Pasolini

Pasolini egy színtér tükrében

Mártírium külvárosi réteken

Harmat György

A külváros mocskában meglátta a fényt; a kisemmizettek bűnös életében a tisztaság villanásait; több filmje az ő sorsukat emelte tragédiává. Száz éve született Pier Paolo Pasolini.

Róma külterülete. Nagyra nőtt, szikkadt kórók, villanyoszlop. A kiégett fűcsomók, porzó gyalogösvények közt – nagy ridiküljét lóbálva – egy lány szalad, utána párja. Nevetve összeölelkeznek. A távolban modern lakótelep, elöl kiszáradt tisztás vezet le a folyópartra. Ott a férfi belöki Cabiriát a vízbe, és gyorsan meglép a ridiküllel. A fuldokló utcalányt kimentik a folyóból. Az vitte el a pénzét, akiről így derül ki, hogy nem az udvarlója volt, hanem inkább a stricije. Kültelki, vakolatlan viskójába hazatérve Cabiria egy ideig még nem érti, mi is történt vele (Cabiria éjszakái, 1957).

Szabályozatlan, vad vidék

Via Portuense, egy felüljáró mellett. Késő este a római prostituált, Maddalena (akinek Csóró a futtatója) kint áll a placcon. Nápolyi fiatalemberek vennék igénybe szolgáltatásait, autóval vannak. Kihalt, füves-köves-szemetes tájékra viszik a lányt. Maddalena elmegy az egyikükkel, majd a többiek elkezdik ráncigálni. Ütik-verik, rugdossák, ki is rabolnák, de nincs nála pénz. Elhajtanak, a szinte magatehetetlen lányt ott hagyják, ahová taszították: a földön (Csóró, 1961).

Parco degli Acquedotti: az ókorból fennmaradt vízvezetékek parkja. Nap mint nap itt kóborol, itt bandázik a 16 éves Ettore, lakótelepi otthona közelében, ám ez a legkevésbé sem emlékeztet parkra. Akvaduktok ugyan bőséggel tarkítják a sivár, gyomos mezőt, de egyik sem teljes, egyik sem ép, mind torzó, mind rom. Ettore, Mamma Róma utcanő fia itt kokettál a lányokkal, haverjai itt ismertetik össze a kisgyermekes, „mindenki babája” Brunával, akibe a maga módján beleszeret. Neki a cinizmust tettető nagykamasz azt is elmondja, hogy valójában még szűz. Bruna elviszi Ettorét a kedvenc helyére. Bokros lankán ereszkednek le a poros útra, mely nyílegyenesen vezet az ősi vízvezeték téglával befalazott árkádjához – és a fiú első szeretkezéséhez. Halkan becsukódik mögöttük a fémrácsos ajtó (Mamma Róma, 1962).

Acqua Santa (Szent Víz): hatalmas beépítetlen terület a Via Appia Antica és a Via Appia Nuova között, tágas, ligetes-dombos rét antik romokkal. Jézus szenvedéstörténetéről forgatnak itt filmet, melyben Giovanni Stracci, a lumpenproletár statiszta játssza a jobb lator szerepét. Még szövege is van: Krisztushoz szól, miután mindhármukat keresztre feszítették. Stracci örökké éhes, saját fejadagját az őt meglátogató családjának viszi, a csellel megszerzett második porciót a híres színésznő kutyusa falja fel. Stracci mindaddig éhen marad, míg pénzhez – és ezáltal túróhoz – nem jut (a RoGoPaG című szkeccsfilm egyik darabja: A túró, 1963).

Pier Paolo Pasolini filmjeiből idéztem, időrendben. Igaz, az első, a Cabiria éjszakái (Le notti di Cabiria) nem az övé, Federico Fellini rendezte, Pasolini „csak” – amint a film főcíme jelöli – munkatárs volt a forgatókönyv megírásában. Fellini 1956-ban egy utcalányról ír filmet, de ehhez megszokott szerzőtársai (Ennio Flaiano, Tullio Pinelli) mellett szüksége van valakire, aki jártas a „külvárosi éj” világában. Ezt a „szakértőt” találja meg a sikeres rendező a nála két évvel fiatalabb Pasolini személyében. Az „Öcsike” (ahogy egy levelében Fellini szólítja) elismert költő, és a filmírásba is belekóstolt már. Az előző évben jelent meg első regénye, a nálunk Utcakölykök címen publikált Ragazzi di vita, mely szintén ennek a nyomorúságos kültelki közegnek kíméletlen, hű képe. Annak ellenére, hogy a Garzanti Kiadó ösztönzésére az író – a levonat fázisában – szelídíteni kényszerül művén, jócskán meg is csonkítva azt. Ez sem elég azonban: a nagy sikerű regény alkotóját – mint majd számos alkalommal pályája során – beperlik „obszcenitás” vádjával, végül pedig bűncselekmény hiányában felmentik.

