo Country
• Pályi András: Hadüzenet, aranyhazugságokkal Tűzzel-vassal
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: M: I-2
• Nevelős Zoltán: Új csapás
• Köves Gábor: Tolvajtempó
• Bori Erzsébet: Frequency
• Ardai Zoltán: A tanú szeme
• Barotányi Zoltán: Galaktitkos küldetés
• Kézai Krisztina: Agyatlan apartman
• Hungler Tímea: Oltári vőlegény
• Tamás Amaryllis: A földlakók nemi élete
• Kis Anna: Mansfield Park
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Ki volt?

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Ki volt?

Reményi József Tamás

Egyértelmű szerepeket kérünk: ma egy tömeggyilkosét, holnap egy mártírét.

 

Még a feleségedet, férjedet (feleségeidet, férjeidet) sem sikerült kiismerned, megdermedsz, amikor a saját gyerekedben egyszercsak titokzatos lényt pillantasz meg, ahhoz mégis csökönyösen ragaszkodnál, hogy merőben idegen személyiségekről minden lényegeset tudni vélj. E hiú törekvés ugyan azzal fenyeget, hogy valakit ötven évig zseniális jótevőnek láss, majd maradék idődben szifiliszes bűnözőnek, ám korlátoltságod és balek voltod mégsem rettent vissza új s újabb portrék elsajátításától.

A televíziós ismeretterjesztést az utóbbi időkben az állatvilág uralja, s minthogy a képernyőn hosszú heteken át egy napozó fókáé lehet a felbukkanó arcok legszebbike, ez az arányok alakulását igazolni látszik. Mindazonáltal a humán tévé (így nevezi antiutópista regényében Parti Nagy Lajos maró öngúnnyal állatias mutációk felé tartó fajunk korszerűtlen intézményét) igyekszik a hagyományos „híres ember” szükségletet is kielégíteni. Ahány humán tévé, pénztől és szórakoztatási stratégiától függően annyiféleképp teszi a dolgát.

A Spektrum például egy francia produkcióval most a „németek pénzelte hazaáruló” változatot színezi a Lenin-portrén. Ez a Lenin gátlástalanul rájátszott egy európai nagyhatalom vélt érdekeire (a németek ugyanolyan rövidlátóan „kezelték” őt, mint amilyen önáltató cinizmussal parolázott később Nyugat-Európa Hitlerrel), kihasználta, hogy őáltala látszott biztosítottnak Oroszország teljes anarchiája és végső veresége. Csak épp a film készítőit egy csöppet sem érdekli az a haza, mely elárultatott, tőlük az égvilágon semmit sem tudhatunk meg arról a feltehetően virágzó birodalomról, amelyet a bolsevik kór szétdúlt. Valóban, Lenin eltorzult akarattal csak egy megoldást ismert: „likvidálni”, ám modelljükkel a portréfestők sem tettek mást.

Ezt kívánja a közízlés. Egyértelmű szerepeket kérünk: ma egy tömeggyilkosét, holnap egy mártírét. A BBC Oscar Wilde-portréja (O.W. élete és szerelmei) nagyon közel jár ahhoz, hogy a századelő meghurcolt, homoszexuális megrontás vádjával börtönbe vetett botrányhősét úgy elborítsa a kegyelet virágaival, hogy semmi se látszódjék ki belőle. A film mégsem süpped bele ebbe a tévedésbe, s paradox módon ez akkor derül ki a legérzékletesebben, amikor az utolsó, templomi képsorokon napjaink összegyűlt Wilde-hívei profán szentté avatási szertartás keretében „rehabilitálják” az írót (az áment Sir John Gielgud mondja rá). Ekkorra ugyanis már tudjuk, hogy Wilde folyamatos provokációja, amellyel próbára tette korát, s amely miatt oly aránytalanul, oly végzetszerűen bűnhődött, az utódok tétje is. A film legszebb perceinek nem Oscar Wilde a főhőse, hanem az egykori fiúszerető ükunokahúga. Az arisztokrata lány börtönpszichológus életfogytiglanra ítélt fiatalok közt. Kamaszos tekintetében a mindenkori lázadók elszántsága és puritánsága. Kései vezeklő, a családi szégyen elleni lázadásában, dacosságában ott tükröződik egy „modern időkre” megörökölt erkölcsi, gondolkodásbeli szokásrend minden zavara.

A Wilde-ügy a széles nyilvánosság elé kerülő másság küzdelmének nagy nyitánya, amelyben egy jelentős személyiség (mindegy, mekkora író) belső meghasonlása a huszadik század küszöbére érkezett ember tanácstalanságát szimbolizálja. A homoszexualitás mindebben találomra föltett kérdés, a börtön pedig találomra adott válasz. Mindkettő csak metafora. A BBC filmje elégtételt ad, szép temetést rendez Oscar Wilde-nak, de nemcsak őt siratja.

Különös, ahogyan rá hivatkoznak egy térben és időben oly távoli pályatárs kapcsán is. A Duna TV emlékműsorában Lászlóffy Aladár emlegeti „a boldog költő” metaforáját, amikor a ’76-ban öngyilkossá lett erdélyi költő, Szilágyi Domokos egyéniségéről beszél. Wilde és Szilágyi Domokos... A művészi exhibicionizmus itt az élet ínyenc élvezetének, a hedonizmus pompájának igényével társul, ott sivársággal és alávetettséggel. A különc itt az élet fölébe száll, ott koldussorsba merül alá („a fakír” - olvashatjuk futólag egy dedikáció önminősítésében), a szellemi igényesség a földi dolgok elrendezésének igénytelenségével társul. És mégis: Wilde és Szilágyi karanténja közös: a menthetetlen, védtelen léleké. Különbségük alkaton s mindennemű diktatúrák tapasztalatán túl egy elveszett illúzióban rejlik: az egykor ünnepelt angol még hihette, hogy esztéticizmusa élet-program is lehet, a bukaresti üzlethelyiségben meghúzódó magyar már nem kísérletezett ilyesmivel.

A Duna Tv vállalkozása (kötetcímet idézve: A láz enciklopédiája) azzal a hátránnyal indult, hogy ha modelljét (az egyetemes magyar líra egyik legjelentősebb alakját!) nem ismerik itthon, az oly szenvedéllyel emlegetett „elszakított területek” viszonyait, kultúráját, személyiségeit valamennyire igen. Tévedés. A baráti tanúvallomások alighanem akusztika nélkül, a süket csöndben igyekeztek megszólítani valakit. Wilde-nak ebben is nagyobb szerencséje van: a távoli meséket mindig otthonos mohósággal fogadjuk.

Azt meg, hogy Ki volt Lenin?, egyenesen a mítoszok birodalmába utalható kérdésként foghatjuk fel. Ha hiszed, ha nem, a francia dokumentum-összeállításban egy 1917-es fotográfián Lenin balján ott ül a meggyilkolt Laura Palmer. Ha valamelyik ismétléskor videóra veszed, állíts meg itt a filmet, kedves néző, merevítsd ki a képet. Valószínűleg levelet fogsz írni David Lynchnek.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3040