Kosztümös bűnök

Sikoly-filmek

Újravágott változatok

Fekete Tamás

A Sikoly-sorozat filmjeiben nem csupán a szabályok újulnak meg folyamatosan, hanem az elkövetők személye és motivációi is.

Wes Craven, olyan horror-alapvetések rendezője, mint Az utolsó ház balra, A sziklák szeme és a Rémálom az Elm utcában-sorozat, az egész 90-es éveket a műfajjal, annak teherbíró képességével, és egyúttal a saját életművével való állandó kísérletezgetésnek szentelte. Az 1991-es Rémségek házában, majd a négy évvel később a korszak egyik legnépszerűbb komikusával, Eddie Murphyvel készített Vámpír Brooklynban című horror-komédiában a vígjátékkal ötvözte a zsánert. Az 1994-ben bemutatott Új rémálom pedig teljes joggal tekinthető a két évvel későbbi Sikoly közvetlen előzményének: a sorozat hetedik részében Wes Craven először és utoljára tért vissza az általa teremtett szörnyhöz, hogy újraértelmezze alakját. Az eredetileg a rendező nevét is a címbe emelő (Wes Craven’s New Nightmare) címmel bemutatott filmben már nem csupán álom és valóság ér össze, hanem mindezek filmes reprezentációi, illetve ezek visszaképzése is. A rendező, Craven, a Freddy-t alakító Robert Englund és a sorozat több színésze is magát (illetve maguk fikcionalizált mását) alakítja a filmben, ráadásul nem csupán megjelennek: olyan alakokként látjuk őket, akik együtt teremtették meg a Rémálom-sorozatot és a szörnyet, és közösen szembesülnek vele, hogy a fiktív alak mégsem pusztult el a három évvel azelőtt bemutatott filmben.

A Sikoly-sorozat eddigi öt részében egyszer sem jutott el a valóság és a film ilyen mértékű összjátékáig. Az 1996-os nyitófilm rövid időn belül két folytatással bővült, majd egy több mint tízéves kihagyás után tért vissza a sorozat, vele együtt az első két rész írója, Kevin Williamson is. Craven 2015-ös halála után hét év telt el, míg újból filmmel folytatódott a franchise, ezúttal egy teljesen friss kreatív gárdával, ahol a forgatókönyvet és a rendezést is most először jegyzi egy alkotópáros (ahogy egyébként ironikus módon a filmbéli gyilkosságokat is szinte mindig egy összeszokott duó végzi). A Sikoly első részében általánosságban a horrorokat, és azok állandóan visszatérő, szinte közhelyként alkalmazott elemeit vették célba, és azzal, hogy ezeket kimondatták szereplőikkel, majd ennek ellenére ugyanúgy alkalmazták őket, parodisztikus tónust adtak nekik. Az 1997-es folytatástól azonban már minden film az első rész felépítését követi; ahogy az első két gyilkosságnak még a főcím előtt meg kell történnie, ugyanúgy kötelező elem lett, hogy a film végén egy óriási buli keretein belül gyűljenek össze a fontos szereplők. Az idei filmben a szereplőknek már lehetőségük sincs, hogy kitörjenek ebből az elrendelt struktúrából: Sam hiába dönt úgy, hogy elutazik Woodsboróból – és ezzel a döntésével nem csupán a kisvárost hagyná ott, hanem egyúttal az elkövetőket is –, végül mégis kénytelen visszafordulni, mint később kiderült, az elkövetők trükkje miatt. Ezt a helyet éppúgy nem lehet elhagyni és elfelejteni, ahogy a Sikoly-filmek felépítéséből sem lehet szabadulnia a szereplőknek.

Negyed századdal ezelőtt Kevin Williamson és Wes Craven több tekintetben is új elemekkel bővítették a műfajt. A horrorok paneleit és unásig ismert kliséit nem csupán tudatosan, nyíltan és (ön)iróniába mártva használták, de kezdettől olyan utat jelöltek ki, amelyet a slasherek nem szoktak alkalmazni. Gyilkosaik elődeikhez hasonlóan álarcot húznak, a film végén ez lekerül róluk, és megjelenik az alattuk bujkáló illető, arccal, indítékkal, és persze dühösen – ám Cravenék ezek után villámgyorsan likvidálják őket, örökre eltüntetve a történetből, így amikor újabb gyilkos kezdi meg működését, új gonoszt kell keresni a maszk mögött, és új motivációt. A szereplőknek és a nézőknek nem csupán állandóan rettegniük kell, de folyamatosan gyanakodniuk és találgatniuk is, ki és miért kezdett mészárlásba.

A horror, a vígjáték és helyenként a thriller elemei mellé Cravenék tehát beillesztik a krimik stílusjegyeit is, ráadásul mindezt a klasszikus, Agatha Christie-t idéző jellegzetességek mentén. Már-már közhelynek minősül, hogy a neves írónő regényeiben szinte mindig az a tettes, aki a legkevésbé gyanús, épp úgy, ahogy a Sikoly-filmekben is, ahol az elkövetők rendszeresen okoznak fizikai fájdalmakat és sérüléseket maguknak, csak hogy biztosabbnak tűnjön az alibijük. És ahogy az elkövető leleplezésére nyilvánosan, az összes fontos érintett jelenlétében, egyetlen nagy, közös térbe terelve őket kerül sor (nem csupán közösségi élményt, hanem látványosságot is kínálva ezzel), úgy Cravennél is rendszeresen akkor fedi fel kilétét a tettes, amikor az összes még életben lévő karakter egy helyen tartózkodik. Ám a meglepő bejelentés legtöbbször nem egy mesterdetektívtől származik, hanem magától a tettestől, ahogy minden esetben tőle kell végighallgatnunk, miért kellett végeznie az áldozatokkal. Hiába van jelen a hivatalos hatóság, Hitchcock filmjeihez hasonlóan ők is csupán üldözni tudják a bűnt, megelőzni, utolérni vagy akár megérteni már nem. A gyilkosok folyamatosan változó kilétét az alkotók már rögtön az első rész elején, még a főcím megjelenése előtt előrevetítik: a gyilkosságok előtt a leendő áldozataitól horrorfilmekkel kapcsolatos kérdéseket feltevő gonosztevő kérdésére a vonal másik végén lévő lány rossz választ ad – utalva rá, hogy a horrorsorozatban éppen úgy meg fog változni a gyilkos kiléte, mint a Péntek 13-széria első és második része között.

A 2000-ben bemutatott harmadik rész deklaráltan egy trilógia zárófejezeteként viselkedett: nem csupán a film állította ezt saját magáról, és utalt erre az előző két résztől eltérő, feloldást és megszabadulást jelző befejezés is, ahogy az ezt követő hosszú hiátus is, de a következő résztől egyre hangsúlyosabb változás állt be az elkövetők indítékaiban is. A személyes érzelmi kötődés, és Sidney anyjának zűrös, megcsalásokkal teli múltjának szerepe egyre inkább háttérbe szorul. és mind jobban a film (és áttételesen a média) által létrehozott képhez való viszonyban nyilvánul meg. A trilógia gyilkosait Sidney helyett inkább az anyjával, a történet kezdete előtt meggyilkolt Maureennal szemben táplált agresszió és fájdalom vezette, míg a két utóbbi rész célpontja már határozottan maga az időközben felnőtt Sidney, elválaszthatatlanul attól, hogy időközben belőle már fikciós alak, a Döfés-filmek karaktere is lett. Sidney egyszerre áldozat, hős és túlélő, akinek hírnevét mások irigykedve nézik, akinek tragédiáját filmekben dolgozzák fel, és akinek alakja a vásznon lesz halhatatlanná; az utolsó két rész elkövetőit sokkal inkább a mesterségesen létrehozott és kivetített kép létezése és minősége zavarja. A főhősnő korábban anyja és az ő korábbi félrelépései miatt került áldozati szerepbe, most viszont már „saját jogán”, a támadásokkal együtt járó hírnév és ismertség miatt.

A nyílt önreflexió nem csupán a fabulában, hanem a tettesek motivációiban is jelen van: miközben filmek minden egyes alkalommal kinyilvánítják, hogyan kell viselkedniük, és milyen szabályrendszernek kell megfelelniük, a gyilkosok ugyanezt a kódexet követik. A széria megfelelő részeinek bizonyos elvárásokhoz és törvényszerűségekhez kell igazodniuk: folytatásként, trilógia zárórészeként, vagy éppen requelként (azaz rebootként és folytatásként egyszerre) működniük, amennyiben ők maguk is azok – ez az a norma, amelyet minden egyes darabban leszögeznek. Ám ahhoz, hogy ez teljesüljön, leginkább az elkövetőknek kell ekként cselekedniük, a film jellege által meghatározott mintákat követve. Az elkövetők tehát áldozataik kilétét és az elkövetés módját és sorrendjét is a szerint határozzák meg, hogy épp milyen természetű filmbe helyezik magukat.

Bármennyire is változzanak ezek a szabályok, mindig Sidney a gyilkosok fő célpontja, ám a kidolgozott és felépített terv végül mindig csődöt mond. Sidney-re újabb és újabb, álarc mögé bújt formulák támadnak, amiknek célja, hogy kijavítsák az előzmények hibáit, és megtehessék végre azt, amiben előtte mindannyian elbuktak: Sidney meggyilkolásával végre győzelemre jussanak. Ám hiába lenyűgöző, enciklopédikus ismeretük a műfajról, mindannyian beleesnek abba a hibába, hogy nem ismerik fel saját helyzetüket: a sorozatban mindannyian csak mellékszereplők, új jövevények, akik épp olyan hirtelen tűnnek el, ahogy megjelentek (többek között ezért sem lehet olyan személy elkövető, aki már szerepelt egy korábbi filmben). A Sikoly-szériában megannyi társával ellentétben nem a főgonosz személye az állandó elem, hanem a protagonista, és bárki, aki rátámad, végül bukásra van ítélve.

Többek között ezért is kell újra és újra kitalálnia magát a sorozat filmjeinek, és nem lehetnek puszta folytatások – ahogy például a harmadik rész sem akként határozta meg magát, hanem egy trilógia befejezéseként. A második rész ugyanis, amely magára „csak” folytatásként tekintett elbukott Sidney-vel szemben – így a következő film(ek)nek és azok gyilkosainak már másként kell magukat kategorizálni. Sidney ezáltal nem csupán színész, majd más által alakított karakter, ezzel pedig sztár lesz, hanem rendező is, aki bármilyen másfajta törekvéssel szemben végül minden alkalommal eléri, hogy ő irányíthassa az eseményeket és a befejezést. A leglátványosabban ez a sorozat második részében nyilvánul meg: az ekkor éppen Kasszandrát alakító lány a színpadon végez a maszkos szörnyekkel. De már az első film legvégén is azzal hárítja el az öntudatlanul heverő, látszólag már halott elkövető feltámadása miatti aggodalmaskodást, hogy közli, ez az ő filmje. Hiába a műfajismeret és az abból létrehozott és levezetett, képzeletbeli forgatókönyv, az végül akár egyetlen pisztolylövéssel is semmissé tehető; ilyen szempontból a sorozat a rendező és a sztár elsőbbségét hirdeti az íróval szemben.

SIKOLY (Scream) – amerikai, 2022. Rendezte: Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett. Írta: James Vanderbilt és Guy Busick. Kép: Brett Jutkiewitz. Zene: Brian Tyler. Szereplők: Melissa Barrera (Sam), Neve Campbell (Sidney), Kyle Garner (Vince), Mikey Madison (Amber). Gyártó: Spyglass Media Group. Forgalmazó: Intercom. Szinkronizált. 100 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 42-43. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15275

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -