KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : Tarkovszkij: Napló; Wajda: A film és más hívságok

• Hirsch Tibor: Jószágtól Mozgó állatképek
• Győrffy Iván: Istenek sorozatgyilkosai Állatáldozatok
• Varró Attila: Néma királyok Majmok filmbolygója
• Hungler Tímea: Animal Planet Állatemberek, emberállatok
• N. N.: Állat a filmekben
• Forgách András: A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Caven, Fassbinder
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszöni, jól van Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Gelencsér Gábor: Filmhaiku Mészáros Péter: Eső után
• Varga Balázs: A szamuráj pillantása Beszélgetés Mészáros Péterrel
VÁROSVÍZIÓK
• Ardai Zoltán: Nemo a körúton Pesti presszók
• Ágfalvi Attila: Városeklektika Beszélgetés Ferkai Andrással
• Molnár Gál Péter: Pesti Illatszertár Hollywoodban Ernst Lubitsch: Saroküzlet
LENGYEL FILM
• Spiró György: Színészek dicsérete Új lengyel filmek
• Éles Márta: A magány filmje Beszélgetés Robert Glińskivel
• Szalai Attila: Zsákban futás Lengyel köztelevízió
ANIMÁCIÓ
• Muhi Klára: Pillangó, vonatsötét KAFF 2002
• Kemény György: Gondola-tok Az aranykor vége?
• Herpai Gergely: Plasztikázott szépségek, szimpatikus szörnyetegek Computer animáció
KRITIKA
• Zoltán Gábor: A 26. év François Ozon: Homok alatt
• Stőhr Lóránt: KultúrHősKultusz Szirtes János–fe Lugossy László: Tiszta lap
• Ágfalvi Attila: A dilettáns végzet Zsigmond Dezső: A ház emlékei
• Turcsányi Sándor: Pufajkások Zsigmond Dezső: Bizarr románc
DVD
• Pápai Zsolt: Anzix a másvilágra Billy Wilder: A 17-es fogolytábor
LÁTTUK MÉG
• Jakab Kriszta: Pedálkirály
• Bikácsy Gergely: 101 Reykjavik
• Vaskó Péter: Megváltó szex
• Harmat György: A hűtlen
• Varró Attila: Kísérleti gyilkosság
• Kis Anna: K-Pax
• Somogyi Marcell: Narancsvidék
• Köves Gábor: Katonák voltunk
• Herpai Gergely: Wasabi
• Mátyás Péter: A rettegés arénája

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Az aranykor vége?

Gondola-tok

Kemény György

Mélységes mély a rajzfilm múltja, a nagy idők azonban mintha mára elmúltak volna – sugallja a Varga Filmklub vetítéssorozata.

 

Kamaszkoromban, amikor apám szupernyolcas felvevőjével időnként filmezgettem, egy balatoni Fiat Topolino-utunkat rajzfilmfőcímmel láttam el: balatoni tájképet rajzoltam, amin nyolcvanszor arrébb toltam autócskánk kivágott rajzát (ugrálásokat, zökkenéseket is beleügyeskedve), hogy ezen ötmásodperces rajzolt bevezető után jöjjön az útibeszámoló. A többi néma csend, de magát a rajzfilmműfajt kicsi gyerekkoromtól máig igencsak kedvelem, hiszen a rajzolás is, a filmnézés is múlhatatlan szenvedélyem, és e kettő egyesítése csak maga a kéjmámor lehet számomra.

A közelmúltban igen nagy sűrűségben láttam animációs munkákat. Egyrészt módom volt M. Tóth Éva (maga is kiváló alkotó) egyelőre még csak épp elkészült, tévébe szánt, a jelentős magyar animációs rendezőkről szóló filmsorozatát barátilag megnézni. Másrészt a Varga Filmklub szinte fesztiválhangulatú, nagy nézősereget vonzó vetítés-sorozatára kaptam meghívást, ahol a világ rajz- és animációsfilm története legkiválóbb alkotóinak munkáit lehetett megismerni. Mit megismerni: végigélvezni! Itt van mindjárt a rajzfilmtörténet kezdetén az amerikai Winsor McCay. Pályáját az egyik legnépszerűbb karikaturistaként, képregényrajzolóként kezdte még az előző századfordulón, és talán ő volt az első a világon, aki varietékban vagy akár gazdagéknál meghívásra az ottlévők bármelyikének kívánságára bármit villámgyorsan egy nagy táblára rajzolt, lelkes ovációt és tapsot aratva. Nagy szerencsénkre ezt is láthattuk most, mert 1914-es (!) Gertie, a dinoszaurusza keretjátéka épp egy ezt láttató élő felvétel McCay szerepléséről, ugyanis fogadásból valaki a „dinoszauruszt” dobta be megrajzolandó témaként, amit a mester oly nagyszerűen oldott meg, hogy begerjedvén egy teljes tizenkét perces, tüneményes rajzfilmet kerekített fél év alatt a témából. Ez még rizspapírra készített, visszafogott, fehér alapon fekete kontúrrajzsor felvétele volt, egy lépésre a képregénytől, hiszen csak nagy sebességgel egymás után vetíthető „reprók” adták a mozgókép hatását, de az az ötlet, hogy ezen opus elején és végén „élő” filmben hozzápárosította a fogadás dokumentumát, majd az ovációt, máris előremutat napjainkig, az élőfilm és az animáció nagyipari és digitális keveréséig. Az ezt követő A Lusitania elsüllyesztése máris egy öles ugrás. Az angolok négyárbocos csodahajójának 1915-ös megtorpedózása és elpusztítása 25000 celluloidrajzot (itt váltotta fel ez a hordozó-anyag a papírt!) és két év munkát igényelt. Az eredmény egy majdnem fotórealista grafikájú, fekete-fehér-szürke skálás, drámai, cseppet sem humoros film lett, melynek végén a második találat nyomán a hajóból gyászzene kíséretében felgomolygó hatalmas, fekete füst formája hátborzongatóan idézi fel az ezután feltalált atombomba jellegzetes gombafelhőjét. McCay itt egyszerre írt (szó szerint) történelmet és rajzfilmtörténelmet, a művészi animáció valahol itt vált el végérvényesen a gyerekmulattató, édes és mulatságos mese-rajzfilmektől.

Az ötvenes-hatvanas években lett világhírű a másfajta filmcsinálás, a szakadatlan kísérletezés kanadai zsenije, Norman McLaren. Róla már írtam a Filmvilágban, csupán emlékeztetőül: egy négyzet zenére történő „sejtosztódását”, majd újra eggyé duzzadását ugyanúgy filmre vitte (Mozaik), mint élőben, ám trükkfelvétellel egy beszédet tartani akaró úr (maga McLaren) és az ellene fellázadó mikrofon mulatságos és elgondolkodtató csatáját (Nyitóbeszéd). A ma már mindennapos klipeknek valahol itt keresendő az egyik forrása.

A cseh Jan Svankmajer egy évtizeddel később indult, és a képzőművészetben már történelmi stílusnak számító szürrealizmust, és annak egyik festő ősét, a XVI. századi Arcimboldót hozta be munkáiba. A párbeszéd lehetősége két férfiprofilja tárgyakból, gyümölcsökből, használati eszközökből, majd gyurmából áll, melyek minduntalan hatalmasra tátott szájjal felfalják egymást, egyre vadabb és torzabb arccal, kíméletlenül, a végsőkig, mindkettejük pusztulásáig. Hm…

A fiatalon meghalt magyar Kovásznai György szintén a műfaj jeles megújítója volt a hatvanas években. Vad ecsetjárású, majd a pop art stílusát követő festőművészként nyergelt át a rajzfilmkészítésre, amibe át tudta vinni a „kintről” hozott gátlástalan festőiséget és elrajzolást, meg a pop artot is, annak akkor friss, üde zenei világával együtt.

Ugyanebben az időben Reisenbüchler Sándor társadalomjobbító elkötelezettségű filmjeiben a szürrealista fotómontázs Max Ernst-i, Bálint Endre-i hagyományát tudta ötvözni a népművészet gazdag motívumvilágával egy különös, dekoratív képi egységben. És itt, e kiragadott néhány példán átfutva álljunk meg egy pillanatra, hiszen gondolatokat ígértem. Nos, fantasztikus életművek után, a rajzfilmműfaj gyerekek és fiatalok körében mindmáig tapasztalható hallatlan népszerűsége ellenére, úgy érzem, hogy valami baj van a művészi szándékú animációval. Mint annyi más vergődő műfajnál, az a kérdéssor vár válaszra, hogy kinek? minek? mikor? hol? miből? Folytathatnám. A világ – a kulturális is – mára már iszonyúan felparcellázódott. Ha könyvüzletbe vagy lemezboltba, videókölcsönzőbe megyünk, mozi- vagy koncertműsort lapozunk, böngészünk az interneten, először a csoportcímet kell megkeresnünk. Ami nincs a nagy betűkkel kiírt „komoly”, „könnyű”, „izgalmas”, „víg”, „művészi”, „vers”, „próza”, „fantázia”, „dokumentum” cím alatt, az egyszerűen nincs is. Művészettel, festménnyel, grafikával, rajzzal a galériák és a múzeumok foglalkoznak. Térberendezéssel, videóművészettel is. Rajzfilmmel nem. A játékfilmek gyártói, forgalmazói, mozihálózatai vagy csak a nagy jövedelmet ígérő, többórás, szórakoztató játékfilmeket, vagy az ezekre kísértetiesen hasonlítani kezdő többórás, dollármilliókat ígérő, szórakoztató, az ifjabb korosztályt elbűvölő, sokszor kimondottan giccses rajzfilmeket fogadják csupán falaik közé. A különböző videócsatornák úgyszintén. A CD-ROM gyártók nemkülönben. Hol a helyük tehát a régi szép időkben „kísérleti filmeknek” nevezett munkáknak? Nem véletlen, hogy az itt tárgyalt két sorozat, a magyar rajzfilm nagyágyúi és a műfaj világsztárjai valamikor a hatvanas években voltak sikereik csúcsán, majd szép halkan kiszorultak a „piacról”. Ugyanaz a helyzet, mint az általam nagyon közelről ismert (pontosabban: átélt) művészi plakáttal, reklámmal: fokozatosan talajt vesztett, elhalt, kimúlt. Másról szól a világ, a nagyon tiszteletre méltó egy vagy két fehér holló, ellenpélda ellenére. Ma, amire nincs tömegesen szükség, arra egyáltalán nincs. Ételre, italra, éjjeliszekrényre, tandem-biciklire, baszk-sapkára, végiggondolt és művészetről is árulkodó filmplakátra, elgondolkodtató és megformálásban is művészi igényű animációs filmre ez teljesen egyformán vonatkozik. Az a fajta áldott állapot, aminek elmúlásán nosztalgiázva borongunk az említett vetítéssorozatokon, valószínűleg a múlté. Mint ahogy a múltból is kiesett már, ki tudja miért, a szintén hatvanas évekbeli két zseniális lengyel grafikus és animátor, Lenica és Cieslewicz. Az előbbi rajzfilmje a Fej úr a második szürrealista tárgyanimációja, amelyben egy gyönyörű, élettől, gyümölcsöktől duzzadó csendéletet felzabál egy ronda paróka, életem alapvető művészi élményei közé tartoznak, egyenrangú alkotásaikat hiányolom is a mostani visszatekintő vetítésekről.

Visszakanyarodva: ugyanakkor létezik ez a fajta animációs videó, csupán kortárs képzőművészeink szíve joga, hogy akár ezzel az eszközzel is élnek-e végtelenné tágult eszközarzenáljukban, amelyekkel múzeumok és galériák tereit rendezik be. „Animációs filmrendező” – mintha elmúlt volna ez a szakma. A hollywoodi filmek tele vannak grafikus és filmes animációval, a szakemberek félperces feladatokat oldanak meg, a technikai, digitális megoldások napról napra gazdagodnak, de kevesen kíváncsiak arra, hogy valaki önálló öt vagy tíz percben saját művészi kvalitásairól és filozofáló gondolatairól számoljon be. Magánügy – gondolja a nézők többsége –, meg főleg: a pénzemért, no ne. Nem túl szívderítő, de ezeket a tényeket tudomásul kell venni. Még akkor is, ha sziszifuszi a munka (hogy Jankovics Marcell legsikerültebb rövid rajzfilmje címét idézzem), amelyet akár a Varga Filmklub, akár M. Tóth Éva tesz azért, hogy az animációs műfajt életben tartsa, népszerűsítse, s áldoz rá, hogy láthassuk McCay, Svankmajer, vagy épp Bill Plympton munkásságát. Bill Plymptonra sem igaz egyébként, ami az osztogatón áll, hogy „kortárs”. Egy, a nyolcvanas-kilencvenes években ünnepelt animációs filmrendező – szomorú ezt kimondani – bármilyen „fenegyerek” volt is, 2002-ben már nem lehet a „kortárs” jelzőt ráhúzni.

Rajzolóként kezdte pályáját, képregényrajzolóként folytatta, csak ezután kezdett kis, majd egészestés rajzfilmeket készíteni. Japán hatásra nem idegenkedett munkáiban az agresszivitástól, a szextől; nagyfilmjét egyenest az animációs művészet Ponyvaregényeként szokták emlegetni. Élő egészestés filmet is rendezett, melyet a forgatás közben meghalt Jane Marlow helyett kitakart arcú dublőrrel fejezett be. Művészi célja mindig a botrány volt. Dialógus nélkül dolgozott. Szerinte a tökéletes film a látványra épít és a zsigerekre hat.

Az MTV csatornáján előfordulnak Bill Plymptonok ma is. 1977-ben készült négyperces rajzfilmjében, a Lucasban egy tök addig beszélget egy fehérrépával, amíg egy hatalmasra tátott rajzolt gyerekszáj meg nem eszi őket. Az Oscarra jelölt Az arcod (1987) egy igen kitűnő, szürrealista, engem kissé a híres francia Topor grafikai stílusára emlékeztető átalakulás-sor, míg az ugyanekkori Szerelem sebtiben a pikáns filmek első darabja volt. E témakör utolsó opusa, a Hogyan szeretkezzünk nővel (1997) grafikailag is tökéletes tollrajzmunka. Fehér sík, szürke ég. Karakteres átlagpasi. A nő szeme. Haja. Nyaka. Orrlyukai. Vetkőztetés. Mellbimbók. Neccharisnya. Szex, alatta a zene Handeltől a Halleluja. A „kamera” el, és kiderül, mindez egy lépcsőzetes piramis, egy zikkurat tetején történt. A vetítésen ajándék ráadás volt a 25 módszer leszokni a dohányzásról zseniális hárommásodperces petárda sora.

Újabb est a vetítéssorozaton (most már a Millenáris Fogadó emeletre vezető lépcsősorán is ülnek): Az animáció gyöngyszemei.

Bruno Bozzetto Allegro non troppójának részlete (1979). Ravel Bolerójára előbb egy kólásüvegre hajazó palack zuhan a sivatagba, egy cseppecske legördül az oldalán, majd amőbaszerű mozgással, kíváncsi egy szemecskéjével elindul világot látni. Osztódik, majd minden része külön-külön egyre nő, bonyolódik, a törzsfejlődés stádiumai szerinti lényekké, sok-sok ősi állattá változik, egészen a dinoszauruszokig, miközben csak mennek-mennek a Boleró lüktető ütemére. Vulkán-kitörések, özönvíz, majd jégkorszak pusztítja őket, mamutokká alakulnak. Piramisok, kereszt és végül Gólem, amely összetörik, amint a zenének is vége. Mestermunka!

Christoph és Wolfgang Lauenstein 1989-ben készült Egyensúlya Oscar-díjas remekmű. Báb-animáció. Öt hosszúkabátos férfi egy, a semmiben lebegő sík különböző pontjain. Hátukon számok. (Madách Falanszterét mindenütt ismerik?) Horgásznak, de legkisebb mozdulataik is megbillentik a síkot, és éppen ez: a lejtés, a súlyelosztás, a kényes egyensúly problémája a téma. És egyetlen látható tárgy, egy zárt, zenélő láda, melyet ilyen vagy olyan egyensúlybontó trükkel valamennyi résztvevő igyekszik megszerezni. A figurák drámai szituációkban sorban zuhannak a semmibe, míg végül – megkaparintva a ládát – egyetlen boldog győztes marad a színen. Mint a kvízműsorokban és az életben.

Az orosz Jurij Norstein majd félórás lírai, elbeszélő mozijából, a Mesék meséjéből (1979) csupán egyetlen gyönyörű mozzanatot emelnék ki (a Filmvilág 1996/2-es számában a rendező hosszan írt róla). A negyvenes évek ruháiban érzelmes tangóra táncoló párok nőtagjai egyetlen szempillantás alatt kimerevedő táncmozdulatukban magukra maradnak, karjuk a semmit öleli, közben katonaruhás férfiak hátát látjuk, amint a fekete semmibe menetelnek. A tangó megy tovább, levelek, igazi levelek hullanak az úgy maradt nőkre, melyeken a „férje”, a „hősi” és a „halál” szavakat lehet kibetűzni. Ritka, szívbemarkolóan sűrű pillanatai ezek az animációs film történetének. Norstein ma is kockánként kézzel festi, rajzolja, karcolja filmjeit, Gogol Köpenyén húsz (!) éve dolgozik, az egész filmes szakma azóta várja égő izgalommal a mű elkészültét, és különböző fesztiválokon az épp elkészült 3-4 percet szokták bemutatni.

Amely ismeret újra a fent elkezdett gondolataimhoz kanyarított vissza. Adekvát-e korunkkal ez a középkori kódexfestőkéhez, XVII. századi csipkeverőnőkéhez hasonlatos, egyébként ugyanolyan gyönyörű munka? Megéri? Megérdemelt és kellő visszhangra talál vajon a világban? Van rá „kereslet”? Nem elfecséreltek az animációval eltöltött életek? (Szinte szó szerint ugyanezzel a kérdéssel vívódott a nyolcvanadik évén túl lévő Kaján Tibor egy újságriportban a karikatúra műfajával kapcsolatban.)

Amikor az utolsó vetítés előtt a Varga Filmklub lelkes és kedves szervezőjének és az Iparművészeti Egyetem Animációs Tanszéke tanárának feltártam rosszkedvű kétségeimet, heves ellenállásra találtam, mondván, hogy nézzek körül, mennyi lelkes rajzfilmkedvelő fiatal ül a teremben, hogy világszerte egymást érik a jobbnál jobb fesztiválok, épp most rendeznek Pesten is nemzetközi vetítéssorozatot az egyetemek animációs tanszékeinek filmjeiből, hogy igenis felmenő ágban van a műfaj, hogy épp további népszerűsítése érdekében hozták létre a Varga Filmklub eme vetítéssorozatát is, és hogy indokolatlan az animációs filmekkel kapcsolatos pesszimizmusom. Azzal fejezem be, amit nekik is válaszoltam: nem vagyok ellendrukker, nekik szurkolok.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/08 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2646