Az eklektika hőseiXXLSchubert Gusztáv
Minden kor olyan kalandhősöket kap, amilyet megérdemel. A mi telhetetlen korunk rögtön az összeset.
A kalandorok kihaltak. Elegendő bizonyíték: tele van velük a filmvászon, a képernyő, a monitor. Ugyanaz játszódik le, ami a bálnákkal, pingvinekkel, oroszlánfókákkal, sasokkal, rinocéroszokkal, leopárdokkal történik: miközben képmásaik egyre nagyobb számban úszkálnak, repkednek, legelésznek, ragadoznak a virtuális térben, odakint, a való világban már csak mutatóba maradt belőlük egy-két példány. Meglehet azért is, mert filmezzük őket. A kép könnyelművé tesz, mert az élet idejét másnapra halasztja: majd megéljük, ha visszanézzük. Mintha a kép egyenértékű lenne az élettel, sőt még mintha többet is érne, megállíthatjuk, visszapörgethetjük, lelassíthatjuk, felgyorsíthatjuk a pillanatot, megcserélhetjük az események sorrendjét. És – szemben a múlandó élettel – a kép az örökléttel bíztat. Csakhogy amit a felvevő megörökít – halott. Csak azt filmezhetjük le, ami épp elmúlóban van. A kalandfilm önellentmondás: a kaland mindig jelen idejű, a film mindig múlt idő. Amikor a Maulwurf (Vakond – a Tégla német variánsa) játékosai a sisakjukról rájuk szegeződő kamerába vicsorogva, üvöltve a mélybe dzsampingolnak egy viaduktról, majd narcisztikus gondossággal visszanézik és elemzik a felvételeket, már nem az ugrást élik át, hanem a filmszerepet. Nem hősök, hanem pojácák. A kalandornál soha sincs kamera. És sohasem néz kalandfilmet. Nem jár témaparkba, és nem jelentkezik túlélőtáborba. James Bond, Han Solo, Indiana Jones kalandjai nem megnyugtató ellenpéldák, letűnt idők és fantáziavilágok kalandorai ők; éppenséggel arra valók, hogy feledtessék a tragikus hiányt: nincsenek többé hőseink. A világ így ér véget, nem bummal, csak tévézéssel. Megállt az idő. Betelt a tér. A kaland is elfogyhat, akár a kőolaj. S ha elfogy, az a vég kezdete.
Az eltűnt kalandor nyomában
Kultúránk mindig is az expanzióra épült. Amivel nincs semmi gond, amíg van elegendő hely, idő, nyersanyag. A baj akkor kezdődik, ha nincs. Csakhogy ez az apokalipszis kísérteties pontossággal ismétlődik rajtunk. Eddig minden civilizáció ugyanúgy bukott meg: elfogyott az energiája. Ha nem lehet terjeszkedni – ha nincs több rabszolga, nincs több legelő, nincs több föld, nincs több kilowatt –, becsődölünk.
A menekülés is mindig ugyanarra az ösztönös reflexre épült. Minden válság, minden összeomlás nyomán új törésvonalak, új határok nyíltak, új kalandorok jöttek, hogy – történelmi léptékkel mérve – iszonyú sebességgel feléljék saját titok-tartalékaikat.
A kaland és a kalandhős problematikájának első, s rögtön a legteljesebb átérzése: az Odüsszeia. Odüsszeusz az örök kíváncsiság, a soha meg nem érkezés hőse, s ilyenformán szimbóluma minden emberi tudásvágynak. Két döntő mozzanat különbözteti meg a későbbi kalandoroktól: ismeri a kételyt, s nem ismeri a heppiendet. Homérosz nem mesél róla, Dantétól tudjuk, a leleményes Odüsszeusz, miután hosszas bolyongás után hazatért Ithakába, nem maradt sokáig nyugton, újra tengerre szállt. Amíg ismeretlen világok várják, Odüsszeusz nem nyugodhat. Áldott, s nem átkozott bolyongás ez. Mert folytonos gyarapodás, s nem pedig örök kielégületlenség. (Az átoknak később jön el az ideje, ahhoz előbb tökéletesen ki kell üresedni, el kell veszíteni a kaland, az élet örömét. A Moby Dick pusztulására fenekedő, vak dühtől tengerről tengerre hajszolt Ahab kapitány modern ellen-Odüsszeusz.) Odüsszeusz története nem sikersztori, nem folyamatos felívelés, hanem hőstettek és hibák szüntelen sorozata, mindent elveszít, házat, családot, hazát, hatalmat, a társait és a hajóit, míg végül egyszál gerendába kapaszkodva sodródik az isteni haragtól korbácsolt tengeren, s mégsem érezzük nyomorultnak. Bukása felemelkedés, minden kaland beépült a jellemébe, a szellemébe, érdemes a hányattatásra.
Az utána jövő kalandorok már csak felejtenek.
Az új világokat felfedező hajósok nyomában járó konkvisztádor sem ismer lehetetlent, nem riad vissza semmitől, csakhogy – ellentétben Odüsszeusszal – ólom (vagy inkább arany) súly húzza mélybe. Határozott célja van, a végső nagy kalandot, a nagy fogást keresi, ami után majd végre révbe érhet. A konkvisztádor nem azért kel útra, hogy minden titkok nyomába eredjen, nem az ismeretlen, a más, a soha nem látott érdekli, éppenséggel kiirtja a titkot a világból. Egyetlen igazságot ismer, a saját világának, vallásának, kultúrájának igazságát. A konkvisztádor ál-kalandor, nem élvezni, hanem pacifikálni akarja a titokzatos világot, felperzselni a „veszedelmes” dzsungelt, kiégetni az idegen, s ezért fenyegetőnek érzett, barbár civilizációkat. A végső, nagy kalandot keresi, amely majd véget vet minden kalandnak, elhozva az örök megnyugvást. A kaland tragikomikus paradoxona: tűzön-vízen át rohanunk – az idillbe. Az ismeretlenen át gyötörjük magunkat az öröktől ismerősbe. A kalandfilmben a heppiend visszamenőleg mindent érvénytelenít. A fausti alku lényege: ha Faust megállj parancsolna a pillanatnak, lelke az ördögé lesz. A boldogan révbeérő kalandfilmek végén mindig Mephisto nevet utoljára.
Tarzan, a boldog vadember, az elvesztett édenbe visszacsöppent Ádám, mit sem tud a fausti alkuról, és a kiűzetésről. Mintha nem bolyongtunk volna ezerévekig az Édentől keletre. Nem kalandhős, éppenséggel maga a megtestesült konzervativizmus, párducbőrős filiszter, jól érzi magát ott, ahol van. Csakis a konkvisztádorok folytonos betolakodása kényszeríti rá, hogy fegyvert ragadjon, s megvédje az idillt. Ledöfhetné a táblát a dzsungel szélére: kalandorok kíméljenek. Robinson története ugyanebben a konzervatív modorban íródott, épp csak más előjellel – ő nem a nagy fehér főnöktől tart, hanem a kannibálok kondérjától. Civilizálja ugyan a lakatlan szigetet és Pénteket, de a robinzonád akkor is a hajótörés, a civilizációból kihullás klasszikus horrorja. Idillé majd a XIX. századi vadromantika teszi: a Robinson család összkomfortos történetét (délelőtt: csicsonkázás vízesésen, délután: zebramentés a mocsárból, este: harc a kalózokkal) már a hétpróbás turisták is érteni fogják.
Kalandból igazán a westernhőstől sem tudunk leckét venni: ugyanolyan magabiztosan, kétely nélkül szolgáltat igazságot, állítja helyre a rendet, védi a maga városát, mint Tarzan a dzsungelt. Nézzük meg a klasszikus westernhősöket, mi sem áll távolabb tőlük, mint a kalandvágy, csupa meglett ember, igazi apafigura, kétely nélküli törvényhozó és törvénytevő. A Rio Bravóban a kivénhedt, csúzos kezű John Wayne csakis azért védheti meg a várost, mert a háta mögött egy egész kikezdhetetlen, öröknek gondolt világrend áll. Nincs az a megveszekedett pistolero, aki Amerika törvénykönyveit keresztüllőheti.
A westernesztétikák örök kérdése – „miért halt ki a műfaj?” – meglehetősen álszentnek vagy együgyűnek hat, ha a kaland felől nézzük. Amikor a westernhős pacifikálja a világot, kiirtja belőle a kalandot, a titkot, a bizonytalanságot, a mozgást; magát is lenullázza. A seriff erkölcse és szerepe értelmezhetetlen a gazfickók nélkül. A győzelem pillanatáig neki szurkolunk; attól a pillanattól, hogy nyer – ellene. A seriff túlgyőzte magát. John Wayne városában pisszenni sem mernek a gazemberek, de a tisztességesek sem. Amikor a makulátlan seriffcsillag a zenitre ér, kezdetét veszi a hanyatlás. A mozgó határ, a frontier centit sem moccan többé. Az erény terrorja elpusztítja az életet. A rációé nemkülönben. Éljen a szabadság! – René Clair vagy a Modern idők Chaplinjének ironikus olvasatában a modern tömegtermelés korában ez már csak annyit tesz: mindenki szabadon élhet futószalagon összeszerelt egyenéletet.
Ámokfutás, testépítés
Ha a kalandnak már nincs pozitív értelmezése, negatív még mindig lehet. Ahol a kalandvágy többé nem erény, ott bűnné fog változni. Ebben élünk. A halott rendbe merevedett, titoktalan világ diktatúrájában a bűn a szabadság utolsó szikráit őrzi. Persze nem sokáig. A „szervezett bűnöző” éppúgy rabja lesz egy nála hatalmasabb gépezetnek, mint a szervezett munkás vagy a hivatalnok. A XX. századi romantikus ámokfutók, Bonnie és Clyde vagy Michel Poiccard még magányos amatőrök; mielőtt elveszíthetnék ártatlanságukat, már halottak. A századvégi hasonmásaik, Mickey és Mallory már hivatásos ámokfutók, a média lábon megveszi hamvas brutalitásukat. A korlátlan sokszorosíthatóság, a túltermelés a gyilkossági szépművészetekben is megteszi a magáét. Az Amerikai pszicho yuppie sorozatgyilkosa hiába gyilkol, a kutya sem figyel rá, nincs büntetés, nincs bűnhődés, nincs megváltás. A gyilkos a modern pokolban a közöny kínjait kell, hogy kiállja. Ártatlanságra ítélik, mint mindannyiunkat.
Egyetlen meghódítható terrénum marad: a saját testünk. Már csak a fizikai teljesítőképességnek vannak határai. A kilencvenes évek kalandfilmjének minden hőse kaszkadőr-erényekkel hódít. A klasszikus kalandhősök közül csak azok maradtak piacképesek, akik korukat megelőzve felismerték az akrobatika és a motorizáció fontosságát, James Bond vagy Indiana Jones. Ha már nem élhetsz igazi életet, halj száz halált. Pettingelj a haláloddal. Röpködj golyózáporban, kocsiddal száguldj át kettényíló hajóhidakon, menekülj szétrobbanó tartálykocsik tűzgömbje elől, izzó pokollá vált alagútból, felhőkarcolónak csapódó helikopterből vagy hegycsúcsnak ütköző repülőből. Pániktársadalomban élünk, nem kultúrában, ki is lehetne vonzóbb az élet-halál könyökölésben, tülekedésben, mint a mindenre felkészült túlélő- és menekülőművész.
A mit sem értő akciófilmes az ilyen „haláli” pillanatokat lassítva is kiélvezi. És ezen a ponton felfeslik minden hamis csoda, hamis kaland, felfeslik mi az, amire igazából vágyunk – Pilinszky sorát kölcsönözve –, a „boldogságig lelassult pusztulásra”. Életünk lassú rothadás, ezt tanuljuk, ezt keressük. Bazári a boldogságunk, bazári a rettegésünk is. A teleshopban csupa hasznavehetetlen holmi, XXL-es élet vár ránk. A sors lötyög. Nem reklamálunk: már észre sem vesszük. A kalandfilm életbevágóbb ügy annál, semhogy iparosokra, gránitarcú sztárokra bízhatnánk. Igazi kalandfilmeket kellene néznünk, azoktól, akik nem hazudnak, Kafkától (akinél az út a szomszéd faluba egy életen át tart), Cortazártól (akinél a sarokig meg vissza, annyi, mintha a pólusig küzdöttük volna át magunkat), vagy Jelestől, akinek A kis Valentinója talán a legpontosabb pillanatfelvétel arról, milyen is a mi kalandos életünk. Mi van akkor, ha egy teljes napra miénk a kincses sziget? Semmi sincs, csak az édes rothadás; kaland a legkevésbé.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1199 átlag: 5.33 |
 |
|
