KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/június
KRÓNIKA
• Pošová Kateřina: Rudolf Hrušínský
MAGYAR FILM
• Margócsy István: Kinek a szemével? Sátántangó
• Esterházy Péter: Egy nagyszabású Sátántangó
• Kovács András Bálint: A falfelület is történet Beszélgetés Tarr Bélával és Hranitzky Ágnessel

• Eörsi István: Kitérő: Buñuel (2.) Időm Gombrowicz-csal
• Báron György: A mi nagy városunk Rövidre vágva
• Gál Ferenc: A kiégés mitológiája Rövidre vágva
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Virágos kert a mi szívünk Televízió
• Szabó Márta: A Berlusconi-produkció Médiakirályok, hercegek, grófok
• Várkonyi Tibor: Híradósztárok Francia tévéháború

• Bojár Iván András: Ölhet a művészet? A rombolás építészete (2.)
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Egy negyedmosoly Giulietta Masina

• Kömlődi Ferenc: A Phoenix Hollywood halott istenei
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Micimackó háborúba megy Utrius
• Ardai Zoltán: Intra-Terrestrial Kiss Vakond
• Schubert Gusztáv: Az Ember-lépték És ne vígy minket kísértésbe
• Bikácsy Gergely: Billentyűszerelem Zongoralecke
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Vágyak vonzásában
• Hirsch Tibor: Tombstone – halott város
• Tamás Amaryllis: Csekkben a tenger
• Asbóth Emil: Az utolsó törvényen kívüli
• Mockler János: Szellem a gépben
• Turcsányi Sándor: Tűréshatár
• Harmat György: Elbaltázott nászéjszaka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollywood halott istenei

A Phoenix

Kömlődi Ferenc

Rudolf Valentino, James Dean, Marilyn Monroe... fiatalon meghalt és feltámadt hollywoodi csodák. River Phoenix 23 évesen követte őket. Az emlékezet mozikasszákat tölt meg.

Az Otthonom, Idaho zárójelenetében hőseink kettős temetésen búcsúztatják halottaikat. Míg a társadalom perifériáján rekedt alkalmi művészek is „hivatásos” marginálisuk – köztük a narkolepsziában szenvedő? Mike (River Phoenix) – mikrouniverzumuk Falstaff-fejedelmét, Bobot siratják, addig, néhány méter távolságban, Scott-Henry királyfi (Keanu Reeves) atyját kíséri végső útjára. Egymásrakacsintó tekintetek, aztán az életpályák végképp szétválnak. Miközben Bertolucci új orientalista eposzának, a A kis Buddhának Siddhartha hercege, Keanu Reeves valószínűlég (amennyiben ez még lehetséges) újabb női szíveket hódít meg, addig a magányos Mike most már Falstaff mellett alussza örök álmát. Kiver Phoenix, életének huszonharmadik évében, Hollywood egyik Hallowe’en bulijáról távozóban, hirtelen összeesett és meghalt. River életrekelt holtak és alvilági szellemek titokzatos ködéjszakáján hagyta el e földi világot. Fantomja ezentúl Idaho álomtájai helyett égi álomtájakon kísért... Holott nevében is a reményt hordozta: a szülők (az „Isten gyermekei” szekta tagjai) Herman Hesse hippi-bestsellerére, a Siddharthára emlékezve keresztelték Élet-Folyóra (River of Life). (Testvéreit Rainnek, Liberty Butterflynak és Summer Joynak hívják...) Újabb – születés előtti és halál utáni – találkozás Keanu Reeves-szel. Az ifjú Buddha azonban lényegesen bölcsebb fékevesztett és zabolázatlan szellemtestvérénél. Henry trónörökös a nagy az incourti győzővé, V. Henrikké emelkedett. Buddha királyfi is megvilágosodott. River Phoenix csak nevében hordozta az ind vallásalapító emlékét: ígéretes pályafutása túl korai tragikus fordulatot vett ahhoz, hogy egy új színjátszóstílusról beszélhessünk. Holott (talán) legillusztrisabb tagja volt a már említett Keanu Reeves, továbbá Johnny Depp és Kyle MacLanchlan fémjelezte fiatal színészgenerációnak. A Robert De Niro és Al Pacino utáni idők amerikai mozibálványainak.

 

 

Az új James Dean

 

Rob Reiner 1986-os, nagysikerű, a kisvárosi ifjúságot bemutató filmjének (Állj mellém!) teenagerét a lelkendező kritika azonnal a legendás James Deanhez hasonlította. Ugyanazok a markáns arcvonások, mélyen ülő szemek, pimaszosan merev tekintet: az esetlen tizenéves..: Lázadó? Ok nélküli lázadó? Kiver Phoenix lázadása már tőről fakad: alakjai siddharthai belső utakat járnak. Mike és Sam Sheppart pszeudo-westernjének (Néma nyelv) félőrült antikőse a környező valóságból semmit nem ért. Ösztönéletet él. Érzelmei kudarcba, nihilizmusba torkollanak. Egyszerre visszavonult és aktív. Résztvevője valaminek, amiről fogalma sincs. Tombolása fékeveszett őrjöngésnél nem több. A perifériára szorult hasznavehetetlen ifjú. Akit kihasználnak, akit megcsalnak.

Aztán már semmi nem érdekli, minden földi kapcsolatnak vége. A Nagy Játék nem több puszta illúziónál, az eredmény a senkiföldje. A végtelen idahói dimbek-dombok agonizáló kábszerese. Vagy a halott élettárs fölött éjszakákat virrasztó, egyetlen értelmes szó kinyögésére képtelen, vegetatív prérifarkas. A teljes cselekvésvesztettség állapotában ébren álmodunk. Álmaink összefüggéstelen emlékképek... látszatra értelmetlen és használhatatlan tárgyi motívumok kusza füzére. A megidézett gyermekkor: szétesett család, az anya alakja. Egy soha nem létezett boldogságba való végső és görcsös kapaszkodás. Minden kártyavár összeomlik: a River Phoenix formálta alakok azt a közhellyé vált siddharthai tézist látszanak alátámasztani, mely szerint a lét nem több illúziónál. E nemlét ismeretlen zónáiban őselemek járják észveszejtő táncukat. Nem véletlen, hogy éppenséggel a tűz a legmeghatározóbb. Sam Sheppard hősét el is emészti. De az idahói országút megfáradt és fásult vándorát is egyfajta leírhatatlan belső izzás emeli környezete fölé. Ugyanaz a tűz, mely James Dean minden lépését vezérelte. River Phoenixnek azonban ennyi elég – míg nagy elődjét e kimeríthetetlen energia egy generáció szószólójává tette, addig ő örök kívülálló marad. James Dean lázadása ellenére (vagy ezzel együtt) része volt a megvetett establishmentnek. Akárcsak hatvannyolc ma már egyetemi katedráról prédikáló forradalmárai. Napjainkban James Dean sem lenne több, mint egyike azoknak, akik elől Mike öntudatlanul a világ végére menekül. A phoenixi lázadás értelme a lázadás elvetése, önpusztító és veszélyes utat jár, de ezt az utat egyedül és kizárólag sajátmaga foghatná fel. A probléma ebben a formában természetesen föl sem merül, hisz minden adott és magától értetődő. Már ami minket, nézőket illet. A rock and roll istenségek még harcoltak a papa mozija ellen, de a kilencvenes évek metropoliszainak külvárosi ifjúsága Stanley Kubrick kommunkációmentes tájain barangol. Phoenix ennek az ifjúságnak a szótlan szószólója. Az X generáció lázadás nélküli lázadója ő, azé a generációé, amelynek a Dead Can Dance, a Death in June vagy a Current ’93 halálról, vérről és könnyekről énekel. Itt már senki sem áll haragban a világgal, létezéséről egyszerűen nem vesznek tudomást. James Dean szellemi utódja valójában a Cry Baby Johnny Deppje. A kaméleonarcú Keanu Reeves a Robert De Niroi tradíció követője, Kyle MacLachlan a lynchi univerzum örökös beavatási szertartását átélő intellektuelé. River Phoenix magányos csillag, a látványos forradalmak és még látványosabb bukások utáni ezredvég remetéje (volt), ösztön-Siddhartha.

 

 

Hollywoodi halálkultusz

 

Ha egy szép napon Kenneth Anger megírná Hollywood Babylonjának harmadik kötetét, egy (újabb) Drugstore met viselő fejezetben nyilvánvalóan River Phoenixnek is szorítana némi helyet. Mozimekka híréhes paparazzijai máris kábítószer túladagolásról beszélnek... Talán igaz, talán nem, mindenesetre

Phoenix a civil életben – szerepeivel ellentétben – az egészséges, károsszenvedélyektől mentes létformát testesítette meg. Más kérdés, hogy ez a kép mennyire fedi a valóságot, illetve mennyire média-teremtette üzleti fogás. Tény, hogy a harminc év alatti korosztály Phoenixszel nőtt fel. Így az sem meglepő, hogy halála sokkoló erővel hatott. De vajon nem izgalmasabb-e egy ifjan távozott csillag mitikus alakja a beérkezett, sikert sikerre halmozó színészfejedeleménél? Phoenix filmjeit máris több mozi tűzte újra programjára: valószínűleg olyanok is látni fogják, akik pár hónapja még a nevét sem hallották. A halottak körül Hollywood mindig is nagy felhajtást csapott. A húszas évek hősszerelmesének, Rodolfo Guglielmi Valentinnak a temetésén a koporsót a legnagyobb filmmogulok hordták vállukon: Adolph Zukor, Jesse L. Lasky... Pola Negri elájult a gyászszertartáson. Amerikán hisztérikus öngyilkossági hullám söpört végig. Egy talpig feketébe öltözött, lefátyolozott arcú, titokzatos hölgy hosszú évekig látogatta a sírt. Mi lett volna, ha Valentino tisztes öregkort ér meg? Alakja más szempontból is jelképes – vajon menynyiben fedik a mozivásznon eljátszott szerepek a magánélet valóságát? Semennyiben, ha hihetünk második felesége, Natasha Rambova (született Winifrad Shaunessy) emlékiratainak. A nagy csábító ugyancsak félénk ifjú volt. Ha valóban egy féltékeny rajongó mérgezte meg, igencsak rosszul volt informálva. A rémhír azonban csak használ a legendának. Phoenix esete ideális nyersanyag a mítoszalkotáshoz: miután „megcsodáltuk” az Otthonom, Idaho narkomán Mike-ját, azonnal egyenlőségjelet teszünk a szerep és az azt eljásztó színész között. Különösen, ha ez utóbbi egy buliról hazafelé menet összeesik és meghal. A mítoszt csak erősíti az a tény, hogy mindez Hallowe’en (Szellemjárás) éjszakáján történt. Valentino halála után olyan – felettébb ízléstelen – képeslapok láttak napvilágot, melyeken Rudyt a Mennyországban maga a Nagy Caruso fogadja. Lehetséges, hogy hamarosan nekrofil rajongók River Phoenix-el boszorkányszombaton agonizálva ábrázoló tányérról fogyasztják el vacsorájukat? Az üzleti haszon a kegyeletnél mégiscsak fontosabb.

 

 

Nincs idő

 

Hollywood és a hátországában meghúzódó csecsebecseárusok nagyon is értenek a fiatalon elhunyt sztárok kultuszának kiaknázásához, Jean Harlow vagy James Dean alakja mindmáig aranybánya. A kegyszerüzlet morbid aranyszabálya: annál jobb, minél ifjabban ér a sztár tragikus véget. Marilyn Monroe harminchat, Rudolf Valentino harmincegy éves volt. Az ő esetükben még beszélhetünk pályafutásról. Jean Harlow huszonhat, James Dean huszonnégy, River Phoenix huszonhárom évét figyelembe véve a pályakezdés lényegesen helyénvalóbb. Az emlékezet mozikasszákat tölt meg. „Most, hogy meghalt, sokkal jobban érdekel, mint amikor élt. Azelőtt tudtuk, hogy még bőven van időnk megnézni filmjeit. Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy ez minden. Nagyon szomorú, ha egy tehetséges személy soha nem bontakoztathatja ki tehetségét. És engem sem vehet feleségül...” – nyilatkozta a Timesnak egy huszonéves rajongó. Aztán társaival együtt moziba rohan, hogy újra megnézhesse az Otthonom, Idahót... A hamvából megélődő Phoenixet, Hollywood legújabb meghaló és feltámadó istenségét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1170