Kritika

Hitler kontra Picasso; Kim Dzsongil bemutatja

Adj király katonát!

Barotányi Zoltán

A diktátorok sajátos műélvezetében párban jár műgyűjtés és képrombolás.

A műértő diktátor szeme éles, keze pedig enyves: ha nem elég, amije van, elveszi a másét.

A 20. századi diktátorokat és különböző színezetű és minőségű rezsimjeik megértésén dolgozó történészek rendre csodálkozással elegyes szörnyülködéssel szemlélik az a szelektív sznobériát, ami gyakorta áthatja e rendszerek vezetőit. A festőből lett és festészetért élő-haló Führer és kancellár, a modern művészetért lelkesülő Duce, a klasszikus zenei közvetítéseken csüngő Generalisszimusz, de még a színészfejedelemmel parolázó Nemzetvezető is az érem ugyanazon oldalán feszít hősiesnek és artisztikusnak szánt pózban. A művészekkel azonban sok gond van: néha a világtörténelmi pálya rossz térfelén játszanak, műveiket pedig „méltatlanok” tartják kapzsi karmaikban. Ilyen körülmények között a kiválasztottak kénytelenek erőnek erejével megszerezni a világ „őket illető” kultúrjavait – ebből a szempontból mindegy, hogy modern Dzsingisz kánként hordatják halomba mindazt, ami hódításaik nyomán az ölükbe pottyant, vagy erőszakkal verbuválnak, mint a régi idők csalárd toborzói.

Kínos ecsetvonások

A 20. század legnagyobb műkincsrablói alighanem a nácik voltak – jelentős teljesítmény ez, elvégre szó szerint a nyomukban járva hamarosan egy másik gigantikus hadi- és államgépezet is végigrabolta Európa keleti felét. Mindez már sok évtizedes tankönyvi közhely, főként mert a győztes szövetségesek már a nürnbergi perek során vádpontként szerepeltették az elrabolt műkincsek ügyét. Claudio Poli olasz dokumentarista Hitler kontra Picasso című filmje (A művészet templomai című ismeretterjesztő filmsorozat 10. része) nem is pusztán azt a mechanizmust tárgyalja, ahogy a náci hatalmasságok megszerzik, amit akarnak, de a háború utáni restitúció hosszú és bonyodalmas útját is. A film számos, egymással összefonódó, ám másfél óra alatt egyenként is alig kitárgyalható témát jár körül – az egyik a klasszikus művészetek iránt rajongó és azt Németországban újrateremteni kívánó sznob náci vezetők története. A két főkolompos, Hitler és Göring testvériesen elosztotta egymás között a kényszerrel és zsarolással megszerzett klasszikus piktúrákat: az érzéki aktok és a vadászjelenetek Göringnek jutottak, a csendéletek és a vidéki bukolikus idillt sugárzó képek pedig a Führer ihlették. Mindehhez nélkülözhetetlen szereplőként lép elő a műtárgykereskedő, műkritikus, műértő szakemberek köre, akik többnyire remek ízlésű és kellően gátlástalan beszerzőként a náci műkincséhség kiszolgálói voltak. És persze saját zsebre is dolgoztak, aminek megértéséhez a film feleleveníti a náci korszak sajátos és igencsak hangzatos antimodernizmusát. A nácik szemében a 20. századi újító törekvések, különös tekintettel a modern festészetre pusztán (Joseph Goebbels-t a magas kultúrára amúgy magasról tevő, művészettörténész végzettségű főpropagandistát idézve) felesleges és kártékony „kultúrbolsevista szemétnek” számítottak. A német múzeumoktól elkobzott modernista művek legjavát intő ellenpéldaként nagyszabású tárlaton mutatták be a nagyközönségnek: az 1937 július 19-én Münchenben, a Haus der Kunst-ban nyílt meg az Elfajzott művészet (Entartete Kunst) című kiállítás, amit hatalmas tömeg látogatott meg. A gyakorlatilag törvényen kívül helyezett műalkotásokból pénzt is akartak csinálni – ekkor lépett be a képbe a dokumentumfilm egyik tikos főszereplője, a művészettörténész, műkereskedő és -gyűjtő Hildebrand Gurlitt. Ő egyszerre volt a kényszerrel, áron alul, néha ingyen megszerzett klasszikus festmények beszerzője és az „elfajzott művek” értékesítésére kirendelt díler, akinek náci megrendelői azt is elnézték, hogy negyedrészben maga is zsidó. Bár a film erre nem tér ki, de az einstandolt javak tisztázatlan jogi helyzete nem tette egyszerűvé az értékesítésüket, mivel elsőre nem igazán tolongtak a vevők, Gurlitt és munkatársai szokatlanul durva marketingeszközhöz nyúltak: 1939 március 20-án 1004 festményt és szobrot, valamint 3825 vízfestményt, rajzot és nyomatot vetettek máglyára a berlini tűzoltóság udvarán. A kirívóan barbár tett megtette kellő hatását – a nagy múzeumok és a ledöbbent művészetrajongók és műgyűjtők tömött pénztárcával érkeztek és tömegével vásároltak a művekből. És ez már nem csak a náci német állam, hanem Gurlitt és bűntársai (a filmben is megidézett Karl Buchholz, Ferdinand Moeller and Bernhard Boehmer) zsebét is gazdagította, ráadásul csupán sejtéseink lehetnek arról, hány műalkotás maradhatott saját széfjeikben, raktáraikban! A film egyik apropóját is egy közelmúltbeli eset adja: Gurlitt már idős fia, a súlyos diszpozofóbiás, mániákus gyűjtögető Hildebrand adóvitába keveredett a bajor hatóságokkal, akik 2012-ben 121 bekeretezett és 1285 úgy nagyjából rendezetlenül összehányt, habár jórészt sértetlen művet koboztak el a leszármazott müncheni lakásából. A meglepetést nem csupán ez okozta, habár Monet, Renoir, Matisse, Chagall, Otto Dix vagy Max Liebermann műveinek előkerülése önmagában is az volna – a gyűjteményben bizony számos, a nácik által is nagy becsben tartott klasszikus festő képe is ott lapult. Látnivaló, hogy Gurlitt, akire többek között a Linzbe tervezett reprezentatív Führermuseum feltöltését bízták, e tekintetben is saját kapura játszott: a gondosan jegelt gyűjtemény értékesítésében alighanem csak viszonylag korai és váratlan halála gátolta meg (1956-ban vesztette életét autóbalesetben). Kétségtelen, hogy a film drámai vonulatát a drága kollekciójuktól ígéretekkel, fenyegetésekkel, sokszor az életükért cserébe megfosztott zsidó származású műgyűjtők örököseinek, hozzátartozóinak visszaemlékezései adják. Aki engedett, és vízumért, meg némi csekély ellenérték ellenében átadta gyűjteményét, az elmenekülhetett – más kérdés, hogy a történetben fontos szerepet kapó Jacques Goudstikker holland gyűjtő egy banális baleset miatt már nem érhette meg, hogy szabad földre léphessen. Akik viszont menteni próbálták a kollekciójukat, azok könnyen lágerben végezhették. A film azért igyekszik követni a leszármazottak – így például a Goudstikker-család – jogi harcát is: most már nem a nácik, hanem a tőlük visszaszerzett javakat saját tulajdonaként kezelő holland állam ellen. Poli közepesen alapos filmje remekül illik majd a történeti tévécsatornák repertoárjába, eközben számos témát azért kibontatlanul hagy, mint például a náci sznobériát kihasználó és őket lehúzó hamisítók ügyét. Vagy azon német művészek esetét, akik modernistából, expresszionistából lettek nemzetiszocreál művésszé, ezért egy időben akár a „jó németek” és az „elfajzottak” reprezentatív kiállításán is megjelenhettek, mint az utóbb Törökországba menekülő Rudolf Belling, vagy a festéstől is eltiltott Emil Nolde.    

Picasso viszont a filmcímen kívül csupán egyetlen anekdota kedvéért idéztetik meg, amikor a neves festménye, a Guernica szerzőségét firtató kérdésre úgy válaszol a náci tisztnek: ez a maguk műve!

Szóljatok a köpcösnek!

A turbósztálinista- maoista-kimirszenista Észak-Korea (bocsánat: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) régóta a világ borzongásának tárgya: napjainkban éppen kezdő atomhatalomként rémisztgeti a nagyvilágot. A családi uralom alá került ország pedig mintha a világirodalom nagy Bildungsromanjainak paródiáját adná elő, véres szappanoperaként. Robert Cannan és Ross Adam brit dokumentaristák 2016-os filmje, Kim Dzsongil bemutatja (The Lovers And The Despot) éppen a filmrajongó Kedves vezető (Kim Dzsongil) abszurd kalandját rekonstruálja, jelentős részben az egyik érintett vallomásai alapján. Az apja (Kim Ir Szen, azaz Kim I) életében második számú vezetőként fungáló Kim II álma az észak-koreai filmművészet modernizálása volt, ezért 1978-ban elraboltatta a dekadens imperialista dél-koreai filmipar két élő klasszikusát, a filmrendező-producert (Sin Szangok) és az ország egyik első számú színésznő-filmdíváját (Cshö Unhi) – az egymástól elhidegült, majd a rabságban egymásra találó házaspárt. Egyikük megtöréséhez három év szigorított börtön kellett, a másiknál megtette a szelíd noszogatás és a gyorsan belátott kilátástalanság. A wannabe filmcézár elvi irányítása alatt azután sorra készültek a „remekművek”, amelyekkel Észak-Korea filmgyártása végre kiléphetett a nemzetközi filmfesztiválokra. A dokumentumfilm jelentős erénye, hogy sűrűn idéz a Sin-Cshö házaspár dél- és észak-koreai filmjeiből is, utóbbiak közül mai szemmel nézve kétségtelenül a Pulgaszari című alkotás a leginkább maradandó. Ebben a koreai néphit saját fémevő óriás szörnyét sikerült az antifeudális osztályharc szolgálatába állítani, habár a forradalom dinamikája később a kissé öntörvényű metálrajongó társutas ellen fordul. A kommunista godzillafilm akaratlan bája az idők során a trashfilmrajongók újabb és újabb generációit hódította meg, ám a kultúrpápa Kim II bánatára két protezsáltja nem készített több filmet neki, hiszen 1986-ban Bécsen keresztül leléptek Amerikába. Kim II idővel hatalomra került, majd 17 évnyi rémuralom nyomán ő is átlépett az árnyékvilágba, nem kevésbé rettenetes fia és utóda, Kim Dzsongun (Kim III) a filmművészet helyett inkább az atomprogrammal foglalkozik, átmeneti társaságként pedig beérte az ex-kosaras (filmekben is feltűnő) Dennis Rodmannel. Nem tudjuk, lesz-e még lejjebb is ebben a sztoriban, ám a sokat szenvedett észak-koreaiakon ez már aligha segít.

Hitler kontra Picasso (Hitler contro Picasso e gli altri) – olasz dokumentumfilm, 2018. Rendezte: Claudio Poli. Írta: Didi Gnocchi, Sabina Fedeli, Arianna Marelli. Zene: Remo Anzovino. Narrátor: Toni Servillo. Gyártó: 3D Produzioni / Nexo Digital Forgalmazó: Pannonia Entertainment. Feliratos. 94 perc.

Kim Dzsongil bemutatja (The Lovers And The Despot) – brit dokumentumfilm, 2016. Rendezte és írta: Ross Adam – Robert Cannan. Kép: Back Yoon-seuk, Kyu Park-byung, Ric Clark. Zene: Nathan Halper. Gyártó: Documentary Company / Hellflower Film/ Tigerlily. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 98 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/07 52-54. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13718

Cikk értékelése:

szavazat: 1 átlag: 1