Magyar MűhelyFriss HúsKitaposott ösvényekKránicz Bence
A magyar rövidfilmek magabiztos
kisrealizmusa mögött idén ritkán érződött a kísérletezés vágya, inkább a
megfelelési kényszer tűnt fel.
A Friss Hús előbb volt fontos
fesztivál, mint professzionális, mára viszont profi is lett. Teltházas
vetítések, társprogramok (pitchfórum, beszélgetések, filmkritikusi verseny),
bulik kísérik. Rövidfilmes nagyüzem, hivatkozási pont. „Át tudtuk formálni a
fiatal filmkészítők bioritmusát” – mondta a Filmhu-nak adott interjúban Deák
Dániel fesztiváligazgató, és ez kétségtelenül így van, bár hozzátehetnénk, hogy
a Magyar Filmhét nem kifejezetten erős konkurencia.
Ahogy a fesztivál egészét, úgy
a magyar kisjátékfilmek többségét is professzionálisnak láttam. Kevés intézmény
támogatja a rövidfilmeseket, de azok működnek: SZFE-s diploma- és diploma utáni
filmek, animációk a MOME-ról és a Metropolitan Egyetemről, számos munka a
Médiatanács támogatásával. A rövidfilmben kevés pénz van, de a Friss Hús
válogatása alapján egy kevés pénz azért van benne. Technikailag egyik film sem
volt igénytelen vagy amatőr. És bár a rövidfilm hagyományosan a fiatalok
terepe, jólesett látni, hogy Szirmai Márton még mindig rendületlenül képviseli
ezt a filmformát (most a remek Szerepzavarral),
és Lengyel Balázs (Hármasban) vagy
Simonyi Balázs (Banality) egészestés
filmek után tértek vissza a rövidekhez.
A professzionalizálódás
számlájára írható talán, vagy az alkotók leterheltségére, feszített munkatempójára,
nem tudom, de mindeközben a kisjátékfilm igazi lehetősége, a kísérletezés
mintha eltűnt volna a rendezők ambíciói közül. A Friss Húson vetített filmek
derékhada a magabiztosan kezelt kisrealista formát követte, egymást érték a
kézikamerával rögzített magánéleti kamaradrámák, de kevés olyan filmet láttam,
amely kilépett volna a szabályos elbeszélő struktúrákból vagy a natúr
fényhasználatra épülő – meglehet, tetszetős – képek közül. Ha valamiért, hát
azért lehetett értékelni Nagy Lili Élesztő
című filmjét, mert a vidám dada, a lakótelepi szürrealizmus regisztereit hozta
játékba a nagymenő reklámfotósnak mondott, egyébként egy alkoholista
lapszerkesztő benyomását keltő főhős történetében. És bár az Élesztő modoros, idegesítő, széteső film
– az egyetlen, amelyet a filmkritikusi versenyen úgy igazán gyűlölni tudott egy
jelentkező –, mégis más asszociációkat keltett, markánsan másképp fogalmazott,
mint a többi. Váratlanul Dr. Horváth Putyi jutott eszembe az Élesztőt nézve, és megörültem ennek a
névnek.
Ugyancsak mertek kísérletezni
az animációs rendezők. Buda Flóra Anna Entropiája
feminista szellemiségű posztapokaliptikus túlélőtörténet, Tóth Luca Lidérc ura a „normális”, elfogadott
testábrázolások kifordításával mesél egy érzelmi függésen alapuló, egyenlőtlen
kapcsolatról, Horesnyi Máté pedig groteszk epizódokat sorjáz a Jean-Jacques
Sempé rajzi világát idéző, a címében talán mégis inkább Tatira utaló Jacques tombolása elégikus
burleszkjében. Az animációs alkotók bátran nyúltak a trashrajzfilm látványvilágához
(Balogh Fábián: Our House) és a
Kovásznai Riportréját felelevenítő
doku-animáció formájához is (Ács Zsuzsanna: Betti).
Felnőttjelmezek
Az élőszereplős filmek alkotói
viszont nem tűntek felszabadultnak. Mintha nyomasztotta volna őket a felelősség
terhe – egy sikeres kisjátékfilm sikeres nagyjátékfilmes pályázatot hozhat? –,
és az alkotói szorongásokat történeteikbe is átplántálták. De az is lehet, hogy
generációs kérdésről van szó. Minden esetre több filmben is a felnőtté válás, a
felelősségvállalás, a stabil párkapcsolat életben tartása volt a tét. A főhősök
pedig jobbára képtelennek bizonyultak arra, hogy biztonságot nyújtsanak a másik
félnek, mert a saját vágyaikkal, belső szükségleteikkel sincsenek tisztában.
Dudás Balázs egy bántalmazó kapcsolatról mesélt a Két csíkban és egy olyan férfi (fiú) hősről, akiről nehéz
eldönteni, gonoszságból vagy meggondolatlanságból hiteti el labilis
barátnőjével, hogy babát vár. A mai fiatal színészek egyik legjobbja, Vilmányi
Benett gyerekes dacot, megbocsátható csintalanságot visz a szerepbe, szinte
feledtetve, milyen visszataszítóan viselkedik a figurája.
A Rozgonyiné és a Balansz
rendezői, Szeleczki Rozália, illetve Csata Hanna ugyancsak a felelősségvállalás
elől menekülő vagy a partnerükkel egómeccseket folytató hősöket mutattak be, hiteles,
esendő női karaktereket. De mindkét alkotó megelégedett azzal, hogy felvázolja
a hősnők lelkivilágát és legfontosabb viszonyait. Kíváncsi lettem volna, a
főalakok hogyan lépnek túl konfliktusos helyzetükön, de már vége is lett a
filmeknek, nem történt valódi dráma; elindult, majd megrekedt a történet.
Tehetséges rendezők keltettek hiányérzetet. Kellemes meglepetést okozott
viszont Sipos Bence filmje, a Fel az
úton, aztán jobbra, amely egy fiatal lány éjszakai kalandját meséli el a
barátnője nagynénjével, aki lánypótlékot, sőt villanásnyi időre talán szeretőt
is lát a hősnőben. A felrajzolt viszonyok szokatlansága és gazdagsága tette
emlékezetessé Siposnak az ELTE filmkészítő gyakorlatáról hozott munkáját, meg a
játékos, olykor boszorkányhorrorokat idéző stílusa.
A családi-párkapcsolati
kamaradrámák között külön kategóriát képeztek az apatörténetek, amelyek egyszer
sem fordultak ugyan apamelodrámába, az érzelmi hatásuk mégis jóval erősebb
volt, mint a távolságtartó szerelmi (anti)drámáké. A kisrealista formát Fazekas
Máté Bence filmje, az Apám szíve
képviselte, amely egy helyszínen, kevés eszközzel is érzékenyen szövi meg a
link apa és a szeretetéhes kamaszfiú történetét. Trill Zsolt sokadik
apaszerepében is gyarló, élhetetlen figurát játszik, akinek mégis, már megint
bizalmat szavazunk – ezt a típust Trill nem típusként, hanem mindig
egyéniségként tudja megmutatni. Szirmai Márton inkább szatírává karikírozta az
apjának megfelelni vágyó, folyton álruhába bújó színész történetét a Szerepzavarban, de annak érzelmi magját
érintetlenül hagyta, abban nincs helye a gúnynak. Borbás Dávid A buszsofőréből pedig arra a jelenetre
emlékszem, amikor a főhős kisfiú megöleli az ÁVH-s tisztet, akinek éppen
elkotyogta az apja búvóhelyét – sejti, hogy nem lett volna szabad beszélnie, de
kétségbeesetten vágyott egy apafigurára. Szomorú, igazi, súlyos pillanat.
Társadalmi célú hirdetések
Szándékaik szerint szomorú,
igazi és súlyos történeteket mutattak be a kisfilmek másik jól felismerhető
vonulatának alkotói is. Ebbe a trendbe a szélesebb társadalmi kontextusba
ágyazódó, egyéni válsághelyzetekről tudósító filmek tartoznak. Ám kevés
rendezőnek sikerült egyszerre izgalmassá tennie a személyes történetet és
árnyaltan bemutatni azt a közeget, amely szükségszerűen hívja elő, termeli a
privát szorongásokat. A Friss Hús fődíját elnyert Jövő szerdán-t például alig tudtam többnek látni didaktikus
tanmesénél. Molvay Norbert filmjében az abortuszra készülő hősnőt határozottan
próbálja eltéríteni szándékától a magzatpárti kórházi alkalmazott. A
csattanóban megtudjuk, hogy az elbizonytalanodó lányt megerőszakolták, ezért
vetetné el a gyerekét. Kiszámított és lusta rendezői megoldásnak éreztem, hogy
a lány kifordul a kórházból, és azzal a lendülettel megy is a rendőrőrsre. Talán
túl kerek is a történet, a „kíméletlen” valóságábrázolás közben éppen az egyéni
sors szabálytalansága, vagyis a „valóság” nem tud átszüremleni a filmen.
Hasonlóan didaktikus és
leegyszerűsítő szemlélete miatt éreztem hatástalannak a Banalityt (Simonyit az egysnittes forma jobban érdekelhette az
ábrázolt terrorcselekménynél), az embercsempészes Idegen hangokat és a kiskamasz-nyomorban vájkáló A Mentort. Csoma Sándor Castingja és Füzes Dániel Szokásjoga mutatta meg, hogy igenis ki
lehet lépni a társadalmi célú hirdetések uniformisából, és úgy tudnak igazán
megrendítőek lenni a marginalizált rétegekről szóló híradások, ha erős
személyes történet áll a középpontjukban. Csoma egy pornófilm-producer karmai
közé kerülő lányról, Füzes egy indulatkezelési problémákkal küzdő (van
másmilyen?) focihuligánról készített figyelmes, átgondolt filmet, bizonyítva,
hogy úgy is lehet profinak lenni, ha az alkotó empátiával, nem pedig
távolságtartással kezeli a témáját.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
