Fesztivál

Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál

Pálmafák és gyökerek

Boronyák Rita

Prágai prosti, hongkongi tüntetők, orvosok, parasportolók, hidegháborús disszidens, szobrász – a BIDF idei filmjei a bátorság történetei.

A Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) idei, 8. kiadása a bátorság köré szerveződött, s a nyolc versenyszekció zsűrijei javarészt kurrens tematikájú alkotásokat jutalmaztak. A nézők az aktuális krízishelyzetek mellett a kortárs dokumentumfilm-készítési trendekből is ízelítőt kaptak.

A kínálat szerzőség szerinti két végpontját a szankciók miatt anonimitást választó HK Documentary Filmmakers és a nemzetközi szuperprodukciót tető alá hozó dán sztárrendező, J. P. Rasmussen képezték. A Vörös Falak foglyai a hongkongi PolyU protestáló diákjait örökítette meg, akik a kínai hatalomátvétel, a kiadatási törvény ellen tüntettek. Az amatőrfilmes dokumentáció valódi súlyát képen kívüli események jelentik: a rendőrök durván megakadályozták a brutalitásukról tanúskodó éles helyzetek felvételeit, s arról is csupán inzertekkel lehetett tudósítani, hogy egyedül ezen a megmozduláson 1377 embert tartóztattak le.

Rasmussen Menekülés című animációját mások mellett Riz Ahmed és Nikolaj Coster-Waldau jegyzi producerként, s egyaránt tarolt a Sundance-on és az Annecy animációs fesztiválon. A műfaji határátlépés csalhatatlan bizonyítéka, hogy Dánia három kategóriában is jelölte Oscarra: dokuként, nemzetközi játékfilmként és animációként. Történetének személyes kerete a rendező és főhőse, Amin több évtizedes barátsága. Tétje pedig az, hogyan beszélhető el, amiről a harmincas éveiben járó, afgán származású férfi mindaddig hallgatott. Amin kiskamaszként egyedül menekült el az 1980-as évek háború szaggatta Kabuljából, s hosszas viszontagságok után egy dán kisvárosban talált otthonra. A film nagyfokú bizalmat szavaz főhősének, s azt várja nézőjétől is a doku-animációs forma, az álnév-használat, valamint az adatok szabad kezelése miatt. „Amit a vásznon látunk, nem mindenben egyezik a valósággal” – szögezte le a rendező. Rasmussen az animáció hatalmát tréfásan úgy érzékeltette: végre ő is szőke lehetett, mint a barátai. A rendező családja a zsidóüldözés elől kényszerült többszörös emigrációra, a saját bőrén tapasztalta, hogy a „menekült” a legkevésbé sem identitásképző, hanem olyan körülmény, ami bárkivel megtörténhet.

A litván Giedrė Žickytė A nagy ugrása ellenben pontos dokumentálás. Biztos kézzel alkalmazott archívok támasztják alá a 90 fölött járó, ám ereje teljében lévő Simas Kudirkával tett helyszínbejárások serkentette élénk emlékeket. Žickytė a hidegháborús idők egyik emblematikus litván „menekültceleb”-jének portré-életrajzában nem csak a két világhatalom propagandagépezetét világítja át, de halk hitvallást is tesz is a hazaszeretet mellett. Kudirka 20 évig teljesített szolgálatot szovjet hajókon. Nagyapja tengerész volt, s nyomdokain Simas is szeretett volna világot, főleg pálmafákat látni, de „megbízhatatlan elem”-ként soha nem léphetett a szárazföldre. 1970-ben az USA partjainál egy tárgyalás idején átugrott az amerikai hajóra, s menedékjogot kért. Felsőbb utasításra visszaszolgáltatták a szovjet hatóságoknak, 10 év gulágra ítélték. Az amerikai tengerészeket sokkolta, milyen brutálisan bántak Kudirkával, a hidegháborús nyugati sajtó pedig a „vadállati Szovjetunió” rémtettei ellenében az Egyesült Államokat az emberi és szabadságjogok védelmezőjeként ábrázolhatta, joggal. A kelet-európai emigráns szervezetek életben tartották a Kudirka-ügyet, tüntetés tüntetést követett. Simason kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy két amerikai elnök is szót emelt az érdekükben. A történtek idején Nixon erőfeszítései ugyan nem vezettek eredményre, ám Gerald Fordnak sikerült a szinte lehetetlen. A véletlenek különös együttállása révén kiderült ugyanis, hogy Kudirka anyja amerikai állampolgár. 1974-ben a legyengült Kudirka kiszabadul a horrorlágerből, s családjával kiengedik „hazájába”, melynek még a nyelvét sem beszéli. Az amerikai sajtó imádja a naiv, ám éles eszű és praktikus Simast, s ő is szereti új környezetét, amely olyan gazdag, hogy a fél lakását be tudta rendezni annak utcára tett „szemeté”-ből. Úgyszólván naponta interjúznak vele, levelek ezreit kapja. Csaknem 50 év után azt is megtudja, hogy a zászlórudat, melyen egy riportban (szigorúan alsó kameraállásból véve) fölhúzattak vele egy szabadon lengedező amerikai zászlót, a képsorok kedvéért rakták a házuk elé. D. L. Rich tévéfilmet is forgatott róla, melyben a kor nagy sztárja, Alan Arkin alakította Simast (The Defection of Simas Kudirka, 1978), s melyet ő, noha könnyes szemmel, de „nagyon amerikai”-nak tart. Akkori életének kettősségét a „kipucoltam a vécét, majd beszédet mondtam”-fordulattal összegzi, nem lankadó energiával igyekezett ugyanis tenni nem csak a Szovjetunió-beli, de a világ valamennyi politikai elítéltjéért Venezuelától Argentínáig. Aláírásokat gyűjtött, petíciókat írt, ám erőfeszítései ismertsége dacára hiábavalóak maradtak. A politika egyik legnagyobbja, Kissinger véleménye szerint csak egy olyan „jó szándékú, ám színtiszta amatőr”, mint Ford érhette el, hogy Simast kiengedjék a szovjetek. Csoda volt, nem napi gyakorlat. 2007-ben Kudirka és felesége visszatértek az immár szabad Litvániába, s vidéki házuk előtt egy impozáns zászlórúdon vidáman szárnyal a litván lobogó. Érdekesség, hogy a filmet a nemzetközileg is sokat foglalkoztatott Thomas Ernst, számos magyar doku és játékfilm (Overdose, Szerelempatak) vágója jegyzi.

A BIDF a Magyar Kultúra Napján startolt, a hazai jelenlét azonban a szervezők által bevallottan magasra tett mérce miatt elenyészőnek volt nevezhető. Intő jel lehet ez a hazai dokuszakmának, hiszen amit ma nem örökítenek meg, annak képi mása végérvényesen elvész, s nagy eséllyel elfelejtődik. Az idei életműdíjas, Almási Tamás öt alkotása mellett itt volt a premierje Sós Ágnes és ifj. Petróczy András Tiszta sváb című hiánypótló alkotásának. Idős emberek töredezett történetei puzzle-darabok módjára, együttesen mondják el a malenkij robotra hurcolt, Németországba telepített német ajkú kisebbség ellen elkövetett jogsértéseket.

A sportfilmek között az izlandi Magas mérce (Guðjón Ragnarsson) unikum, mert a küzdőképesség belső feltételeire helyezi a hangsúlyt. Az egyelőre részeredmény, hogy a 8-13 éves kosarazó lányok nem játszhatnak fiúk ellen, a legfontosabbat megtanította nekik az edzőjük: csak akkor bánthatják meg őket, ha hagyják. A lányok pontosan tudják, hogy azért kiabál velük a tréner, mert azt akarja, hogy jobbak legyenek. Világszerte vitákat generál, hogyan kéne jól nevelni, Ragnarsson edzőjének krédója: úgysem lehet mindentől megvédeni a gyerekeket, praktikusabb küzdőszellemmel felfegyverezni őket a világ és a támadásai ellen.

A Magányos halál (Ensar Altay) megrázó képei azt tanúsítják, hogy a társadalmi figyelem és a személyes bátorság hiánya együttesen lehet oka az önelhanyagolásnak, s így a magányos halálnak. A hírhedten magas öngyilkossági adatok mellett a magukra maradt idősek számának meredek emelkedése vezetett oda, hogy tavaly a japán kormány magányosságügyi minisztert nevezett ki. A sokak által rettegett magányos halál annyira mindennapos a szigetországban, hogy külön szó jelöli: kodokushi. A film a jelenségre épült kisvállalkozások egyikét, egy takarítóbrigádot követ, amelynek 40 körüli vezetője számot vet azzal, hogy rá is hasonló sors várhat. A film nem hallgatja el azt sem, hogy a nagycsaládok felbomlása óta az idősek elmagányosodása sajnos természetes, amin az előrelátóan ápolt kapcsolatok enyhíthetnek valamelyest.

 A Svájcban élő ukrán származású Lesia Kordonets diplomafilmje, a Kitolt határok sokat mutat a megnyerhetetlen küzdelmekből, s eggyel mindig többet abból, hogyan lehet nem föladni. A sármos sportdiplomata, Valerij Szuskevics elmeséli, hogyan jegyezte el magát egy életre a mozgással mozgásképtelenként. Amikor gyermekbénulást kapott, az ápolók kivitték, lefektették a tengerpartra, s egyesével vitték a vízbe őket. Versenyeket is rendeztek, amihez a folyosón mankókra támasztották a gyerekeket. „Ádázul vágytunk rá, hogy immobilitásunk mobilitássá váljon.” A paralimpikonokat segítő alapítvány ott épített sportcentrumot, ahol akkor a Krímben a tengernél voltak. Amikor Oroszország annektálta a félszigetet, az ukrán parasportolók elveszítették edzőbázisukat. A film négy aktív sportolót követ, akik a sanyarú körülmények, a háború dacára ukrán színekben aratnak sikereket a riói olimpián. A filmvégi inzert tudatja: Valerij pénzt gyűjt az új központra.

A BIDF közel 50 versenyfilmje a gyakorlatban ismét bizonyította, milyen változatos tartalmak közlésére alkalmas a dokumentumfilm. Megmutatta, hogy milyen eltérő eszközökkel lehet élni, s ismét fölvetette azt a kérdést, alkalmazhatók-e játékfilmes hatáselemek, illetve működhet-e az animáció a valóság-alapú képek kiegészítőjeként, sőt kiváltásaként. Az emberi történetek, riportok, helyzetjelentések e sora abban is megerősíthette nézőit, amit Marcus Aurelius nyomán bízvást kijelenthetünk a jó dokuról: „Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.” A fesztiválon nem keltett különösebb feltűnést Barak Heymann Dani Karavanról készített portréja (Nagy ár), ám a „kicsi mérges öregúrral”, az impertinens, 90 fölötti szobrásszal töltött minden egyes perc színtiszta örömöt jelentett. A film a közhelyes, riporterrel fölvett interjú, helyszíni szoborbemutatás vagy híres emberek – köztük Wim Wenders – nyilatkozatai mellett nem alkalmazott sem újítást, sem speciális eszközt. A hatás egyesegyedül azon állt vagy bukott, ahogyan Heymann bevezette nézőjét Karavan világába, ami a legkevésbé sem harmonikus. És működött.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15280

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -