Azok voltak ám a szép idők! A hatvanas évek. A nénikém küldött Bécsből orkánkabátot, aztán lementünk a Boschba meg a Vigyázó Ferenc utcába, és fölmentünk a Várba. Ott játszott az Öcsi, emitt a Cucu. Neki volt először Gibsonja, a Totyának meg hosszú haja. El is vitték, lefogták és megnyírták. Vidéken meg megvertek, mert rokiztam. A Makiék meg megpattantak, átúszták a Sebes-Köröst hosszában, és már ki is disszidáltak Olaszba. Ismerős szövegek, bizonyos korú személyek, ha megjelennek, másról sem bírnak mesélni, csak hogy milyen volt szőkeségük. A hatvanas évekről több legendát ismer az átlag néző, mint amennyi az Ártus-mondakörbe valaha is belefért. Aztán hazajöttek a legények. Többségük másodosztályon, néhány remegő kezű gitáros, pár vizenyős tekintetű félisten. De akik addig is fújták, még erre se hagyták abba. Mert mi van, ha már legendák sincsenek, mi lesz, ha már önmagunknak sem hazudhatunk.

Vigyázó Ferenc rosszul lenne a gyönyörtől, ha látná Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmjét. Ott ülne a zsöllyében Szabó Zoltánnal meg a Sárközivel, a Magyarország felfedezése sorozat elindítóival, és diszkréten harapdálná a zsebkendőjét.

Magyarország felfedezése egy ideje sokaknak hosszú utazással kezdődik. Mely utazás a Holdba visz. Mert a legvonzóbb dolog az utazás, hívogatóan sokértelmű kaland. A Hold meg egy szubbelvár csehó volt. Hold volt, Hold nincs (is). Az ifjú (?) magyar film egyik legfőbb kutatási terepe Magyarország. A privát Magyarország. Az egészen privát. Amikor a vetítőteremre a „Megtelt” helyett az „Idegeneknek belépni nem érdemes” táblácskát szokták kiakasztani. Furcsa mód, talán a nagy számok törvénye miatt lehet, ezen irány is produkált már több figyelemreméltó opuszt. S hogy most a Rám csaj...-ról beszélünk, az nem az aktualitás kényszere miatt van, hanem, mert Reich Péter mítoszteremtő szándékú munkája ilyen keserves előzmények közül is, ebből a rettenetes belterjességből is képes érdekességeket, izgalmas dolgokat felmutatni. Elsősorban filmes természetűeket. Filmcsinálási, látásmódbéli örömökkel szolgál türelmesebb nézőjének. Magyarul, pofás kis várat épített a nem túl alkalmas alapanyagból.

Még nem áruljuk el, hogyan, elébb vessünk egy szomorú pillantást választott tárgyára. Próbáljunk megfelelni filmjének többször visszatérő alapkérdésére. Mert hogy ez a kellemetlenebb feladat. A kérdés több mint egyszerű: mi van? Lemegyünk az A-ba, az van. Nincs kommunikáció, egy hangos szó sem esik, nem érdekes semmi, minden pont olyan lassú, mint a mák növekedése a Virágért kirakatában. Nem veszünk össze, nem sírunk és nem nevetünk. Sem a nézőtéren, sem a vásznon. Mi vagyunk a nyugodt erőtlenség: fáradtnak születve. Eddig csak a szája járt mindenkinek, de mi aztán totál elvont csávók vagyunk. Még az elvontság elől is elvonszoljuk magunkat, ha bírjuk.

Nem röhögnek sehol, sem a képen, sem a széksorokban. Ez az első, és egyik legfőbb elszakadási pont. A seggberúgós film legfeltűnőbb sajátja ugyanis ez volt eleddig. A szereplők, a filmen is és a zsöllyében is, a térdüket csapkodták magas kedvükben. Ami persze annál is könnyebben ment, hogy ugyanazokról volt szó. Azok nézték, akik csinálták. „Nézd már a hülye Döncit, milyen hülye!” A Rám csaj... készítői látványosan szakítottak e bárgyú hagyománnyal. Szép halk filmet készítettek. Nagyon szépet, nagyon csendeset. Megmutatták, nemcsak robbantással lehet szabadulni, hanem létezik önmagán keresztül kivezető út, van egy ajtó, csak el kell érni. Hogy elérték-e, az más kérdés, keresték, mint ahogy eddig tán csak Dér tette az Árnyékszázadban vagy kedvencük, Klöpfler a Lakatlan emberben. Más szinte senki se a sokból. Reich Péter a legegyszerűbb s minden bizonnyal a legnehezebb járást választotta. Komolyan vette az untig szajkózott kérdést, amit hősei csak kötőszó helyett említenek, a világmindenség legostobább kérdését: mi van? Megpróbált rá tisztességesen felelni, holott a kérdés költői voltával maga is tisztában lehet.

Mi van? Már tudjuk, mi van, a nincs van, az imént próbáltam felvillantani. Hogy lehet erre válaszolni, hogyan lehet ezt megmutatni? A humortalanságról beszéltünk, közben Reich Péter roppant szellemesen választ választ. Természetfilmet készített. Már az elején igyekszik sulykolni nézőjébe: ez egy ökomozi, biocelluloid. Csak nehéz elképzelni, amint Homoki Nagy István Konrad Lorenzcel koccint Cousteau kapitány egészségére a Tilos az A-ban. Pedig így van. Reich elkészítette a százezredik természetfilmet, ami csak annyiban különbözik számos elődjétől, hogy nem a Kalahári sivatagban, hanem Budapesten játszódik. Játszódik? Dehogy, élődik.

Megtudjuk, kik lakják, honnan jöttek, milyenek táplálékszerzési szokásaik, miket esznek, hová járnak inni, milyen a szerelmi életük és miért nem szaporodnak fogságban. Ez azért jóval izgalmasabb, mint egy út a rangersdorfi szafari parkba. Az elején a tévében mutat pár antilopot, vadászgató gepárdot, íme tessék, alapműfaj, és belé az új hősök, a Miki, a Zsolt, a Spenót, a Csókolom együttes, a Jugoszláv tudósok meg egy helyettes főszerkesztő. És a film leitmotívumaként minduntalan visszaszüremkednek az állatok. Szó van a zsiráfokról, majd jön egy gőte, videózik ki az akváriumból. Ki az ő királyuk, az elefánt vagy az oroszlán? Ilyen és hasonló trükkökkel szeretnének fennmaradni (a vásznon) az oktalan négylábúak, nehézfejűek, és nem értik, hogy a patvarba lehet, hogy egy természetfilm nem róluk szól, mikor már annyi kunsztot betanultak, de ezek most a kamerájukkal a kétlábúra kíváncsiak. Szegény állatok, saját terepükön maradtak alul. Kisebbségbe szorultak saját hazájukban.

Elmesélhetném, de minek egy természetfilmet elmesélni. Ezek a lények tárkonyos őzragulevessel, disznósajttál, kínai csirkeszárnyhoz currys-mazsolás rizszsel és hamburgerrel táplálkoznak. A hamburgerevés akkor jön rájuk, ha párjukat akarják visszahódítani, mert ilyenkor különösen fontos a szagkibocsátás. Szerelmi életük csendes, olyannyira, hogy maguk észre sem veszik, csak akkor, amikor már késő. „Rájöttem, hogy szerelmes vagyok...” Vajon miből? De hát az élővilág tele van kérdőjelekkel. Dolgoznak. A munkájuk egyforma, a midiában gyötrik magukat, páran tévéznek, fordítják a Knight Ridert, és gyamthatóan meg is nézik. A főhős egy lapnál van. Fotós. Dolgoznak, mint a hangyák és zenélnek, mint a tücskök. Teljes életet élnek, mint bárki más e planétán. Jó nekik. Gyakran és kedvtelve változtatják helyüket, láthatunk igazi amerikait, svájcit, Scott Manchesterből jött, viszont a rigai lány már nem látogat. Ennek szépen, csendesen, a film legfelkavaróbb jelenete egy hosszú reggeli búcsúcsók, eltart majdnem két másodpercig is. Milyen jó lesz majd megnézni húsz év múlva! Ilyenek voltunk – mereng el nyomtatásban egy érintett.

Reich Péter képe – már amennyire ez félközelből megítélhető – pontos. Ezzel együtt beleillik mind a mítoszgyártók, mind a privátkodók világképébe. Nem lebecsülendő érdeme, hogy nem akar többet állapotrajznál, s vállalását jólnevelten teljesíti. Legnagyobb segítségére ebben remek operatőre, Klöpfler Tibor van. Ma, amikor a nagy operatőri produkciók idejét éljük, és jobbra-balra szédelgünk a dizájnosabbnál dizájnosabb képek bódulatában, alighanem zseniális, amit művel. Úgy azonosul a látott világgal, hogy benne van minden, ami életkori okokból bele se férne, az összes ilyen film, Jarmuschtól akárkiig. Elbolyongott kocsmaasztalok szűk ösvényein, ameddig csak lehetett, kifulladásig. A színészek műkedvelő szinten hozták a műkedvelő életeket, minden stimmelt. Ennek dacára biztosan kevesen nézik majd meg. Nem az a kimondott Sose halunk meg. Talán harminc év múlva. A mai pólyások meg az akkori kényszernyugdíjasok. Szép is lesz visszamerengni. Nézd, az a csaj... Tán az, aki az I love you-ban énekelt. Hát, az rám egykor milyen hatással volt... Mondd már, milyennel is... Mi van?