KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/március
POSTA
• Bakos Gergely: Tisztelt Szerkesztőség! De trinitatum
MAGYAR MŰHELY
• Váradi Júlia: Magyar útifilm Beszélgetés Bereményi Gézával

• Bikácsy Gergely: A mérőón Álom a fényről
• Lajta Gábor: A festő és a fa
• Bóna László: Az égi ügynök Twin Peaks-misztérium
• György Péter: Lynch-hangulat Tűz, jöjj velem!
• Kömlődi Ferenc: Indusztriális mozi Radirfej
• Gelencsér Gábor: Kafka macskája Pavel Juráček
• Molnár Gál Péter: A demokratizált tragika Griffith és Karády
• Kozma György: Éljük az életünket Udo Kier
MÉDIA
• Almási Miklós: A kultúra alapzaja: a spot Videóklip–reklám
ANIMÁCIÓ
• Szemadám György: Tiszta képek Kecskeméti animáció
• Antal István: Tíz deka halhatatlanság Várnai Györgyről
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Bolondok, előre! Mannheim
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Wilheim Meister nem küld képeslapot Lakatlan ember
• Hirsch Tibor: Atya, Fiú, Mozgókép A világ végéig
• Ardai Zoltán: Mulat a közép Férjek és feleségek
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Sose halunk meg
• Székely Gabriella: Szerelem
• Turcsányi Sándor: Drakula
• Sneé Péter: Félelembe zárva
• Fáber András: Fracasse kapitány
• Hegyi Gyula: Szerelmi bűntények
• Koltai Ágnes: London megöl engem
• Sárközi Dezső: Lorenzo olaja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Radirfej

Indusztriális mozi

Kömlődi Ferenc

Közelkép: riadt tekintetű, hivatalnok-öltözékű, harmincas férfi, mesterségesen feltornyozott, égnek álló haj. Szemcsés, atomködre emlékeztető háttér. Meghatározhatatlan, tompa hangok, mechanikus mennydörgés, szélzúgás, majd minimalista zene. Nagytotál: esőáztatta, elhagyatott, megalopolisz-határvidéki ipari táj. Valami esik, valami zúg; nem tudjuk, hogy mi az, azt sem, hogy honnan jön, csak rettenetesen idegesít. A film antihőse, Henry, akiről a későbbiekben kiderül, hogy nyomdász, átbandukol-botorkál e tájon, hogy megpihenhessen nem kevésbé nyomorúságos otthon-odújában. Szomszédasszonya (Szép Lány a Folyosó Túloldalán) emlékezteti, hogy menyasszonya, Mary családi vacsorára várja. A képsorok peregnek, s a moziba betévedt néző unos-untalan ismétli a kérdés(eke)t: ki ez a frusztrált, tragikomikus figura? Hol is vagyunk tulajdonképpen: (rém)álomban vagy valamely időben és térben távoli valóságban? Tragikus közeljövőkép? Atomháború utáni vegetatív világ?

Moziba véletlenül betévedt nézőről beszéltem, ám állításom nem igaz; az Eraserheadet véletlenül senki nem nézheti meg. David Lynch 1976-ban (ötéves munka után) befejezett, s a következő évben bemutatott filmjét elsősorban éjszakai mozik tűzték műsorukra Észak-Amerika és Nyugat-Európa jelentősebb nagyvárosaiban. „Midnight movie”, mondják a beavatottak, vagy esetleg „cult movie”. E vonulat filmjeit egyfajta underground szubkultúrához szólnak, szélesebb körben ismeretlenek maradnak, a tömegízléstől távol állnak, leggyakrabban (miként Lynch filmje is) fekete-fehérek, tudatosan vállalják a filmtörténeti avantgárdé hagyományainak folytatását és/vagy megújítását. Több-kevesebb sikerrel. Az Eraserhead (Radírfej) a „midnight movie” egyik – pozitív értelemben vett – csúcspontja, ugyanúgy távol áll a Rocky Horror Picture Show hókuszpókuszaitól, mint ahogy az El Topo (A. Jodorowsky) gicscses álmisztikájától is.

Midnight movie-nk őse két felbecsülhetetlen jelentőségű (és kellően nem értékelt) film: míg a témaválasztást Tod Browning Freakse, addig az álomjelenetek világítástechnikáját Charles Laughton egyetlen rendezése The Night of the Hunter befolyásolta. (Tod Browning hatása Lynch második nagyjátékfilmjében Az elefántemberben még egyértelműbb. Tod Browningról annyit, hogy ő rendezte a napjainkban – Coppola jóvoltából – reneszánszukat élő Drakula-filmek ősét, halhatatlanná téve a magyar Lugosi Bélát, majd később a siker- és pénzorientált hollywoodi producerek még Orson Wellesnél is kíméletlenebbül „kivégezték”.)

De térjünk vissza „hősünk”, Henry Spencer „történetéhez”. Az idézőjelek szándékosak, némi túlzással az egész filmet idézőjelbe lehetne tenni: minden egyes akció, gesztus, elhangzott szó (rendkívül kevés a dialógus) teljesen viszonylagos, többsíkú értelmezésre ad alkalmat. Miként írjuk le a leírhatatlant? Számos freudista Eraserhead-értelmezés látott napvilágot. Némi útmutatást lelhetünk David Lynch szavaiban: „A film meghatározott logikát és pontos szabályokat követ. Egy jelentése mindenképpen van: az, amit önök adnak neki... Eltérő értelmezésekhez kulcsot adó nyitott mű. Számomra a szellem diadala az anyag fölött.”

Tehát Henry vacsorára hivatalos. Mary szülei a város másik végén, modern pokolképekre emlékeztető ipari negyedben laknak. A magányos Henry az est folyamán három családmodellel szembesül: fordított Canossa-járásának első stációja a legkevésbé barátságtalan (harapós kutya kölykeivel). A polgári társadalom családképe (már ami abból megmaradt) Mary közvetlen hozzátartozóinak bemutatásával tárul elénk: konyhában apatikus nyugalommal ücsörgő, a vacsorára ügyelő, (feltételezhetően) szenilis nagymama; félhülye, melankolikus, beteg apa; kellemetlen modorú (s külsejű), kíváncsiskodó anya és végül – szépnek egyáltalán nem nevezhető leányuk – Mary. A vacsora jelenti e második kör záróakkordját: a tányéron (felszolgált) baromfilábak mozgásba lendülnek (indusztriális haláltánc?), s vérre emlékeztető, meghatározhatatlan folyadék ömlik belőlük. Lynch kellő pszichológiai érzékenységgel készíti fel a nézőt az újabb borzalmakra. Hirtelen áramszünet: e félhomályban az anya drasztikus nyíltsággal faggatja Henryt: volt-e viszonya Maryvel? Henry visszautasítja a választ, majdnem tettlegességre kerül sor. Mary szétválasztja anyját és „jövendőbelijét”. Ezt követően az anya közli, hogy Mary koraszülött csecsemőnek adott életet, az apa valószínűleg Henry-Eraserhead. A kör bezárult: megismerkedhetünk az indusztriális világ futurisztikus családképével. Henry-Eraserhead utóda szörnyszülött, kihez képest „az Alien kis földije Shirley Temple-re emlékeztet.” (Gary Indiana, East Village Eye.) Földi alakot öltött lidércnyomás. Fej, melyet le kell radírozni – radírfej, mondja a cím.

A film hátralévő része (majdnem egy óra) a modern kor kisemberének szörny elleni lázadását ábrázolja. A szörny: mi magunk vagyunk. Nem válik szét bennünk a j ó és a rossz. Atya, fiú egylényegű.

Hazatérés: Henry, Mary, az örökösen (s roppant kellemetlenül) sírdogáló „újszülött”. (Lynch mind a mai napig nem árulta el, mely (trükk)technikával „hozták világra” a szörnyet). Mary nem bírja sokáig a sakálüvöltésre emlékeztető gyermeksírást, visszaköltözik szüleihez. Henry és az utód magukra maradnak. Logikus: e világban önmagunkkal csak önmagunk küzdhetünk meg. Henry először álmaiba menekül: felbukkan egy szebb világ ígérete, melyet a „Radiátor Lady” (aki e földön természetesen csak a fűtőtestben lakhat), és a Szép Lány a Folyosó Túloldalán jelképez. Radiátor Lady a reménység vakítóan fehér fényaurájában tűnik fel. Arca, naiv mosolya a sèvres-i porcelánfigurákra, meg a Ziegfeld-görlökre emlékeztet. Nem szép, de nem is csúnya: haja hidrogénfehér, mintha ő is aszteroida-ködből lépne elő. (Egész lényében, gesztusaiban a Twin Peaks álomjeleneteinek törpéjét előlegezi, tánca és a törpe mozgása is hasonlít.) A film ritka világos képsorait az ő j elenései adják, egyébként a félhomály és az éjszakai sötétség dominál. Az Eraserheadet tényleg éjfélkor kell nézni, amikor átlépünk az éjszakába (itt egy holdfogyatkozásos éjszakába), mely időtlen idők óta mítoszok táplálója és hordozója. Lynch most még demisztifikál (ellentétben a Kék bársonnyal kezdődő szériával): az éj itt ugyanolyan jelentéktelenül szürkésfekete (vagy talán méginkább az), mint a nappal.

A csecsemő megbetegszik, sírása minden elképzelhető tűréshatárt túllép. Henry reakciója: kényelmetlen ágyában befelé fordul. Odakintről a szünet nélkül zuhogó eső zaja, és valamiféle gépi zörejek „muzsikája” hallatszik.

Valaki kopog, Henry ajtót nyit, sötétség, majd közelkép a Szép Lányról, csak az arcot világítja meg a fény, a háttér éjsötét. „Itt tölthetem az éjszakát?” Lassú kameramozgással a szobát látjuk apró részletekben. David Lynch kedvelt fogása lesz: mikroszkopikus fixáció, közelkép egy, a felismerhetetlenségig felnagyított tárgyi formáról, majd gyors zoomoló kameramozgással elhelyezi a részletet az egészben. A lánnyal csókolózó Henryt látjuk. A lány tekintete a csecsemőre vetődik: szeméből iszonyat árad.

Újabb látomás: fényözön, alakú pódium középpontjában a Radiátor Lady harmincas évekre emlékeztető dalt énekel a paradicsomi boldogságról... A pódiumon kívüli világ természetesen éjfekete. Kozmikus pillanat: Henry a színpadra lép, Radiátor Lady a kezét nyújtja. Félelem jelei a férfi arcán, majd amikor (végre) a két kéz találkozik, az egész vásznat vakító fényesség árasztja el. Az álom véget ér, Radiátor Lady elengedi Henry kezét, legördül a függöny.

Henry feje elválasztódik törzsétől, majd a fekete-fehér kockás padlón gurul. (A Twin Peaks álomjeleneteinek padlója!) A játszma vége: a Szörny diadala. A csecsemő győzedelmeskedett, a fej leradíroztatott, és eltűnik a fekete folyadékban. Később egy gyerek megtalálja az utcán és eladja egy gyárnak. A kör bezárul, a film címe értelmet nyer: az üzemben radíros ceruzákat gyártanak.

Eddig az álmok és látomások. A valóság még borzalmasabb: a Szörny örökös jelenléte. Első stáció: megfutamodás. Önmagunk elől? A külvilág elől? Második stáció: Henry a lépcsőházban megpillantja szép szomszédnőjét, álmainak angyalát, természetesen egy másik férfi karjában. Bukott angyal: szexuális megaláztatás. Újabb elveszített éden, újabb ok a lázadásra. A modern Ember-Isten viszonyt ábrázolná a film? Harmadik stáció: Szent György diadala a Sárkány fölött. Henry a nagyollóval szétvágja a csecsemőt borító kötést, majd megmártja fegyverét Eraserhead-énjének másik felében. Diadal? Ha elfogadjuk David Lynch magyarázatát, akkor igen. Ezt látszik alátámasztani az utolsó kép: mennyországi fényözönben Henry átöleli a Radiátor Ladyt. Béke, boldogság. A szellem diadala az anyag fölött. Megtalált Grál, elnyert jutalom. Odüsszeusz hazatért.

Az Eraserhead alcíme: Labyrinth Man. Utalás a mindannyiunkat körülvevő világ bonyolultságára, a kiútkeresés ariadnéi bonyodalmaira. Magányos, bizarr, morbid alkotás, a 70-es évek Andalúziai kutyája, álmokat és hallucinációkat ábrázoló fekete poézis, s egyben kegyelemdöfés is az amerikai middle classnek. A békésen giccses zöldövezetet felváltotta az ipari táj. A floridai paradicsom Ruhr-vidékké változott.

E transzformáció legújabb darabja a lynchi életműben az Industrial Symphony No. 1. – The Dream of the Broken Hearted (1990) című meghatározhatatlan műfajú (videóklip? koncertfilm? fikció? videó-art? zenei tragédia? videó-operett?) alkotás, melyben (immáron színesben) újból az ismerős ipari környezet a színtere a rendkívül lírai, modern balettre emlékeztető jelenéssornak.

Az elefántember után Lynch stílust és témát váltott: Blue Velvet (Kék bársony), Wild at Heart (Veszett a világ), Twin Peaks – más gyökérről fakadó filmek.

Adalékként: Derek Jarman Az elefántembert tartja Lynch főművének, az Eraserhead szerinte kiforratlan remekmű. Sok ilyen elsőfilmes „kiforratlan remekművet”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/03 17-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1204