Kosztümös bűnök

Max Allan Collins: Road to Perdition

Vég nélküli út

Bárány Bence

Egy valós történelmi miliőben játszódó képregényklasszikus, ami legalább akkora figyelmet érdemelne, mint a kultikus gengszterfilm.

A különféle, valós és fiktív – vagy épp a kettő ötvözeteként előálló – bűnügyi történeteket feldolgozó regényeiről ismert Max Allan Collins 1998-ban megjelent Road to Perdition című képregénye a médium azon kevés remekműve közé tartozik, amely közvetett módon ugyan, de hazánkban is nagy népszerűségnek örvend. Ez a közvetettség abból fakad, hogy a szóban forgó graphic novel sztorija sokak számára elsősorban az Oscar-díjas Sam Mendes által rendezett, s a műfaján belül kultfilmnek tekintett adaptációból, A kárhozat útja című gengszterfilmből csenghet ismerősen. Az Al Capone vezette chicagói maffia célkeresztjébe kerülő apa-fia páros rögös útja azonban abban a formájában nyújtja a legteljesebb élményt, ahogyan Collins és illusztrátora, Richard Piers Rayner azt eredetileg papírra vetették.

A nagy gazdasági világválság idején játszódó Road to Perdition egy szigorú családapa és idősebbik fia egyszerre megindító és vérgőzös bosszútörténetét meséli el, melynek főszereplője Michael O’Sullivan, az amerikai középnyugat legrettegettebb bérgyilkosa, aki saját gyermeke kíváncsiságának következtében egyik pillanatról a másikra az Illinois állambeli Rock Island városát irányító maffia célpontjává válik. Az alvilági körökben a Halál angyalának nevezett O’Sullivan sorsa a „nagy depresszió” egyik legsúlyosabb évének telén pecsételődik meg, amikor az ifjabb Michael szemtanúja lesz egy, az apja és annak munkaadói által elkövetett, szörnyű mészárlásnak. A Rock Island felett teljhatalommal uralkodó gengszter, John Looney nem lát más kiutat a váratlanul elé gördülő problémából: meg akarja öletni fogadott fiaként szeretett „lojális katonáját”. Mindeközben Looney őrült fia, az örök másodhegedűs Connor szintén kezébe veszi a mielőbbi megoldásra váró ügyet, s bár ő a kis szemtanút szeretné véglegesen elhallgattatni, a véletlenek összjátéka folytán végül az ifjabb Michael öccsét és édesanyját gyilkolja meg különös kegyetlenséggel. Apa és fia tehát menekülni kényszerül Illinois államból, ám a Halál angyala mindaddig nem nyugszik, amíg méltó módon revansot nem vett családja kiirtásáért. O’Sullivan a megtorlásban nem igazán számíthat támogatókra – legkevésbé a Looney családdal jövedelmező üzleti kapcsolatban álló chicagói alvilág segítségére, amely szövetségnek köszönhetően a bérgyilkos likvidálásában még a hírhedt bűnvezér, Al Capone is érdekelt –, a félelmetes precizitással gyilkoló férfit azonban a rá vadászó, kisebb hadseregnyi gengszter sem képes megállítani abban, hogy célt érjen.

Függetlenül attól, hogy Max Allan Collins nem ezen mesterművével szerezte első szerzői kreditjét a képregény médiumában – lásd a jóval korábbi Ms. Tree című képregénysorozatot –, az alkotó mindmáig regényíróként tevékenykedik aktívabban. A termékeny életművön belül szép számban találunk bűnügyi regénysorozatokat: ebbe a kategóriába tartozik például az 1980-as évek óta futó Nathan Heller-széria, vagy a hard-boiled klasszikus Quarry, amelyet 2016-ban a Cinemax adaptált televíziós sorozat formájában, ám a hazánkban Préda címmel sugárzott, neo-noir elemekkel fűszerezett műsort a csatorna egyetlen évad után elkaszálta. Collins ezek mellett olyan hollywoodi sikerfilmek regényváltozatait jegyzi íróként, mint a Célkeresztben, a Ryan közlegény megmentése vagy az Amerikai gengszter, illetve ő maga is írt és rendezett nagyjátékfilmeket (pl. Mommy, Mommy’s Day). Mindazonáltal a szerző munkásságában vitathatatlanul a Road to Perdition jelenti az igazi áttörést, melynek világhírében nem elhanyagolható az Oscar-díjjal kitüntetett filmadaptáció szerepe sem. A graphic novel címe egyébként egy magyarra lefordíthatatlan szójáték, amely egyszerre utal az angol perdition [kárhozat] kifejezésre – a filmváltozat esetében az itthoni forgalmazó ezt részesítette előnyben –, valamint a két O’Sullivan úti céljára, a Kansas államban található – nem mellesleg kitalált – Perdition városára, ahol a Halál angyala biztonságba szeretné helyezni életben maradt gyermekét.

A Road to Perdition nagy ívű, izgalmasan szerteágazó és sodró lendületű története az ifjabb Michael O’Sullivan narrációjában, az ő felnőttkori visszaemlékezésein keresztül bontakozik ki. Ötletes szerzői fogás ugyanakkor, hogy az elbeszélő korántsem egyfajta mindentudó narrátor, aki megkérdőjelezhetetlen információkat közöl a múltról, mivel a graphic novel egyik visszatérő motívuma, amint a karakter – elsődlegesen az apját övező mítosz feltárása során – arra hivatkozik, hogy bizonyos eseményeket – amelyek alkalmával ő maga jellemzően nem volt jelen – pusztán a fennmaradt bűnügyi újságcikkek, beszámolók és leírások alapján képes rekonstruálni. Azok a narrátori megjegyzések, amelyek Michael saját, másodlagos forrásokból származó tudására vonatkoznak, ráadásul olyan határvonalakat ékelnek a cselekményfolyamba, melyekhez igazodván a képregényben pontosan meghatározható ütemben követik egymást a sztorit ténylegesen előremozdító történések és a brutálisan naturalisztikus akciószekvenciák.

A kendőzetlenül erőszakos akciójelenetek – Richard Piers Rayner zseniális rajzai által megteremtett – dinamikája olyannyira beszippant minket, olvasókat, hogy az izgalmak szédületes tempójú fokozódásával egyre lázasabban lapozzuk egyik oldalt a másik után. A címben sugallt vallási aspektus révén viszont mélyebb mondanivalóval is gazdagodik ez a vértől tocsogó történet, amelynek köszönhetően az alkotás az olvasás befejeztével hosszú ideig elkísér még bennünket. Michael O’Sullivan – a látványosan pszichopata Connor Looney-val ellentétben – ugyanis nem egy hidegvérű tömeggyilkos, aki perverz élvezetet lel az emberi életek kioltásában, hanem egy mélyen hívő ír katolikus – innen a bibliai hangzású „művésznév” –, aki hűséges katonaként teljesíti ugyan a feladatait, de minden egyes gyilkossága után templomba megy, hogy gyertyát gyújtson az általa megölt emberek lelkéért, majd meggyónja bűneit. Vallásos szemléletét fiának is igyekszik átadni; ebből fakadóan tehát a kárhozat Perdition városába vezető útja nem csupán egy hónapokon át tartó, folyamatosan halálos veszéllyel fenyegető kocsikázás, hanem „belső”, lelki utazás is, egy vég nélküli „út”, amelyen az ifjabb Michael a jelent képező felnőttkorban – immáron a katolikus egyház kötelékében, papként – szakadatlanul halad tovább.

Vizuális szinten legalább ennyire lenyűgöző és sokrétű alkotás a Road to Perdition. Richard Piers Rayner bámulatosan részletgazdag, fekete-fehér rajzain a harmincas évek Amerikája egymást nem kizáró módon mutatkozik szemet gyönyörködtetően festőinek – függetlenül a „nagy depresszió” nyomorától –, visszataszítónak, valamint fenyegetőnek, ahol minden sarkon a Halál – vagy annak angyala – leselkedik az emberre. A film noir stílus karcosságát idéző képek között gyakran bukkanhatunk tiszteletteljes kalapemelésekre olyan klasszikus, szintén a bűnügyi műfajokhoz sorolható filmek előtt, mint A harmadik ember vagy – a képregény vallási motívumaihoz szorosabban illeszkedő – Meggyónom című Hitchcock-film, de a leginkább szembetűnő hommage a történet idejével azonos évben, 1931-ben bemutatott legendás gengszterfilm, A közellenség plakátjának konkrét felvillanása az O’Sullivan kiiktatásával eredetileg megbízott Tony Lococo által olvasott újság hátoldalán. Külön érdekesség, hogy a valós történelmi személyek megrajzolásához Rayner a gengszterekről (Al Capone, Frank Nitti) és nyomozókról (Eliot Ness szövetségi ügynök) fennmaradt fényképeket vette alapul, melynek eredményeképp csaknem fotorealisztikus ábrázolásban elevenednek meg a képregény lapjain a valóságban is létezett karakterek.

Max Allan Collins az évtizedek során összesen hat folytatást írt az alapműhöz; ebből négyet graphic novel – ezeket már más illusztrátorok közreműködésével –, kettőt pedig regény (Road to Purgatory és Road to Paradise) formájában. Az első három képregény voltaképpen felfogható egy nagyobb terjedelmű graphic novel egy-egy fejezeteként is – ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a különálló, de ugyanazon időszakot felölelő alkotásokat 2004-ben egy könyvként adták ki –, amelyek a Road to Perdition cselekményének köztes idejéből válogatva mesélnek el újabb kalandokat a két O’Sullivan alvilág elleni háborúja kapcsán. Az On the Road to Perdition című sorozat kötetei (Oasis, Sanctuary és Detour) a chicagói maffia pénzének megszerzése céljából elkövetett bankrablásokat helyezik fókuszba, amely akciók változatosan bonyolítják tovább a bosszúra esküdött apa-fia páros egyébként sem könnyed útját. A spin-offal Collins meglepően ügyesen és szórakoztatóan lehel új életet saját alapművébe, az összképen ugyanakkor sokat ront, hogy az egyes kötetek oldalain zajló, s a főszereplők számára olykor egyenesen sorsfordítónak bizonyuló események logikailag nehezen illeszthetők az eredeti képregénybe. Példának okáért a Detour címet viselő zárófejezetben Connor Looney megszökik az Al Capone jobbkezeként ismert Frank Nitti védőőrizetéből, hogy személyesen számoljon le a Halál angyalával; a csúcsponton Connor és Michael szemtől szembe kerül egymással, ám egy előre megszervezett közbeavatkozás folytán O’Sullivan várva várt megtorlása későbbre – a Road to Perdition végére – tolódik, az alapkönyv lapjain azonban egyetlen utalást sem találunk, ami erre az elszalasztott lehetőségre vonatkozna.

Ezidáig a 2011-ben megjelent Return to Perdition az utolsó graphic novel a franchise-ban, amely – szakítva a gengszterek aranykorával – az 1970-es évekbe kalauzolja az olvasót, hogy bemutassa az O’Sullivan család következő generációjának rátérését a kárhozat bűnökkel kikövezett útjára. A Road to Perdition cselekményének elemeire erősen építő képregényben Collins a politikai thriller műfajának bevonásával toldja meg az eredeti képletet, ám a végeredmény még így is elbukik – legalább – két szinten. Egyfelől a sztori minden, elsőre ígéretesnek tűnő történelmi aspektusa (például a vietnami háború, a Kennedy-gyilkosság) ellenére is fárasztóan vontatott, másfelől a mind-blowing típusú(nak szánt) fordulat nem éri el kívánt hatását, mivel némileg zavaró, hogy a képregény kétharmadáig nem tudjuk, kicsoda pontosan a főhős, s hogyan kapcsolódik az ő története a korábbi Perdition-kötetekhez.

Sam Mendes filmrendező 2002-ben szenzációs színészi gárdát felvonultatva – a teljesség igénye nélkül említem itt Tom Hanks, Paul Newman, Daniel Craig és Jude Law nevét – adaptálta mozivászonra Collins ikonikus alkotását, jóllehet A kárhozat útja – bizonyos szempontból – meglehetősen szabadon kezeli alapanyagát, mivel a különbségek felsorolása nagy eséllyel egy egész cikket is kitenne. A kultikus gengszterfilm festői szépségű, noiros fény-árnyék hatásokkal operáló képi világa ugyan hűen idézi Rayner vizuális stílusát, atmoszférája viszont jóval melankolikusabb, a történetszövés pedig érezhetően lassabb, mint a harminc-negyven oldalanként kisebb tömegmészárlásba torkolló Road to Perdition-ben. David Self forgatókönyve az „apa-fia” kapcsolatok – legyen szó akár a két O’Sullivanről, akár John Looney-ról és az idősebb Michaelről – fokozatos formálódására irányítja a reflektorfényt; ennek folyományaként például Connor esetében nem annyira a karakter pszichopata jelleme, mint inkább az apja és Michael közötti szoros kötelék miatt érzett féltékenysége dominál, amely mindent romba döntő, borzalmas tettét is motiválja majd. Ezek a hangsúlyeltolódások felerősítik azt, ami a grandiózus akciószekvenciák árnyékától a graphic novelben kevésbé tűnik kidolgozottnak; így azonban az alapmű és az adaptáció két, egymástól eltérő hangvételű, de a maga nemében egyaránt értékes és emlékezetes verziót kínál ugyanabból a történetből. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a Road to Perdition legalább akkora – ha nem nagyobb – figyelmet érdemelne, mint a belőle készült gengszterfilm; emiatt is érthetetlen, hogy a magyar kiadók miért nem látnak potenciált ennek az epikus, minden ízében lebilincselő képregényklasszikusnak a lefordításában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 37-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15283

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -