Tényképek

Az amerikai űrprogramok filmen

Rakétával az Új Vadnyugatra

Benke Attila

A világűr meghódításának amerikai álma a vadnyugat mítoszát leváltó közösségformáló erő, melyet Hollywood is népszerűsít.

A moziban az ember már a huszadik század elején a Holdra lépett Georges Méliès Jules Verne és H. G. Wells sci-fijei (Utazás a Holdba, Emberek a Holdban) alapján készült Utazás a Holdba (1902) című klasszikusában és Fritz Lang Thea von Harbou azonos című regényének adaptációjában, A Hold asszonyában (1929). Technológiai áttörésekre (például a sci-fikhez a filmtrükkök és speciális effektusok, az űrutazáshoz a folyékony hajtóanyagú rakéták és a kozmikus veszélyek ellen védő űrruhák kifejlesztésére) volt szükség, hogy a filmes stábok és a NASA űrprogramjainak szakemberei megvalósítsák Verne és Wells vízióit. Persze a játék- és dokumentumfilmek is ideológiai konstrukciók, ezért a Holdra-szállás szkeptikusai a nagy eseményt bemutató Lábnyomok a Holdon: az Apollo 11 (1969) felvételeit máig fikcióknak tartják. Stanley Kubrick Ragyogásának (1980) rejtett jelentéseiről szól A 237-es szoba (2012), melyben megjelenik a népszerű összeesküvés-elmélet, miszerint Neil Armstrong, Buzz Aldrin és Mike Collins nem a Földet kísérő égitesten jártak, hanem egy Kubrick által berendezett filmstúdió díszletei között hangzott el Armstrong híres, Amerika számára az űrverseny aranyérmét jelentő mondata, a „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek”.

*

„Amerika sem nem álom, sem nem realitás, hanem hiperrealitás. Hiperrealitás, mert utópia, ami a kezdetektől úgy működött, mintha már megvalósult volna.” – jellemezte Jean Baudrillard a kozmosz bűvöletében élő „űrhideg Ameriká”-t. Egy felmérés szerint az amerikai társadalom nagy része bízik a NASA-ban és a világűrt „új vadnyugat”-ként (new frontier) definiáló elnökökben, a lakosságnak alig 6%-a kételkedik a Holdra-szállásban. Bár Frederick Jackson Turner történész már az 1890-es évek végén a nyugati határvidék (frontier) eltűnéséről beszélt, a hatvanas évekig többek között a hódítási és szabadságvágyat szimbolizáló régi vadnyugat mítosza volt az amerikai nemzeti identitás alapja. „Akár keressük, akár nem, az új határvidék már felbukkant a horizonton. Itt várnak ránk a tudomány és az űr feltérképzetlen területei, a háború és a béke megoldatlan problémái, a közöny és az előítélet ismeretlen bugyrai, a szegénység és a túltermelés kínzó kérdései.” – foglalta össze az új vadnyugat-ideológia lényegét John F. Kennedy elnök 1960-as beszédében. Ám a hatvanas évek külföldi és belföldi történései (a dicstelen vietnami háború, merényletek, tüntetések, politikai hazugságok) a frontier mítoszát, az erre épülő retorikát, így a nemzeti identitást is meggyengítették. Amerika a Földön megbukott, ezért szükség volt a társadalmat a földi problémáktól eltávolító, felfedezésre váró végtelen űrre. Többek között emiatt váltotta le a hetvenes években a westernt a sci-fi, melynek űrutazós alműfajában az Egyesült Államok és a Szovjetunió által felfedezett új határvidék rejtélyeit kutatják. Az űrprogramokkal foglalkozó amerikai játék- és dokumentumfilmek pedig sokszor alig különböznek a témába vágó sci-fiktől (2001: Űrodüsszeia, 1968, Űrkaland, 1969, Az Európa-rejtély, 2013, Mentőexpedíció, 2015), mert ugyanúgy az amerikai nemzet egységét szimbolizáló új vadnyugat megvalósuló utópiáját mutatják be.

Verne és Wernher

Az űrsiklókról szóló 1985-ös rövidfilm, a Megvalósult álom címében hordozza Baudrillard az amerikai és az orosz űrprogramokat egyaránt jellemző fogalmát. Mint arról Walt Disney híres ismeretterjesztő tévésorozatának, a Disneyland-nek több epizódja is tudósít, Robert H. Goddard amerikai, Konsztantyin Ciolkovszkij orosz és Hermann Oberth német rakétatudósok az ötvenes-hatvanas évek amerikai-szovjet űrversenyét döntő módon befolyásoló tudományos kutatásait Jules Verne és H. G. Wells már említett regényei inspirálták. Az 1955-ös Ember az űrben és Az ember és a Hold című epizódok sztárvendége Oberth tanítványa, az űrprogramok kulcsfigurája, hadifogolyból a NASA egyik elsőszámú kutatójává előléptetett német rakétatudós, Wernher von Braun az „űr határvidék” (space frontier) fogalmának bevezetésével és a technika csodáinak (űrrakéták, űrállomás) bemutatásával igyekszik az embereket a westernfilmek rég eltűnt prérije helyett a végtelen űrre kondicionálni. Emellett humoros animációs és élőszereplős filmbetétek elevenítik fel a múlt világűrrel kapcsolatos babonáit, komikus találmányait, és megálmodják a Holdra-szállást is. Az ismeretterjesztő részek és a fikciós betétek azt hangsúlyozzák, hogy a múlt meséi a közeljövőben a tudomány segítségével valósággá válhatnak, és nem mellesleg Amerika legyőzheti a szovjeteket, ha az új vadnyugat vakmerő szakemberei a westernek honfoglalóihoz hasonlóan az ellentéteket (például von Braun náci múltját) félretéve összefognak a közös cél elérése érdekében.

Az űrversenyben 1969-ig a szovjetek vezettek. Éppen ezért alakult ki az amerikaiak kollektív félelme, hogy az Egyesült Államok asztronautáit megelőzik a Holdon a szovjet kozmonauták. Az oroszok már 1957-ben fellőtték az első műholdat (Szputnyik-1), melyet egy évvel később követett az amerikai Explorer-1. 1961-ben Jurij Gagarin első emberként jutott ki az űrbe, az amerikai Alan Shepard második lett. German Tyitov ugyanebben az évben 25 óra alatt többször megkerülte a Földet. John Glenn 1962-ben technikai problémák miatt nem tudta megdönteni Tyitov rekordját. A személyzet nélküli szovjet Luna-9 1966-ban landolt a Holdon, az amerikai Apollo-8 1968-ban három fővel már holdkörüli pályára állt. Az Apollo-11 sikeres misszióját megelőlegező Irány a Hold!-ban (1950), a von Braun életútját feldolgozó Wernher von Braunban (1960) és az űr-Föld határt, a Kármán-vonalat ostromló tesztpilóták fontos kísérleteit bemutató X-15-ben (1961) is az űrversennyel kapcsolatos kollektív félelem a legfontosabb felhajtóerő a rakéták üzemanyaga mellett.

A Wernher von Braun különösen érdekes az új határvidék-mítosz szempontjából. A német-amerikai koprodukcióban a német tudós kezdettől szemben áll a nácikkal (valójában a náci párt tagja volt), és mint arra a film alternatív címe (A csillagokra célzok) is utal, a politikát megvető fiktív von Braunnak gyerekkori álma, hogy később megépített rakétáival (a Londonra is kilőtt V-2 és utóda, az Apollo-11-et meghajtó Saturn V) meghódítsa a világűrt. A tudós pályafutásában az elrendelt sors (manifest destiny) amerikai eszménye tükröződik. Miként Amerika sorsa meghódítani a préri után a végtelent is, úgy Wernher von Braun és peenemündei kutatócsapata számára az amerikaivá válás egyet jelent a csillagok elérésével. Turner szerint vadnyugati utazásuk során az európai pioníroknak lassan kialakult amerikai identitása. A hontalanná vált von Braun is új önazonosságra és hazára lel, ahogy rakétái egyre közelebb kerülnek az új határvidékhez.

Miután a Sas leszállt

„A Sas leszállt” – jelentette Neil Armstrong a houstoni központnak 1969. július 20-án, mikor az Apollo-11 Sas nevű holdkompja sikeresen landolt a Holdon. És bár Armstrong és Richard Nixon elnök kozmikus telefonbeszélgetésükben az emberiség nagy ugrásaként értékelték a történelmi pillanatot, mindketten hangsúlyozták, hogy Amerika számára hatalmas dicsőség a nemzeti zászló Holdba tűzése. Mint azt a Holdséta egy (1970) című dokumentumfilm is bemutatja, az Apollo-11 visszatérő legénységét az egész világ ünnepelte, és az egykori Apollo-asztronauták egy későbbi dokuban, A Hold árnyékában (2007) úgy emlékeznek vissza küldetéseikre, mint amelyek reményt és új önbizalmat adtak az amerikai társadalomnak Vietnam, a politikai gyilkosságok és a radikalizálódó polgárjogi mozgalmak korában. Az Apollo-13 (1995), a nagysikerű HBO-sorozat, A végtelen szerelmesei – Az Apolló-program (1998) 1968 című epizódja és Damien Chazelle legújabb filmje, Az első ember (2018) is párhuzamba állítják a hatvanas évek nemzeti identitást megrendítő eseményeit az Egyesült Államokat fellelkesítő űrutazásokkal. Tombol a vietnami háború, zajlanak az utcai tüntetések, a társadalom egyre elégedetlenebb a NASA-val, ám ezek a földi problémák mind jelentéktelenné válnak az Apollo-8 holdkörüli útjához, Armstrong történelmi lépéséhez vagy az űrben balesetet szenvedett Apollo-13 „sikeres kudarc”-ához (a NASA így értékelte a csapat szerencsés hazatérését) képest. Az Apollo-13-ban a Tom Hanks által eljátszott Jim Lovell kamaszlánya, Barbara éppen lázadó hippikorszakát éli, így édesapja küldetése sem érdekli. Miközben Lovell és civakodó társai a katasztrófát követően megtanulnak egy csapatként működni, az űrhajós lánya az űrközvetítéseket nézve megért valamit szülője a hatvanas évek „bomlasztó” nézeteinél magasabb rendű küldetéséből. A kezdetben kirívó ruhákat viselő, duzzogó Barbara a film végén már visszafogott öltözetben, örömkönnyekkel üdvözli a Földre visszatérő édesapját.

Az 1969-es Holdra-szállás után készült játékfilmekben (Az igazak, 1983, Apollo-13, Októberi égbolt, 1999, Holdrakéta – Az Apollo 11 repülése, 2009, A számolás joga, 2016) és dokumentumfilmekben (Holdséta egy, Az űrfilm, 1979, Az egész emberiségért, 1989, A Hold árnyékában, Harc az űrért, 2016) a világűr még erősebb identitásformáló és közösségteremtő erő, mivel az új határvidéken elért sikerek Amerikát ismét az emberiség úttörőjévé avatták. Az igazakban a cowboyokra emlékeztető tesztpilóta, Chuck Yaeger a napsütötte, izzó pusztából lovagol be a repülőtérre, ahol az „új hátas”, a rakétameghajtású X-1 gépmadár várja a férfit, hogy együtt lépjék át a hangsebességet, és érjék el a new frontier határát, a Kármán-vonalat. Az Októberi égboltban a leendő NASA-mérnök, Homer Hickam kamaszkorában egy isten háta mögötti bányavárosban álmodozik az ég meghódításáról, és a szovjetek riasztó sikerei sarkallják a fiút az első rakétakísérletekre. A film szimbolikus alapkonfliktusa az űr felé törekvő fiatal tudósjelölt és a nap mint nap a sötét szénbányába alászálló édesapja között feszül. Habár a bánya és az űr is sötét és barátságtalan hely, a haladást már nem a vadnyugat mítosza szerint akár aranyat is rejtő tárna, hanem a rakétával elérhető, az embernek új hazát ígérő világűr szimbolizálja.

A filmek mellett az elnöki beszédek (Kennedy, Nixon, Ronald Reagan, George W. Bush, Barack Obama és Donald Trump űrretorikája) is bizonyítják, hogy a tudományos megalapozottság ellenére az űrprogram máig hatalom és identitás kérdése, ami miatt a NASA vezetősége sok kritikát kap. Az Apollo-1 1967-es, az Apollo-13 1970-es, a Challenger űrsikló 1986-os és a Columbia űrrepülő 2003-as katasztrófái miatt a bírálók az űr meghódítását sürgető vezetőket teszik felelőssé. Kevés amerikai film dolgozza fel ezeket a tragédiákat, és jellemzően azok is inkább részterületekre koncentrálnak (Houston, van egy problémánk, 1974, Challenger, 1990, A Challenger, 2013), nem az ideológia által befolyásolt űrprogram rendszerszintű problémáját elemzik. Ezt jellemzően inkább a Holdra-szállás valódiságát megkérdőjelező dokumentumfilmek (Csak egy papírhold volt? 1997, Egy furcsa dolog történt a holdút közben, 2001, A 237-es szoba), vagy társadalomkritikus sci-fik (a technikai hibáktól hemzsegő, embertelen fiktív Holdra-szállást bemutató Visszaszámlálás, 1969, vagy az elképzelt marsi küldetés meghamisítását elmesélő Földi űrutazás, 1978) teszik meg. Az igazak a perifériára szorított tehetséges Chuckkal szemben komikus és inkompetens pilótákként ábrázolja a Mercury-program hét hősét (köztük Alan Shepardot és John Glennt), akik öntörvényűségük miatt konfliktusba kerülnek a NASA fejeseivel. Ám ez a krízisektől nem mentes, de sikeres űrutazások dicsőségét nem kisebbíti. A számolás joga rámutat az ötvenes-hatvanas évek szegregációjának abszurditására: az űrprogramban kulcsszerepet játszó színes bőrű női matematikusok (Katherine Johnson, Dorothy Vaughan, Mary Jackson) az afro-amerikaiak elkülönítését legitimáló szabályok (például a feketék számára kialakított, az irodájuktól irreálisan messzire helyezett mosdók) miatt alacsonyabb rendűnek számítanak az űrközpontban. Azonban Theodore Melfi történelmi drámájában a végkifejletre a széttagolt csapat összekovácsolódik a közös cél elérséért, és a fekete tudósokat végül ugyanúgy nemzeti hősökként ünneplik, mint fehér, férfi társaikat (Shepard, Glenn, Armstrong). Az első emberben pedig Neil Armstrongot kislánya halála mellett társai végzetes balesetei és a hatvanas évek belföldi és külföldi konfliktusai is nyomasztják. Bár Damien Chazelle az asztronauta családi életének és történelmi küldetésének feszültségére alapozza az ismert történetet, a higgadt, kiváló pilóta és mérnök Armstrongot ezek a krízisek csak motiválják, hogy tipikus jég hátán is megélő pionírként beteljesítse az új amerikai álmot. Akár Az igazakban a Mercury-pilóták űrutazásait követően, Az első emberben a Holdra-szállás után megidézett archív felvételeken és fiktív jelenetekben a világ összes népe Amerika új dicsőségét zengi. De a holdséta gyógyír az űrhajós családi válságára is, hiszen a férfi rákban meghalt kislányának karkötőjét a túlvilágot szimbolizáló égitest egyik kráterébe dobja.

*

„Az amerikai karakter lényege, hogy új horizontokat fedezzen fel, és meghódítson új határvidékeket. […] Ezúttal többet fogunk tenni annál, hogy elhelyezünk egy zászlót, és lábnyomokat hagyunk hátra. Hosszútávú jelenlét a célunk, így kiterjesztjük a gazdaságot, és felépítjük a Mars-misszió alapjait” – hirdette meg Barack Obama után Donald Trump is 2018 nyarán a Hold-kolónia tervét, a Mars-küldetést és az űrvédelmi programot. Ugyanakkor az elnök mintegy önmagának ellentmondva kritizálta Az első embert, amiért annak holdi szekvenciájában az Armstrongék által kitűzött amerikai zászló csupán a háttérben látható, annak elhelyezése, vagyis a tulajdonképpeni hódítás pillanata nincs benne a filmben. „Úgy tűnik, mintha szégyellnék Amerikának ezt az érdemét, ami szerintem borzalmas. Ha Neil Armstrongra és a Holdra-szállásra gondolunk, akkor az amerikai zászló is eszünkbe jut.” – vélekedett Trump Az első ember „hibájáról”. Pedig Chazelle történelmi drámája nem Amerika-ellenes, hanem ugyanolyan patrióta űrhajós film mint a Lábnyomok a Holdon, Az egész emberiségért, Az igazak vagy az Apollo-13. Bár Az első ember óvatosan utal arra, hogy Armstrong Hold-sétájának kudarca esetén fiai apa nélkül nőnek fel, nem foglalkozik a Gemini- és Apollo-küldetések politikai okokból elkövetett hibáival, ezeket elnézi a fontos közös cél, a szovjetek legyőzése érdekében. Így Donald Trump nyilatkozata is bizonyítja, hogy az Egyesült Államok vezetői számára Amerika Holdra vagy Marsra jutása leginkább azért fontos, mert a szimbolikus közös küldetés, a végtelen űr meghódításának bűvöletében a társadalomnak erős marad a hite az összetartozás és az amerikai kivételesség eszményében, főleg ha a nemzetiszín zászlót ott tudhatja az új határvidék valamelyik égitestén.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/12 30-34. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13897

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -