KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/március
POSTA
• Bakos Gergely: Tisztelt Szerkesztőség! De trinitatum
MAGYAR MŰHELY
• Váradi Júlia: Magyar útifilm Beszélgetés Bereményi Gézával

• Bikácsy Gergely: A mérőón Álom a fényről
• Lajta Gábor: A festő és a fa
• Bóna László: Az égi ügynök Twin Peaks-misztérium
• György Péter: Lynch-hangulat Tűz, jöjj velem!
• Kömlődi Ferenc: Indusztriális mozi Radirfej
• Gelencsér Gábor: Kafka macskája Pavel Juráček
• Molnár Gál Péter: A demokratizált tragika Griffith és Karády
• Kozma György: Éljük az életünket Udo Kier
MÉDIA
• Almási Miklós: A kultúra alapzaja: a spot Videóklip–reklám
ANIMÁCIÓ
• Szemadám György: Tiszta képek Kecskeméti animáció
• Antal István: Tíz deka halhatatlanság Várnai Györgyről
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Bolondok, előre! Mannheim
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Wilheim Meister nem küld képeslapot Lakatlan ember
• Hirsch Tibor: Atya, Fiú, Mozgókép A világ végéig
• Ardai Zoltán: Mulat a közép Férjek és feleségek
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Sose halunk meg
• Székely Gabriella: Szerelem
• Turcsányi Sándor: Drakula
• Sneé Péter: Félelembe zárva
• Fáber András: Fracasse kapitány
• Hegyi Gyula: Szerelmi bűntények
• Koltai Ágnes: London megöl engem
• Sárközi Dezső: Lorenzo olaja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Lakatlan ember

Wilheim Meister nem küld képeslapot

Turcsányi Sándor

A lakatlan ember nem azt jelenti, hogy az emberben nem lakik senki, hisz önmaga lakik önmagában = aki hisz, abban Isten –, tehát lakott. A lakatlan ember az, aki nem lakik sehol... – mondja a remete a hősnek, a mediterrán szigetvilág egyik lakatlan (legalábbis nem túl sűrűn lakott) szigetének lakója, magyarázat, még inkább magyarázkodás helyett Klöpfler Tibor Lakatlan ember című filmjének végén. Menjen tehát szépen haza. Lakni. Csak úgy válhatik lakottá, ha lakó lesz. Nem tudni, menynyire elégíti ki az érdeklődőt ez az okfejtés, hiszen a film pár búcsúszó után végetér. Ehelyt az érdeklődő a kifejezés hőst és nézőjét egyaránt takarja, mert a film elején – a főszereplő születési éve (1963) körüli filmhíradó-részletek alatt – úgy értesültünk a narrátorhangú narrátortól, hogy a kérdés, melyre a remete eképpen válaszolt, már régóta felvetődött: „Tizenhét éves korában merült fel először, hogy ő nem valóságos személy.” Azaz Fővárosi Tárnást évek óta foglalkoztatja, nézőjének pedig így indul a mozi. ‘

Klöpfler Tibor filmje lassú izgalmak között kezdődik: Az éjszakai fővárost látjuk, s valaki – egy hang, hadar kiderül, kié – bizonyos Johann Sebastian korokon átívelő nagyságát dicséri, szavait imigyen fejezte be:”... lehunyva csöndesen két nagy látó szemem”. Az izgalom itt ébred, ugyanis a város megett halványan föltűnik a hang gazdája, s mit csinál: épp lehunyja két nagy látó szemét. Ez a, csak látszólag sutának ható gesztus (rendezői gesztus) üzenet. Hadüzenet. Közlés kép és szöveg, látvány és narráció viszonyáról. Halk és alig látható, esetleg csak másodszorra észrevehető (nincs második lehetőség, s most körültekintve, első alkalom is csak nehézkesen adódhatik) figyelmeztetés. Hadüzenet, természetesen, s ennek belátásához elég az a tudás, amellyel a moziba beültünk – még az is, ami a főcímből kiderül. Klöpfler Tibornak, kit eddig a Céllövölde és a Szoba kiáltással operatőreként ismertünk, a Balázs Béla Stúdióval forgatott első nagyjátékfilmjét látjuk. Innentől logikus, hogy a háború a varráció területén zajlik. Erre köröz már évek, sőt évtizedek óta minden, kicsit is más film. Hogyan lehetne valami jobbra fölcserélni az anekdotisztikus mozit? Az ígéret, az üzenet beváltása teremti meg a lassú izgalmat.

Harcában Klöpfler rögtön számos frontokat nyit. Először a főszereplőt halljuk: miután végére ért a szemhunyós tiszteletadásnak (alatta mi más, Bach halk zenéje) egyes szám első személyre vált, miközben a lakatlan szigetvilágban látható ő és a remete (mindketten csuhában). Majd következik a már említett narrátorhang, a híradó-részletek, benne – s már itt az elején szándékoltnak kell higgyük – megtévesztő célzatú pontatlanságok (midőn megtudtuk, hogy tán nem is valóságos személy ő, arról is értesülünk, 17 éves korában két rendőr tettlegesen bántalmazta hosszú hajáért. Született: 1963. (1980-ban a TASSZ jelentése szerint a legutolsó szibériai falucskában is kiment a divatból a hosszú haj). És ezután újbunkó zsargon. Míg a képen a szigetekhez nyilván közeleső szárazföld kikötői forgataga, vámolás, rakodás, „ez a két arc le van vajazva... elég jó?,” ahogyan manapság a honi maffiózó, szelídebben vállalkozó közlekedik nyelvünkben. Azután az apa (lassított fekete-fehérben, amolyan kék ember, most is szerel) és a fia eljátssza nekünk az ifjú Kreutznaer belépőjét a regényírás reggeléről. Igen, egy klasszikus lakatlanról esik filmszó, a derék Robinsonról. „Apám komoly és bölcs ember volt... egy reggel a szobájába hívott, hová köszvénye kötötte, és barátságos hangon... Engem a beszélgetés nagyon megindított...” Míg Lakatlan papa s fia: „Egy különös nyári délután az én különös faterom eképpen és így szólt hozzám. Jó atyám szavai szívemig hatoltak.” S ez még csak az első tíz (mondom, lassú) perc.

Szöveg és szép képek megborzongató viszonya csigázhatja a türelmes nézőt, előjátékaként egy nem kevésbé nehéz műveletnek. E viszony a zsöllyéből leginkább a képeslapokkal való foglalatoskodás technológiájára emlékeztet. Furcsa, első megközelítésben inkább a postára, mintsem a mozira tartozó kapcsolat alakul ki a filmkészítő és művének szemlélője között. Egy közbenső, kénytelen-kelletlen beiktatott akció szükségessége sarkallja a befogadót szokásától eltérő viselkedésre. Az anekdotázás helyett postai ügymenetbe bonyolódik. Mert ugyan hallani a szöveget és látni a képet a moziban egyszerre lehet, de akkora az eltolódás, más és más métaszintek jelennek meg, hogy a néző fordítani kénytelen. Tolmácsolni önmagának két eltérő nyelvváltozat között. Mint postája átvételekor, miután kigyönyörködte magát a szemnek szóló fotóban, meg kell fordítsa a kártyát, hogy elolvashassa a szöveget, megtudja a hírt.

Ilyenformán indul meg hát a képes levelezés az érintettek között. Időbe telő mulatság. S e ponton, minden rosszalló hangsúlyt nélkülözve, szót kell ejtenünk a filmnézés nehézségeiről. Alapvetően rokonszenves törekvés, fölrázó szándék, törődés diszlexiás korunk legyengült elméivel, ámde roppant kényes vállalkozás. Klöpfler halk szavú, pasztell filmje, ízlésbeli finomságainak köszönhetően, nagyobbrészt az emberi tűrőképesség határain belül marad. Azok között hullámzik.

Itt van mindjárt az ő hőse, Fővárosi Tamás. Minthogy illetlen módon már az elején a vége említődött, s rögtön utána a kezdet, fölösleges elárulni: a képeslapok egy fejlődésregény lapjai. Ám ahhoz, hogy a már emlegetett nézői tevékenység, az anzixkártyák gyorskezű forgatása, legalábbis ne tűnjék kínosnak, robotnak, valamilyen ponton közel kéne kerülnünk ehhez az emberhez. Uram bocsá’, éreznünk kellene valamit iránta. Lehetőséget kellene adjon nekünk. Tudjuk a nevét: nyilvánvalóan beszélő névről van szó. A gyengécske szóviccre kár az időt pazarolni, hiszen nem ez a fontos; ha csupán ez lenne a cél, nem kéne még Kazincbarcikáig sem utazni, hogy szellemesebbet találjunk. Az önmagában is ronda, képtelen és személytelen szó: főváros, esetünkben hajszálpontosan fedi a lényeget. Fővárosi, azaz lakatlan (de még mennyire). Fölrajzol egy általánosan szomorú, múlttalap képet. Csakhogy az egy fővárosi ország, ahol moziba járunk. Az utolsó, eldugott tanyán is fővárosi, múlttalap, rosszmúltú életekbe, botlani minduntalan. Így Általános Tamás, megismerve születésének, felcseperedésének ravaszkásan dokumentumszerű körülményeit, nem lép felénk. Pedig ha egyszer önmagát keresi, ez megnyitásnak sem lenne utolsó. Ő ott marad. Elmegy valami kisformátumi maffiózó fullajtárjaként Görögországba. Wilhelm Meister – pedig rá várunk, mikor lessük a postást – sajna, nem küld képeslapot. Persze mindén ember fontos akar lenni, viszont az időnk kevés. Mindezek után mégis azt kell mondanunk, hogy Fővárosi Tamás jófelé indul. Mindjárt az elején leszögezi: a mese kezdődhetne úgy, hogy volt egyszer egy ember, de úgy kell kezdődnie, hogy volt egyszer két ember. Bajtársa, régi kenyeres, még az óvodából, Békés Csaba. Szintén zenész. (Ezt Tamás mondja.) Trombitás és maffiózó (a másik régi barát) működnek Tamás körül. Röpke adalék a Lakatlan ember ezernyi rétegeiről: a gengszter ismerős arca régi történeteket idéz. A kornétás (a trombitához fenemód hasonlatos istrumentum) és a Keresztapa történetét a Gengszterek klubjából. Dúsan terített asztalok, azonos arcberendezés, hasonló vigyorok, váratlan lecsapás súlyos tárggyal – ha akarunk, egy gengszterfilmet is láthatunk.

Ez a trombitás egyszer csak, mer’ szar az élet, áramot vezet a fülébe. A beszédközpont sérült – mondja Margit. Láthatjuk családja körében, jó falatokkal rakott asztal körül, valami idegen nyelven hablatyol. Az ő nyelvén. A család nem ért egy szót sem, különben is, csak azért kerültek a filmbe, mert Margit jól főz. (A film szereplői feltűnően sokat hódolnak asztali élvezeteknek.) Ám a barát, Tamás lassanként megérti, és beszélni is megtanul Csabául. Romantikus fonal a jóreménység egy alsóbb fokára; a nézőnek néha a huszadik narrátor tolmácsolja kettejük ilyetén kommunikációját, megnyugtatásul: olyan nagy baj nem lehet, értik egymást. Hárman indulnak hát egy rémes viszony elmúltával. (Tamás, mikor már jó atyja szavai a szívéig értek, még utoljára elsuhan a legényegyletbe – a Szárnyas fejvadász óta az újmódi magyar filmekből annyira piszkosul ismert s unt lepuba; hatalmas hangár, üzemcsarnok, nyílt tüzek, motrok, bőrdzsekik, izzadságszag, kaszkadőrök meg minden, posztmodern film, ha magyar, képeslap – és fölszedi Emesét egy szebb élet reményében. A poétikusan bevezetett szerelem és az eddig fentebb stílben érző-mozgó Tamás az ódon villalakásból egyszerre a panelnyomor artikulálatlan metaszintjére téved. „Te, ez tök ciki, téged csak az a kurva tévé érdekel, velem nem is törőcc, maradjá’ má’, nézd inkább a tévét!) A harmadik a dús Margó. Keserves utak a szigetvilágban, végrehajtani a maffiózó parancsát, és megtalálni azt az oly szükséges valamit. Csaba megleli; s lelép az ő sorsa tovább, görög halász és a tenger. Margitunk pedig elvész. (Kis idő múlva ezt Klöpfler is észreveszi, és filmjének ezeregyedik síkján a hős egy nem létező tévé nem létező stábjának elárulja, Margit, köszöni, hazajött, sínen van.)

És a lakatlan ember eljut a remetéig. Az őrá várt, épp ilyen alakok szokták felkeresni, elmondja hát neki, amit már mi is tudunk. És Tamás elköszön a sosemvolt ország tévéseitől (is).

Utálom magam az ostoba közhelyért: Klöpfler Tibor első filmje, a Lakatlan ember, született elsőfilm. Tehetséges első film, annak minden bajával és örömével. Rendszerspecifikus, nemzetspecifikus, generáció- és helyzetspecifikus. És – ez már szinte kötelező – két legfontosabb bútordarabunk, a tévé és az asztal is megkapja benne a magáét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1212