Magyar MűhelyBeszélgetés Muhi András PiresselPengeélenPauló-Varga Ákos
„Szerettem volna a filmemben visszaadni az edzésen felcsattanó szenvedélyt.” Szilágyi Áron háromszoros olimpia bajnok portréja. Miután a magyar futballválogatottat követte éveken
keresztül, a vívók világa felé fordult Muhi András Pires filmrendező-producer. Egy
mindenkiért című, Szilágyi Áronról és a magyar kardvívókról szóló
dokumentumfilmje a sportág jellegéből adódóan személyesebb, intimebb hangvételű
mű, mely egy háromszoros olimpiai bajnok sikereit és kudarcait is megmutatja. A
rendezővel az új filmről, valamint a sportnarratívához fűződő viszonyáról is
beszélgettünk.
A magyar válogatottat 2016-ig követted,
Szilágyi Áront és a kardcsapatot pedig 2017-től. Egyértelmű választás volt,
hogy a foci után a vívás felé fordulsz?
Számomra a 2016-os riói olimpián vált
biztossá, amikor Áron beadta az utolsó tust és másodszor is bajnok lett. Azonnal
éreztem, ha Áron belemegy, akkor ez a projekt hosszú éveken át maximális prioritást
fog jelenteni nekem szakmailag. Sok tekintetben lutri volt persze, bármi közbejöhetett,
és jött is – a Covid-járvány miatt csaknem öt év lett belőle.
Ez a film, témájából és talán a sportágból
fakadóan is, sokkal intimebb. Ezúttal is sportolókat követsz a legdrámaibb,
legfeszültebb pillanatokban. Más munkamódszert követelt, mint amikor a magyar futball-válogatottal
dolgoztál?
A lekövetős stíluson és a lineáris versenydramaturgián
nem változtattam. Mégis az Egy mindenkiért egy sokkal felszabadultabb, kreatívabb
folyamat eredménye.
A fociválogatottnál például Bernd Storck arra
kért, találjak egy helyet magamnak az öltözőben, és soha ne mozduljak onnan a
kamerával. A fél életemet a futballal töltöttem, ez abszolút akceptálható volt,
de nagyban meg is határozta a módszertani kereteimet. Más az, amikor negyvenen
vannak egy csapatban a teljes személyzettel együtt, és más, amikor nyolcan.
A focisták körül nagyobb a felhajtás, sok
pénzt keresnek, látszólag szabadok, mint a madár, de ez nem egészen így van. Az
életformájuk sokkal inkább emlékeztet a katonaságra, mint a vívóké. Maximálisan
alá kell rendelniük az idejüket a csapat, a klub, az edző érdekeinek, megszabott
napirendjének, a belső hierarchiáknak. Nekem is ehhez kellett hangolódnom. A
focis film vállaltan a csapatról szól, és nem a sportolók, hanem az edzők a
főszereplők, ezt diktálta az anyag.
Az Egy mindenkiért-ben kiegyenlítettebb
az egyén és a közösség aránya, markánsabban rajzolódnak ki karakterek. A vívók
élethelyzete függetlenebb, önállóbb. Végsősoron minden egyéni sportoló saját
maga főnöke. Speciális dinamikák működnek köztük: gyakran előfordul, hogy a szobatársak
egymás ellen lépnek pástra. Aztán amikor csapatként állnak ki, valójában akkor
is egyenként vívnak. És megközelíthetőek, nem kell négy-ötnaponta meccset
játszaniuk, nyolc-tíz verseny van egy évben. Az én státuszom abszolút
egyenrangú volt a körükben, civil önmagam lehettem, zéró filmes manírral.
Kívülről a vívók világa is elég zártnak
tűnik. Mennyire volt nehéz feladat közel kerülni ehhez a közösséghez?
Ismertem a közeget édesapámnak köszönhetően,
akit gyerekkoromban még láthattam villanni a páston. Az volt az alapélményem
róla, hogy ő egy vívó, és ez mostanra sem sokat változott. Gyakran elkísért
forgatni, az egyik Áron-interjúban például ő a riporter, illetve executive
producere is a filmnek. Áron edzője, Decsi András és családja pedig ezer éve
barátaink, könnyen tudtunk kapcsolódni.
A film egyik jelenetében Áron megkér, hogy ne
menj vele a nevelőedzője sírjához, ami fontos rituáléja a nagy világversenyek
előtt, egy igen intim pillanat számára. Sok ilyen helyzet adódott a forgatáson?
Ez volt az egyetlen alkalom, ezért is került
be a filmbe, hiteles pillanatnak éreztem. Nekem nézőként jól esik szembesülni egy
sportember határaival, egyszersmind a róla készült film határaival. És egy
dokumentumfilmnek szerintem nem tilos emlékeztetnie a nézőt arra, hogy
dokumentumfilmet lát. Nem csak egy létrejött szituáció lehet érdekes, hanem az
is, hogy egy szituáció miért nem jött létre, legalábbis a kamera előtt.
600 órányi nyersanyagból raktátok össze a
végső filmet. Hogyan zajlott a vágási folyamat és meddig tartott?
Két hét pekingi edzőtáborral, és egy pár
napos szöuli Grand Prix-vel kezdődött a forgatás. Utána azonnal vágtam egy húszperces
pilot-ot, majd elutaztam az összes versenyre, ami abban az évben volt. A VB és
az esküvője után már negyvenöt percet mutattam Áronnak, és a feleségének,
Bettinek. Így épült a sztori, tulajdonképpen szezonról szezonra.
Volt tervben más narratív struktúra is vagy
kezdettől fogva a versenyekre történő felkészüléseket szántátok keretnek?
A film cselekményvezetése nagyon hasonló
lett, mint amit terveztünk, mai napig megvan a telefonomban a jegyzetek közt:
2016: Flashback a londoni és a riói olimpiai
bajnoki címre.
2017: Áron, a sportoló, új ciklus, fókuszban
a lipcsei VB-vel.
2018: Áron magánélete és a kardcsapat.
2019: A budapesti VB, flashforward Tokióra
Az eredményeket persze nem lehetett kikalkulálni,
pengeélen táncolt ez a konstrukció. Nagyon kellett Áron és a sors jobbkeze, hogy
erős legyen a film vége.
Bíztunk benne, hogy a hazai VB méltó finálé
lehet, erre építettük fel a produkciót.
Az az elképzelés is megvalósult, hogy a filmélmény
érdekében a középrészben kicsempésszük a narratívából Áron belső monológjait,
és véglegesen átmegyünk lekövetős történetmesélésbe.
A szerkesztés során mennyiben hagyatkoztatok
a hagyományos sportfilmes narratívára például a Magyar csapat – Még 50 perc-hez képest?
A stream-oldalakról ránk ömlő sportfilmek többsége
szívesen enged a műfaji sablonok csábításának. Néha olyan, mintha ugyanaz az
ember készítené őket, ezt a hatást igyekszem elkerülni. Az adott sportág
természetéből indulok ki, és azokat a rétegeit mutatom, amiket korábban sosem
lehetett látni.
Fontos szempont, hogy közben egy jól fogyasztható,
tévé és mozikompatibilis „terméket” is készítsek, ami dédmamától az ükunokákig
bárki számára élvezhető, komplex élményt ad.
Áron ideális partner volt, személyesen több
hétnyi munkát fektetett abba, hogy a film kockáról kockára ki legyen találva. Például,
hogy ne szimplán vágóképezzünk, hanem hangulat-szekvenciákat építsünk a
narrációihoz.
A Még 50 percnek és az első filmemnek,
a 91. percnek volt egy részemről nagyon komolyan vett edukatív missziója.
Hadd lássa végre az ország, konkrétan mi történik a magyar futballban, egész
pontosan a válogatott öltözőjében. Mindezt a legpuritánabb módon feldolgozva, nem
törődve a történelmi és politikai konnotációkkal, csak a nyers akció-dokumentációval.
Amikor újranézem a két focis filmet, mindig arra jutok, hogy lehetett volna
másképp is csinálni, de a magam részéről semmit sem csinálnék másképp. Az Áron-filmet
fél éves távlatból talán különlegesebb darabnak látom, természeténél fogva
líraibb, filmesebb munka. Ugyanakkor tágabbak voltak a lehetőségeim, itt sokkal
inkább érzem azt, hogy el lehetett volna mesélni jobban is.
Voltak jelenetek, amiket nehezen engedtél el?
A forgatott mennyiségéhez képest nem sok. Amiért
a legjobban fájt a szívem, az egy ügyesen közeliben tartott 20 másodperces rész.
Áron egy verseny szünetében „lemozog” egy akciótípust a csapattársaknak, amivel
a koreaiakat meg lehet verni. A bennem lakó rendező-producer-operatőr trió kemény
harcokat vívott a snitt miatt. Vigyáznunk kellett, nehogy túlterheljük azokat a
nézőket, akik nem ismerik a vívás szabályait – végül emiatt maradt ki a
jelenet.
Vannak jelenetek, amiket mindenképp akartál,
hogy megszülessenek?
Szerettem volna (a filmemben) visszaadni az edzésen
felcsattanó szenvedélyt, egy sportoló fizikai és lelki fájdalmait. Fontos volt,
hogy létrejöjjön egy olyan drámai és érzelmes pillanat, mint amikor Betti
vigasztalja Áront egy nagy kudarc után. Ez a jelenet a film tőkesúlya. Sok
energiát mozgósítottam azért is, hogy Faludi Viktória és Áron konzultációján
bent lehessen egy kamera, míg én kint várakozom. A pszichológus munkája az
egyik legfontosabb összetevője a profi sportnak, és dokumentumfilmben még nem
láttam megjelenni.
Ennek a filmnek a zenéjét is Kalotás Csaba
szerezte. Ő melyik ponton kapcsolódik be a munkafolyamatba és hogyan dolgoztok
együtt?
Vannak alapzenék, amiket gyakran használok szerkesztéskor.
Pink Floyd, Dire Straits, Laurie Anderson, Santana, Kalkbrenner. Volt néhány
klasszikus és kísérleti kompozíció is, amiket megvettünk, mert kifejezetten passzoltak
a vívás világához (Mozart, Haydn, Penderecki). Az ős zenei forrás, ami a
2017-es teaser alatt is szólt, az pedig az Amadinda Otea című
szerzeménye, ez a törzsi extázis volt. Amióta meghallottam, együtt élt a
fejemben a vívással. Sokat merengtem rajta, hogy fel lehet-e vállalni egy ilyen
eklektikus palettát, de elég színesnek éreztem hozzá Áronékat. Kalotás Csaba már
egy olyan vágatot kap meg, ami zeneileg sűrű, acélos, és baromi nehéz felzárkózni
azokhoz az alapokhoz, amiket ideális esetben überelnie kellene. De Csaba elképesztően
hatékony, tíz trackből nyolc szinte azonnal jó, egyet átdolgozunk, egynek újra
nekifutunk, kábé ez az arány. És a végén mindegyik jobb lesz a filmen belül,
mint a vágáshoz használt zenék. A film fináléja egy kb. 5 perces zenei kompozíció,
ezen egy éven át agyaltunk, aztán egy éjszaka alatt megszülte.
Tervezed folytatni a sportdokus vonalat?
Lenne olyan sportoló, akivel szívesen forgatnál?
A magyar kajak-kenusokkal szeretnénk
végigforgatni a párizsi olimpiáig tartó ciklust Tiszeker Dániel barátommal. Guttmann
Béláról, a legendás edzőről is tervezek egy dokumentumfilmet egy erős produceri-alkotói
team tagjaként. Nagyon vonz a sakk világa, de több távlati tervem van a
futballhoz köthetően is. Ha találok rá nyitottságot sportolói, szövetségi,
támogatói szinten, még évtizedekig folytatni szeretném ezt a vonalat. Jelen
lehettem az elmúlt évtizedek meghatározó sportsikerei közül kettőnél. A
focikarrierem végén egyszer már eltemettem magamban, hogy bármi hasonlóban
részem lehet az életben. Nekem ezek a filmek személyes újjászületés élmények is,
elemi szükséglet, hogy sporttal foglalkozzam.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|