Mocsok és fény

 A Cabiria éjszakái forgatókönyvének, dialógusainak létrehozásában Fellini „argóspecialistaként” is számít Pasolinire, aki egyfajta nyelvész is lévén, behatóan tanulmányozta a római külvárosokban élő alsóbb néprétegek (különösen a fiatalok) dialektusát, kiejtését, szóhasználatát. Pier Paolo Pasolini saját tapasztalatain kívül maga is támaszkodhat „szakértőkre”: a Citti fivérekre. A művész 1951 júliusában ismerkedik meg a 19 esztendős, éles eszű, szobafestőként dolgozó Sergio Cittivel, aki ekkor már megjárta a javítóintézetet, később a börtönt is. A vele folytatott beszélgetések egy részét Pasolini felhasználja az Utcakölykökben, Sergio aztán a filmesként debütáló PPP munkatársa lesz: párbeszédeket ír a Csóró és a Mamma Róma forgatókönyvébe. Rendezőasszisztensként vesz részt Pasolini filmalkotói munkájában (nyolc alkalommal) a RoGoPaGtól a Canterbury mesékig. Maga is jeles rendezővé válik, első, 1970-es művének címe: Ostia. A mélyről jövő tehetség alighanem elkallódott volna, ha mentora fel nem fedezi. (Nem ő az egyetlen, akiről ez elmondható. Rögtön itt van például öccse, Franco, aki a Csóró címszerepével lép be a filmtörténetbe, Pasolini ezután még hatszor oszt rá szerepet, nemegyszer jelentőset.) Sergio Citti 2005-ben halt meg, Ostiában.

Róma Pasolini „száműzetésének” helyszíne. Pier Paolo polgári családból származik: édesanyja tanítónő, apja katonatiszt. Kamaszkora jó részét és ifjúi éveit Észak-Olaszország Friuli tartományában tölti, a „mama”, Susanna szülőhelyén, Casarsában, míg egy 1949-es feljelentés és következményei ki nem penderítik „imádott hazájából”. Homoszexuális megrontás és szeméremsértés a vád, a felmentő ítéletek pedig későn érkeznek: a második 1952-ben. Pasolinit elbocsátják tanári állásából, kizárják az Olasz Kommunista Pártból – melynek mindössze két éve a tagja. (Barátai szerint a per valójában politikai tevékenysége ellen irányult, kereszténydemokrata oldalról.) A költő 1950. január 28-án édesanyjával felszáll a Rómába induló vonatra: fut balsorsa elől. Évekig tartó szegénység várja őket: Susanna vállalkozik rá, hogy nevelőnő legyen egy családnál, fia eleinte állástalan, majd sovány fizetésű tanár, naponta órákat utazik busszal, vonattal munkahelyére. Pasolini egy időben lakik is a külvárosban – a Ponte Mammolo környékén –, tehát nem egyszerűen tanulmányozza az ottaniak nyelvét, hanem benne él, velük él. A római proletárok, lumpenproletárok (majd a nápolyiak, délolaszok, később a harmadik világ) iránti érdeklődésében volt tudósi (nyelvészeti és szinte „antropológiai”) elem éppúgy, mint művészi-esztétikai, szociális, (homo)szexuális motiváció. Mindezt összegezve úgy is mondhatnánk: őszinte emberi érdeklődés. És messzemenő szolidaritás. Nem csoda hát, hogy hamarosan valósággal beszippantja a főváros (ambivalens és veszedelmes) vonzereje. Így ír erről egy költőtársának: „Ha tudnád, mi Róma! Csupa züllöttség és napsütés, mocsok és fény: ragadós életörömtől, exhibicionizmustól és érzékiségtől fűtött nép, tele vannak vele a külvárosok… Elvesztem benne, és nem is igen találok magamra, én sem, mások sem.”

Hangsúlyoznom kell, hogy a jelenetek, melyeknek felidézésével írásom kezdtem, a filmek, melyekből származnak, Rómában játszódnak, mégpedig (a Cabiria éjszakái kivételével) mindvégig a külvárosokban. Fellini Cabiriájának első képsorai tematikájukban, közegükben, képiségükben – ha stílusukban, hangvételükben nem is – minden további nélkül beilleszthetők a Pasolini-életműbe, melynek filmes részét a Csóró (Accattone) indítja. A mű fiatal főhőse (emlékezzünk rá: Franco Citti játssza) elhagyta feleségét, kisfiát, akik nyomortelepen élnek. A férfi megélhetését lányok futtatása biztosítja. Miután „patronáltját”, Maddalenát bekasztlizzák, megismerkedik az angyali szépségű és ártatlanságú Stellával, akibe – ahogy ő egyáltalán tud – beleszeret, mégis prostituálja, legalábbis egy rövid időre. A csirkefogó neve Vittorio Cataldi, de amint Stellának kifejti, ezt nem használja: „Ne Vittoriónak hívj, hanem Accattonénak. Sok Vittorio van, de én vagyok az egyetlen Accattone.” A film elején Accattone (azaz Csóró) és a hozzá hasonló naplopókból álló kompániája a külterületi utcára kipakolt asztaloknál lebzsel, iszogat. A helyszín refrénszerűen vissza-visszatér a cselekmény folyamán, s mindig ugyanez a társaság üti el itt az időt a földszintes, lepukkant házak közt, a Via Fanfulla da Lodin, a Pigneto negyedben. Innen indulnak stiklijeikre, és ide vonulnak vissza dumálni, ugratni egymást.

Azok a bizonyos, fűvel, gazzal, bokrokkal, facsoportokkal benőtt, néhol szeméttel borított nagy térségek, melyek Róma külvárosi, beépített szeleteit elválasztják egymástól – egyszersmind persze össze is kötik őket –, a Csóró vásznán csak néhányszor jelennek meg (például nappal, mikor Accattone egy széles úton igyekszik felesége és kisfia szegénytelepi lakhelyére; vagy éjszaka, Maddalena megverésekor). Pasolini második filmjének, a Mamma Rómának nem csekély hányadát vizuálisan már ez a színhely uralja. Mamma Róma középkorú prostituált (Anna Magnani), aki végre-valahára megteremtette anyagi függetlenségét. Felhagy mesterségével, tisztes piaci árusként akar megélni, (persze külvárosi) lakásába magához veszi 16 éves koráig Róma közelségében, de vidéken, Guidoniában neveltetett fiát, Ettorét (Ettore Garofolo). Róma asszony boldogan-kétségbeesetten próbálja elérni, hogy kamasz fiának jobb sors jusson, mint neki. De hasztalan: Ettore lumpenlétre született, az neveli, az tartja fogva. Világosan jelzi ezt három kortársi csapata a mű három pontján. (Mind egy korosztállyal fiatalabb, mint Csóró haveri brancsa az előző filmben.) Az Ettore-féle tizenévesek többnyire falkákban lődörögnek. A Mamma Róma tizedik percében így találkozik a címszereplő a fiával, aki a guidoniai országúton bandukol négy siheder társaságában. Később, amikor az anya elviszi csemetéjét római lakásába, kamaszok kártyáznak a lépcsőházban. Óva inti tőlük Mamma Róma Ettorét, nyilván eredménytelenül: a 16 éves számára megvan a következő vonatkoztatási pont. És végül a harmadik banda a modern, lakótelepi házban, ahová költöznek, közéjük már bátran engedi az asszony a fiút: tanulnak, dolgoznak, mondja. Ám hiába tartja őket nagyra a kispolgári körbe, életmódba vágyakozó Mamma Róma, hiába viselnek zakót-nyakkendőt, ők is csak romlott srácok, lopással szerzik a pénzt. Ettore nem jut előbbre, mindig csak ugyanoda.

Ezek az eggyel feljebb lévő társadalmi réteghez tartozó – Mamma Róma szerint – „jófiúk” éppolyan céltalanul lézengő, a bűnözés szélére (vagy éppen nyakig bele) sodródott „rosszfiúk”, mint a Csóró már nem kamasz fiataljai. Életük közege a római külváros, terepe pedig az az „urbánus természeti tájék”, melyet Pasolini így ír le: „Mintha Ford tájképének egy darabja volna. Hullámos, sík, vad. A kis út végén tufából lévő, ki tudja, miféle áradások csiszolta hengeres emlékműszerűség áll.” Ez a színtér a Csóróban mellék-, a Mamma Rómában főszereplő, PPP „két és feledik” filmje, A túró (La ricotta) pedig már teljes egészében itt játszódik. Igaz, ez rövid, 35 perces, a RoGoPaG harmadik epizódja. 1962-t írunk, Pasoliniben már megfogant az újtestamentumi történet megfilmesítésének gondolata, el is készíti majd két év múlva a Máté evangéliumát. Alfredo Bini, aki első két mozgóképének producere volt, azt javasolja a rendezőnek, hogy előbb forgassa le ezt a kisebb költségvetésű produkciót, a szkeccsfilm részeként.

Útelágazás

 A túróban a külterületi lankás mező Jézus keresztre feszítésének helyszíne, ugyanis itt veszik fel az Embernek Fiáról szóló filmalkotás jeleneteit. A Csóró és a Mamma Róma jelen idejű, kortárs krónikák, A túró Pasolini első olyan filmje, melyben egyrészt két idősíkot, másrészt két világot, harmadrészt két cselekményszálat kontrasztál és hasonít (azaz ellentétes és rokon jellemzőiket is ábrázolja). Ennek megvannak a finom, bújtatott előzményei a két korábbi műben, hiszen a Csóró Bach-, a Mamma Róma Vivaldi-kísérőzenéje, az ősi romok képi jelenléte: jeladások egy másik világból. A párhuzamos cselekményszál A túróban még csökevényes, Jézus megfeszítésére és keresztről való levételére korlátozódik (jórészt színes betétként a fekete-fehér filmben). Később azonban kifejlett formáját mutatja a Madarak és ragadozó madarak (Uccellacci e uccellini, 1966) középkori betéthistóriájában és a Disznóól (Porcile, 1969) paralel középkori történetében. Az Ödipusz király (Edipo re, 1967) más, még rafináltabb időkezeléssel operál: a Szophoklész-dráma feldolgozása Ödipusz születésével és csecsemőkorával indul a XX. század első harmadában, majd átvált az ókori Görögországba, hogy végül Bolognában záruljon a múlt század közepén, az alkotás készítésének időszakában.

Ennél is több újdonságot hoz A túró Pasolini filmes munkásságába: a hangvétel sokrétűségét például. Ahogy ő maga írja: „Valószínűleg ezen a filmemen törtem a legkevesebbet a fejemet, egyszerűen csak beletettem mindazt, aminek a keverékéről mindig is álmodtam: humort, római lelkületet, kegyetlenséget, önzést, népnyelvet…” A kesernyés humor olykor eddig is felbukkant nála, most azonban a groteszk az alaphang fő szólamává lesz, és a megjelenítés mikéntjében is megmutatkozik. Ráadásul szomorúsággal, tragédiával, társadalomkritikával vegyítve, miután A túró központi témája (a cím is utal rá) Stracci éhsége, azaz szegények és gazdagok szorító ellentéte. Hanns Eisler dallamára Hidas Antal ekképp fogalmazta ezt meg egy régi kommunista indulóban: „Éhhalálra ítélt ez a rend.” Pasolini műfajtárába ezúttal a burleszk is bekerül: Stracci eladja a (Laura Betti játszotta) díva kutyusát, az így szerzett pénzzel gyorsított felvételben rohan árkon-bokron át, hogy végre élelemhez jusson. Juhnyájat kerget szét, keresztet vet egy út menti oltárnál, elfut négy távgyalogló mellett, megveszi egy árus összes túróját, mégpedig pattogós ritmusban. A képsort a „Sempre libera” kíséri Verdi Traviatájából, de nem énekhangon, hanem billentyűs átiratban – és ugyancsak gyorsítva! Sokat nevetünk A túró láttán, hogy aztán a végén elszoruljon a szívünk.

Pasolini első két filmje a neorealizmus örökségét viszi tovább, ám látás- és ábrázolásmódjában alaposan meghaladva, megújítva azt. Itt, ebben az opusban – és innentől kezdve – pedig még inkább eltávolodik ettől a tradíciótól. Nem mintha ezentúl jobb filmeket készítene, nála nincs ilyen, hiszen a Csóró és a Mamma Róma a legjobbjai közé tartoznak. Az előbbi nagyon erős debütálás. A Csóróban egy sajátos hangú, saját világú, „amatőr” voltából stílust építő rendező áll előttünk (akárcsak bemutatkozó nagyjátékfilmjében, az 1960-as Kifulladásigban Godard). Nem is fejlődésnek nevezném azt, amilyen módon Pasolini előrehalad alkotói útján, legfeljebb változásnak, ami az ő esetében egyfajta „megszüntetve megőrzést” jelent. Ez a bizonyos út A túrótól kezdve kétfelé ágazik, és a RoGoPaG-epizódban mindkét irány csírái fellelhetők. Az egyik elágazás megmarad a mában, eleinte a külvárosban, később a nagypolgárság közegében. E filmek tónusa groteszk, szatirikus, az abszurdhoz, olykor a szürrealizmushoz közelít, helyet kap benne a brechties elidegenítés és tanmese. Többek között ide tartozik A Föld a Holdról nézve (La terra vista dalla luna) – A boszorkányok (Le streghe, 1967) című szkeccsfilm egyik darabja – mellett két dichotóm mű, a Madarak és ragadozó madarak és a Disznóól kortársi történetszála. A másik ág a történelembe, a mítoszba vezet, de Pasolini „álneorealizmusából”, a mából, a perifériák hétköznapjaiból nő ki. Így formálja tovább a művész csak rá jellemző stilizált dokumentarizmusát. A Máté evangéliuma (Il vangelo secondo Matteo), az Ödipusz király, a Médea (1969) képezik ezt a csoportot, kiegészülve „Az élet trilógiájával” (Dekameron, Canterbury mesék, Az Ezeregyéjszaka virága). Az életművet (kényszerűen) lezáró Salò, vagy Szodoma 120 napja (Salò o Le 120 giornate di Sodoma, 1975) nem más, mint a társadalmi remény- és távlatvesztés pokla, kívül esik minden osztályozáson.

A túrót egyes jellegzetességei egyedülállóvá teszik a Pasolini-oeuvre-ben. Ez az egyetlen játékfilmje, mely a mozgókép készítéséről is szól. Cselekménye forgatáson játszódik, s a szatíra éle nem kíméli a mű létrehozásának folyamatát, körülményeit, a stábtagokat, sőt magát a Rendezőt sem. Egy boltossegéd külsejű és intellektusú újságíró interjút készít a Jézus-film Rendezőjével, aki csak négy kérdésére hajlandó felelni. A Direktor válaszaiból és viselkedéséből egy flegma, gúnyos, önhitt, provokatív marxista alakja bontakozik ki, így ez sokkal inkább önkarikatúra, mint önarckép Pasolini részéről. Ezt igazolja a színészválasztás is. A Rendező szerepét Orson Welles játssza, aki egyrészt maga is jelentős filmalkotó, másrészt viszont merőben más alkatú, mint Pasolini. Welles tiszteletet parancsolóan nagydarab, magas, korpulens férfi, míg Pasolini sovány, szívós-inas, izmos voltában is szinte törékenynek látszik. Ha igazi önportrét keresünk, akkor 1971-ig kell várnunk: a Dekameron Festőjét majd maga Pasolini formálja meg.

Azért A túró néhány vonatkozásban feltétlenül tekinthető önvallomásnak. A művész a külváros közegében szerzett élményeit, korábbi forgatási tapasztalatait beleszövi ebbe az alkotásába. Az teszi ezt lehetővé, hogy első két filmjét Róma külterületein, eredeti helyszíneken vette fel, akárcsak most a RoGoPaG-epizódot. Élet és mű, élet és film egymásra hatásának, egybejátszásának különleges példájával állunk itt szemben. A túróban a forgatási terepen körös-körül csapatostul ácsorognak, üldögélnek, szórakoznak a környékbeli – tehát (lumpen)proletár, paraszti hátterű – nézelődők, szinte kizárólag fiúk, fiatal férfiak. Közülük kerülnek ki a statiszták, sőt a stábbeli munkások egy része is. Ez így látható a filmben, de pontosan így volt a valóságban is, amikor Pasolini a Csórót és a Mamma Rómát készítette. Összefoglaló darab ez tehát, szintézise egy pályaszakasznak, egyben kiindulópontja egy újnak. A filmnézők számára érzékelhető művészi fordulat mellett magánéleti fordulatot is felszikráztat a költő-rendező jósorsa, s ez szoros összefüggésben van filmmel, valósággal, forgatással, eredeti helyszínnel. A film utánozza az életet, az élet a filmet. Ugyanis A túróban látható forgatást is le kell forgatni, a benne lévő bámészkodókat is (külső) bámészkodók bámulják. Köztük egy aznap éppen munkáját kerülő, véletlenül a csődületbe keveredett asztalossegéd, egy 14 éves, göndör hajú, mókás arcú fiú, egy Rómába áttelepült calabriai parasztcsalád ötödik gyermeke, egy külvárosi barakklakó: Ninetto Davoli. A rendező és majdani színésze, életének majdani társa itt, ekkor és ekképp ismerkednek meg. Pasolini két év múlva apró szerepet oszt Davolira a Máté evangéliumában, újabb másfél esztendő elteltével már főszerepet (mégpedig Olaszország egyik legjelentősebb, legnépszerűbb komikusa, Totò oldalán, a Madarak és ragadozó madarakban). Elválaszthatatlanok lesznek. És Ninettót mestere, a való életből vászonra vitt alakként ezután – kettő kivételével – minden játékfilmjében szerepelteti. Davoli így emlékszik vissza Pasolinire: „Mi egy test, egy lélek voltunk. Ez a kapcsolat mindkettőnknek meghatározó volt. Nekem egy személyben volt barátom, bátyám, apám, anyám: az életemet jelentette.” Másutt: „Pier Paolo, akit én ismertem és szerettem, kíméletlenül őszinte, szenvedélyes, erős, bátor, művelt, előrelátó személyiség volt. Nem lehetett megvenni, lekenyerezni. Semmiben nem ismert megalkuvást.”

Memento mori

 A túróban forgatás zajlik a külvárosi lankákon. A filmbéli filmben Jézus kálváriájának helyszíne ez, a háttérben azonban Pasolini egy másik kálváriát is felfedez és fókuszba hoz, egy reálisabbat, „anyagibbat”: az éhező Stracciét (Mario Cipriani). Lássuk, mi mindennek színtere még a beépítetlen rét a rendező első „két és fél” mozgóképében. Étkezésé, szórakozásé, játéké, szerelemé, verekedésé, prostitúcióé. Az életé. És persze a halálé is. Kiemelendő, hogy mindhárom mű végén meghal az egyik főhős. Csóró vállát már akkor a halál nyomja, mikor először szemünk elé kerül. Többször megkísérti a Kaszást, valósággal játszik vele, előre meg is álmodja a saját temetését. Accattonét a szerelem jó útra térítené, képtelen rá. Bűnös élete visszahúzza. Elemel egy motort, azzal menekül a rendőrök elől. Az utcán végzi holtan. Mamma Róma fia, Ettore elmeséli Brunának: gyerekkorában néhányszor – anélkül, hogy akkor tudott volna róla – közel járt a halálhoz, volt tüdőgyulladása, mellhártyagyulladása, sokat kellett kórházban lennie. Mamma Róma mindhiába ad neki zsebpénzt, ösztönzi tanulásra, munkára, a kamasz úgy szerez dohányt, hogy anyjától csór lemezeket. Aztán kórházi lopáson érik, így kerül börtönbe. Lázas betegen, priccshez kötözve szenved ki. Egy forgatási szünetben, amint teheti, Stracci már szalad is az Acqua Santa egy barlangjába, ahová a rengeteg túrót rejtette, és elkezdi tömni magába. Lassanként érkeznek hozzá a statiszták, stábtagok, és röhögve szemlélik a „Stracci-show”-t. Egész lakomát cipelnek elé, görögdinnyét, spagettit, húsokat, szőlőt, ő pedig – gyorsított felvételben, a Dies irae dallamától kísérve – csak habzsol-habzsol, és ügyet sem vet nézőközönsége hahotájára. Aztán keresztre feszítve, a próbán még nagy nehezen el tudja mondani szövegét, balra tekint, felfelé, Jézusra: „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljősz a te országodban!” A felvétel során viszont már hasztalan szólongatja az asszisztens, Giovanni Stracci a keresztfán leheli ki a lelkét. A Rendező rövid gyászbeszéddel reagál: „Szegény Stracci! Megkrepált. Másképp nem tudott emlékeztetni rá, hogy ő is él.” Kis János jut az eszembe, a zsellér, Móricz Zsigmond Tragédia című, 1909-es novellájának főhőse, akinek életében mindenről le kellett mondania, s nem érdekelte más, csak az evés. Mégis egyetlenegyszer lakott csak jól: a saját esküvőjén. Midőn a módos gazda, akinek dolgozott, a vén Sarudy meghívta az aratókat a lánya lakodalmába, elhatározta, kieszi a vagyonából az öreget. Kis János egy zugban „két óra hosszáig, megállás, pihenés nélkül” falt, nem számítván arra, hogy gyomra nem szokott a zsíros, tartalmas ételekhez. Egyszer csak képtelen volt lenyelni egy húsdarabot, és belehalt az evésbe. „Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.”

A „nemzeti nyomor” (hogy József Attilát is ideidézzem) nem néz nyelvet, se országhatárt, se korszakot. A szövőlány is „cukros ételekről / álmodik, nem tud kartelekről.” Csóró és cimborái is sokat éheznek, egyikük viccből egy virágba harap bele. Nagyokat nevetnek, Accattone gúnnyal kérdezi: „Mi az éhség? Rossz szokás. Ha gyerekkorunkban nem szoktatnának minket az evésre…” Kisvártatva mély csendben, áhítattal hallgatják a spagetti rotyogását a vízben, és merednek a gőzölgő fazékra. „A nyomor lényegéből fakadóan mindig epikus; a nyomorultak, a szegények, a lumpenproletárok lelkileg bizonyos értelemben mindig tiszták…” – vallja Pasolini. (És ezt nem teszi érvénytelenné az sem, hogy „Az élet trilógiája” után, a Salò előtt súlyosan csalatkozik ebbéli reményeiben.) Az ő szegényábrázolásának egyik arca a heves kapitalizmusellenesség, a másik egyfajta szakralitás. Amikor a jobb lator megkéri Jézust, hogy emlékezzen meg róla, ha országába tér, Lukács evangéliuma szerint ő ekképpen válaszol: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” A forgatás egyik szünetében – a Rendező utasításának megfelelően – a földre fektetett keresztekhez rögzítve hagyják a megfeszítetteket. A Megváltó jobb oldalán lévő lator, a jó lator, azaz Stracci és a Jézust megformáló színész beszélgetnek. Stracci: „Micsoda Krisztus vagy te! Nincs jogom morgolódni?” A színész: „Tégy, ahogy jólesik. De én nem viszlek a mennyei királyságba.” A Csóró, a Mamma Róma és A túró hemzsegnek a dialógusoktól, melyek azt jelzik: Pasolini nemcsak megmutatta, hanem szinte magáévá is tette az alsóbb olasz néprétegek familiáris, naiv, meghitt, gúnyolódó viszonyulását a (katolikus) valláshoz, a szentséghez. A temérdek példa közül most csak két újabbra szorítkozom. Csóró így fejezi be gonosz vitáját Stellával: „Madonna, tégy szentté, vezekeltem már!” A másik: Stracci ételt kunyerál a szenteket alakító statisztáktól: „Szentek, megettétek az utolsó vacsorát? Szegény, éhező ember vagyok.” Egyikük replikája: „Fogd be a szád, vagy kiközösítelek.” E megjelenítés olyannyira blaszfémiának hathat, hogy Pasolinit 1963-ban perbe fogják államvallás meggyalázása miatt, s a RoGoPaG kópiáit a bemutató napján elkobozzák. Bár a film vetítését később (apró változtatások után) engedélyezik, A túró író-rendezőjét négyhavi felfüggesztett börtönre ítélik. Államhatalomtól, bíróságtól nem várható el, hogy művészi-esztétikai – sajnos gyakran még az sem, hogy etikai – kérdésekben tisztán lásson. Nem csoda hát, ha nem ismerik fel, hogy a kommunista, homoszexuális Pasolini profán és szent, bűn és bűnhődés vizsgálatával, a megnyomorítottak (legalább) művészeten belüli felemelésével – aminek egyik eszköze például a magasztos zenék alkalmazása e művekben – mennyire közel jutott a jézusi tanításokhoz.

Mártírok

Bizonyíték erre A túró epizódját követő Máté evangéliuma is, melyet alkotója ugyanabból az anyagból gyúrt, mint a „külvárosi” filmeket. Jézus Krisztus eme szavakkal szól benne a sokasághoz: „Mert a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Accattonét egy hídnál éri a baleset. A holt Csóróra tolvajtársa vet keresztet – bilincsbe vert kézzel. Noha Pasolini tiltakozik a vélekedés ellen, hogy hatott volna rá, a börtönágyhoz (halálos ágyához) kötözött, durva sorsú serdülő, Ettore képi beállításában lehetetlen nem Mantegna festményére, A halott Krisztusra (1478) eszmélni. A Jézust alakító színészt nem látjuk A túró utolsó képein. Ő nyilván életben marad, ám a kínoktól gyötört Stracci valóban „megkrepál” a kereszten.

Bár Csóróra az utcán sújt le a halál, Ettoréra a börtönben, és csak Straccira a kültelki réteken, azért ők mindhárman ennek a közegnek a gyermekei. Pasolini római mezőin egyszerre van jelen természet és civilizáció, ősi és modern. A szelíd dombokat fű, fa, gyom uralja, de sok helyütt éktelenkedik szemét, és a háttérben majd’ mindig ott fehérlenek, szürkéllenek a II. világháború után épített (vagy az 1960-as években még épülő) lakótelepek. Imitt-amott pedig ókori romok vigyázzák a tájat. Köztes tér ez, senki földje. Szabályozatlan, vad világ, de nekik, a kitaszítottaknak ismerős. Ez szülte őket, és ez is pusztítja el. Otthonosan mozognak benne, hisz itt csellengenek, bunyóznak, szeretnek, kefélnek, élik az életüket, amíg lehet. Másfajta kirekesztettként Pasolini is otthonosan mozog benne, ezért tudja hitelesen ábrázolni. Ismeri kevésbé urbánus változatát Casarsa vidékéről, ahol gyakran csatangolt, nemegyszer fiúszerelem után. Róma külterületeit szintén megismerte, volt ott lakóhelye, egy idő után a Cittik is kalauzolták. Pasolini persze idegen itt is, ott is, mivelhogy se nem paraszt, se nem proletár (legfeljebb lélekben egy velük, ami nem kevés), hanem polgár, értelmiségi, művész. Viszont a társadalom lenti rétegeivel mindig megtalálta a hangot, visszaemlékezésekből is tudjuk, tanítványai szülei (friuli parasztcsaládok) tisztelték, szerették, akárcsak a római külvárosok népe. Számukra a rétek tiszteletbeli gyermeke volt ő, a „casarsai növendék”.

Ostia: Róma egykori kikötője, folyójának, a Teverének torkolatvidéke, ma tengerparti nyaralóhelye, egyik elővárosa. Ostia: Pasolini barátja, famulusa, később rendezőtársa, Sergio Citti 1970-es filmjének címe és 2005-ös halálának helyszíne. Ostia: a mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán, 1975. november 2-án itt gyilkolták meg brutális módon Pier Paolo Pasolinit. Fotókon, felvételeken látszik, hogy a hely, ahol a rémtett megtörtént – közel a tengerhez és a Teveréhez –, Pasolini első filmjeinek fő színterét idézi. Még kietlenebb, még lepusztultabb, köves-sáros, de voltaképpen az. (Ma park van a helyén, benne emlékművel, melyet 2016-ban neofasiszta és homofób szimbólumokkal gyaláztak meg.) A Pasolini kocsijával menekülő feltételezett tettest hamarosan elfogják. A 17 éves és máris börtönviselt fiúprostituált, Giuseppe Pelosi bevallja, hogy ő ölte meg a művészt. A rendőrség számos kételyt, ellentmondást, bizonyítékot nem vesz figyelembe. A fiatalkorút egyedüli gyilkosnak kiáltják ki, és 9 évre ítélik, szabadulása után még többször kerül börtönbe. 2005-ben Pelosi megváltoztatja vallomását, azt állítja, ártatlan, és csak családja védelmében vállalta magára a bűntényt, miután az igazi elkövetők megfenyegették. Új nyomozás indul, igazolódni látszik a „több tettes” teóriája, de az eljárást bizonyítékok hiányában lezárják. Pelosi 2017-ben meghal.

Giuseppe Pelosi Guidoniából való (Setteville, ahol élt, Guidonia elővárosa), Róma környékéről. Mamma Róma Guidoniában neveltette fiát, és a 16 éves Ettore még halálos priccsén is oda vágyott vissza. Pelosi annyira a félparaszti-lumpenproletár közeg szülötte, hogy lehetne akár Pasolini-filmszereplő is. De hogy embert ölt volna? Talán inkább csaléteknek használták. Az író-rendező társai – Laura Betti, Sergio Citti, Bernardo Bertolucci többek között – biztosak benne, hogy barátjuk (társadalomkritikus magatartása és aktivitása okán) politikai gyilkosság áldozata lett. Magam Bertolucci magyarázatát vélem a legmeggyőzőbbnek. Ő kizártnak tartja, hogy ezt a mészárlást egyetlen fiú követte volna el (ráadásul Pelosi ruháján nem volt vér). Azt valószínűsíti, hogy miután a hatóságok, a sajtó hosszú éveken és több mint 30 peren át, rendszeresen „morális lincselésnek” vetette alá Pasolinit, pederasztának, deviánsnak, felforgatónak, bűnözőnek nevezve őt, egy – esetleg neofasiszta – csoport kötelességének érezte, hogy elégtételt vegyen rajta és elnémítsa, valósággal kivégezze.

„Ostobaságnak tartom az erőszak minden formáját, a mai napig érvényesnek találom Krisztus harci módszerét, amely ma Gandhié: az erőszakmentességet, a szelídséget, a meggyőzést, évek óta ismétlem ezt, és most egy szörnyűséges valaki vagy valami elítél engem fegyveres rablásért?” Pasolini újságcikkében arra utal, hogy 1961-ben egy benzinkutas megrágalmazta és feljelentette. 20 napi szabadságvesztéssel büntetik, és csak 1965-ben mentik fel, őt, akinek kegyetlensége kizárólag gondolkodói és művészi igazmondásában nyilvánult meg. 1981-ben Philo Bregstein holland rendező készített egy izgalmas dokumentumfilmet Pasoliniről, melynek ez a címe: Aki megmondja az igazságot, annak meg kell halnia.

Jézus azt ígéri a jobb latornak, hogy magával viszi a mennyeknek országába, a Jézust alakító színész pedig közli Straccival, hogy ne számítson erre. Vajon oda jutott Stracci, vagy sem? A 100 esztendeje született, több mint 46 éve meggyilkolt Pier Paolo Pasolini kérdései, művészete, élete és halála nem hagynak nyugodni minket ma sem.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 04-09. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15265

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -