DVD

Federico Fellini válogatás

Gelencsér Gábor

Az édes élet (La dolce vita) – olasz–francia, 1960. Szereplők: Marcello Mastroianni, Anita Ekberg, Anouk Aimée. 167 perc.

A nők városa (La città delle donne) – olasz–francia, 1980. Szereplők: Marcello Mastroianni, Anna Prucnal. 133 perc.

A Hold hangja (La voce della luna) – olasz–francia, 1990. Szereplők: Roberto Benigni, Paolo Villaggio. 115 perc.

Forgalmazó: Etalon Film.

Az Etalon Film fontos lépést tett Fellini filmjeinek teljes körű DVD-kiadása felé: a már korábban megjelent Az édes élet mellé felkerülhet a polcra A nők városa és A Hold hangja is. Így az első „fél” film, az Alberto Lattuadával közösen jegyzett A varieté fényei, valamint a rendező sajátos „szerzői dokumentarizmusát” képviselő Bohócok és Interjú, továbbá az egész estésekkel egyenrangú újabb „felek” (a Szerelem a városban című szkeccsfilmben a Házasságközvetítő iroda, a Boccaccio 70-ben a Doktor Antonio megkísértése) kivételével (a Különleges történetek című szkeccs, benne Fellinitől a Tobby Dammittal, szintén megjelent nálunk) az életmű legjelentősebb darabjai elérhetők a hazai cinephilek számára. Tizenöt és fél film a három és féllel szemben – nem rossz arány.

Jelen válogatásnak tehát elsősorban a hiánypótlás a célja, mindazonáltal az összeállítás egyfajta keresztmetszetet nyújt a Maestro stílusának alakulásáról. A három film történetesen egy-egy évtized élén áll – de nem ezért jelölnek ki új irányt a pályán.

Az 1960-as Az édes élet Fellini modernista korszakának nyitánya. A korábbi munkák még a neorealizmus vonzásköréhez tartoznak, amelytől majd Az édes életet közvetlenül megelőző Országúton és Cabiria éjszakái fog eltávolodni egyfajta „spirituális neorealizmus” felé. Az édes életben a szegénység neorealista közegét a polgári világ dekadenciájának egyszerre vonzó és taszító televénye váltja fel, a realista ábrázolásmódból ki-kilépő, egyre erőteljesebb stilizáció pedig átveszi a formaszervező szerepet, s inkább a realista megoldásokat érezzük „vendégnek” a film stilizált közegében. Fellini a Trevi-kútnál és a Via Venetón forgatja legendás képsorait, ám ezek a helyszínek egyre kevésbé valóságosak (a Via Veneto egyes jelenetei ráadásul már díszletben készülnek), jóval inkább mitikusak, egy rendezői látomás motívumai. S ugyanígy az olasz jóléti hatvanas évek világának és az elidegenedés elvont filozófiai fogalmának mezsgyéjén egyensúlyoz „korunk hőseként” a Marcello Mastroianni alakította kiégett újságíró, hogy aztán végképp elmerüljön az édes élet bús világában. A 8 és ½ ugyanezt a gondolatot viszi tovább – immár a modernista tudatfilm teljes vértezetében, ahogy Mastroianni alteregó karaktere is Az édes életben fogalmazódik meg először, hogy aztán a 8 és ½-ben teljesedjen ki, s majd folytatódjon A nők városában és lezáródjon a Ginger és Fredben, mintegy keretbe foglalva az életmű modernista szakaszát.

Fellini „klasszikus” modernizmusa már a hatvanas évek közepétől ornamens formát ölt (Júlia és a szellemek), s ez – valamint az önéletrajzi szerzőiség előtérbe kerülése a Rómában és az Amarcordban – határozza meg a hetvenes évek filmjeit egészen a Casanováig. Az újabb váltást a Zenekari próba allegorikus fogalmazásmódja jelzi, s ezt a szerényebb, eredetileg a tévének készült, mindössze 70 perces vállalkozást követi a grandiózus A nők városa, amelyben Fellini visszatér a kortársi jelenbe, miközben nem adja fel, sőt fokozza addigi munkáinak látomásos jellegét. Mindehhez a korábbi munkáiban is fellelhető jungiánus ember- és világkép nyújtja az alapot; ebben téblábol ezúttal mitológiatanárként a Mastroianni alakította alteregó-főhős. A nők városa igazi kihívása – és egyúttal problémája – a hétköznapi életvilág mitologikussá formálása. Casanova esetében ez könnyebb feladat volt a hős múltidejűsége miatt, most azonban Snàporaz hol közönséges vonaton utazik egy démoni nőstény társaságában (s persze nyilvánvaló erotikus utalásként robog be a sötét alagútba), hol gigantikussá stilizált női bokszmérkőzés szemtanúja. Ha nem alkot is ezúttal koherens egységet e film világa, kétségtelenül lenyűgöző képekben tanúskodik egy páratlan vizuális fantáziájú rendező nagyszabású művészetéről. S ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a filmből nem a történetre (ha van egyáltalán), hanem a képekre mint önmagukban álló epizódokra emlékezünk (mint amilyen a beszélő nevű Katzone doktor házának folyosója a meghódított nők végtelen – és hangosított – portréival).

Az 1990-es A Hold hangja a három évvel később elhunyt rendező utolsó filmje lett. Valóban érzünk benne valamiféle hattyúdalszerű melankóliát: összefoglalást és búcsút. Fellini ismét mitikussá stilizált benső tájain, archetipikus alakjai között bolyong. Új alteregója (akit ezúttal Roberto Benigni alakít) viszont már nem elidegenedett a világtól, nem szorong a nőktől, hanem épp ellenkezőleg, keresi a kapcsolatot mindennel és mindenkivel – de leginkább a szeretettel és a szerelemmel; míg régi alakmása (akit most Paolo Villaggio formál meg) rezignált visszafogottsággal kíséri bolondos társát boldogságkereső útján. S hogy mindez inkább már a Hold hangja… – nos, úgy tűnik, Fellini ekkor sem feledkezett el arról, hogy a Földön él(t).

Extrák: Nincsenek.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 61-61. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13917

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -